DO Lájv taktika (VIII./46.)

   A taktika valami olyan izé, hogy valakik úgy csinálnak, mintha, mire valakik azt hiszik, hogy, és csak a végén derül ki, hogy mindenki jól át van verve, minket is beleértve.
   Ez itt a DO Lájv Só a maga véres valóságában, kecmec nélkül.
   Akkor trükköznénk, ha élő adásnak álcáznánk magunkat, miközben a műsor jelen esetben fölvételről megy. De ez se taktika, mert taktika az, ha elkapnak a doppingellenőrök, mire mi szorult helyzetünkből avval magyarázkodunk ki, hogy ismeretlen rosszakaróink tudtunkon kívül ártalmatlan vérnyomáscsökkentőt csempésztek az italunkba, amelybe pohárnokunk elfelejtett belekortyolni, és akkor minket jól eltiltanak, és evvel átvágtuk az egész világot, holott valójában mi vagyunk a legeslegjobbak.
   – Látjátok – mondja a Nej –, mindig szegény magyarokat bántják!
   – Ja – pirul bele a Kicsi, akinek a felnőttek között folyamatosan gyarapodik a szókincse –, összeül az illetékes bizottság, végignézi a nemzetek listáját, elidőz a Hungary címszónál, és kiadja az utasítást, hogy na, ezekkel ott toljunk ki, ahol csak lehet.
   Ezért kell túljárnunk mindenki eszén! Elvégre az olimpia legalább háromezer éves találmány, néhány évszázaddal később éppen értünk fundálta ki Hérakleitosz, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, ebből következően, ha közprédává teszünk egy-két igazságtalanul eltiltott versenyzőt, a többieket bizton nyugton hagyják!
   – A sóbizniszben úgyis doppingol mindenki – von vállat a Középső, és leereszt a torkán egyharmad liter energiaitalt.
   Az olimpia pediglen a földkerekség legnagyobb sóműsora, valamicskével még a DO Lájv Sónál is nagyobb. Ez a tény egyenesen a taktikai elemek fontosságához vezet el bennünket.
   Taktikai elem például az, ha egy versenyző, aki csecsemőkora óta csak gyúr, gyorsít és gyakorol, amikor elérkezik élete legjelentősebb és legfontosabb versenye, azon olyan gyöngének és lassúnak mutatja magát, hogy még véletlenül se lepleződjék le a csúcsformája, amit olyannyira sikerül eltitkolnia, hogy valóban elbizonytalanít mindenkit, különösen a célbírókat és a szurkolókat.
   Ez persze csak ravasz megtévesztés.
   – Tehát kimaradni a döntőből, aztán, amikor az első hármat a dobogóhoz vezetik, hirtelen odasomfordálni, az élre ugrani és fölpattanni a legmagasabb fokra: ez a jó taktika! – tervezget a Nagy, akiből akár sportvezetőt is érdemes lenne faragni.
   Vagy van olyan taktika, hogy szándékosan kikapni. Nehogy bárki észrevegye, hogy valójában nyertünk! Aztán a döntő összes résztvevője abban a tévhitben ringatja magát, hogy legyőztek minket, kizárólag mi meséljük el otthon, miután becsapásból hazautaztunk, hogy ne dőljenek be a látszatnak, ez csak taktika volt, és ragaszkodunk a bajnok megszólításhoz.
   Taktika az is, hogy az élsportoló – aki persze nap mint nap gürizik, miként gürizik egy bányász, egy buszsofőr, egy ápolónő, egy zongoraművész, netán egy tanár – a kétnaponta lejátszott másfélórás meccsek szünetében azt nyilatkozza, hogy fáradt. Hogy őt idegileg megterheli ez az egész. Hogy lelki problémái támadtak. Néhányan persze furcsállják, hogy a győztes miért nem fáradt és idegileg miért nincs megterhelve, meg hogy őt miért nem nyomasztják lelki problémák, de mi, sokat tapasztalt nézők pontosan tudjuk: nálunk ez is csupán taktika.
   A taktika működik mifelénk a civil életben is. A diák beül például az iskolapadba, a dolgozatpapírra nem ír egy árva szót se, mire a tanár hiszi, amit hisz, aztán legközelebb, kontrataktikaként, kihirdeti, hogy a legjobb tézé az üres lap, mire a következő dolgozat, a rekontra teli van ákombákommal, azt megszubkontrázza a tanár, arra jön a diák mortkontrája, és végül Fedák Sári győz, csak ilyen néven egyetlen diák sem szerepel az osztálynaplóban.
   Ámde a Nej taktikus agya másként jár.
   – Ha én az élsportolóságomból élnék, plusz öregkoromban kifejezetten a múltamat szeretném kamatoztatni – vázolja saját elképzelését –, és kijutnék egy olimpiára, ahol az esélyesek között emlegetnék a nevemet, én az első perctől az utolsóig hajtanék, mint az állat! Nekem az volna a taktikai elképzelésem, hogy minden körülmények között én haladjak legelöl, mindig egy góllal többet szerezzek, mint az ellenfél, és slussz.
   És mintha minden gyereke elméjébe taktikai utasításokat akarna plántálni.
   – Mert olyan előfordul, hogy küzdesz, aztán mégse megy. Olyan is, hogy küzdesz körömszakadtig, de a riválisod jobb nálad. Az is megtörténhet, hogy rossz napot fogsz ki, nincs szerencséd, netán átok ül rajtad. De olyan, hogy nem teszel meg mindent a sikerért, hogy másnak mutatod magad, mint amilyen vagy, mert el akarod hitetni, hogy ugyan, pedig dehogy, és evvel bárkit becsapj: na, olyan nincs.
   Mert a taktika tulajdonképpen: becsapás. Ismerünk olyat, aki nem taktikázik.
   Taktikai megfontolásból mondaná azt egy tanár, hogy Az ember tragédiáját Katona József írta? Forogna ellenkező irányba a Föld, hogy megtévessze a Napot? És mivel a taktika hadászati kifejezés, csak átverés az egész világbéke?
   Vannak szerencsére, nem is kevesen, akik kijárták a Nej iskoláját. A Nej elérhetőségei a szerkesztőségben.