DO Lájv vébé (VIII./34.)

   Ronnie O’Sullivan negyedszer a sznúker világbajnoka! Evvel az örömteli hírrel köszönti önöket DO Lájv, aki éppen a négyszázadik fejezetét írja a Lájvnak, és az eltelt csaknem nyolc esztendő tükrében e hasábokról is köszönti egyrészt a webszerkesztőket, akik hétfőről hétfőre törődnek vele, másrészt Szerényi Gábort, aki ugyancsak hasonló mennyiségnél járhat a maga szabadságtereivel.
   Ünnepeljünk munkával, ahogyan mondani szokás, Ronnie O’Sullivan is naponta legalább nyolc órát gyakorol, ezerszer lejátssza ugyanazt az állást azért, hogy az agyába, az ujjaiba, az izmaiba vésődjék a gondolat, a mozdulat. Akár egy szövegíró, aki órákat tölt avval, hogy mások mondatait szedi ízekre, aztán a magáéit rakosgatja össze…
   Gyanította valaki valaha, hogy a sznúker televíziós sportággá válik? A képernyőt statikus, zöld posztó uralja, rajta golyók, időnként betéved a képbe egy dákó, gurulás, koccanás, gurulás, lyukba esés (vagy sem): műsor ez? Akkor hát miért ne lehetne világbajnokság és műsor abból is, ahogyan egy ember szöveget állít elő? Versbajnokságot, azt, ha nekik hangzavar, ami nekünk vigasz! Kellenek persze hozzá olyan sztárok, mint Ronnie: ülhetne egy 2012-es Petőfi Sanya a számítógép előtt… Kamerák célkeresztjében: egy adna totálképet elölről, kettő oldalról, megint egy fölülről. És közeli a kézről, esetleg külön a balról, külön a jobbról, ahogy az ujjacskák nyomogatják a billentyűket, közeli az arcról. Külön kamera venné a monitort.
   Vegyük számba a legfontosabbat: a műsorban rejlő reklámlehetőségeket! Először is magát a főszereplőt, akinek ruházata egy autóversenyzőére hasonlítana: minden négyzetcentiméter kihasználható, egyes hirdetők persze megvásárolhatnák az egész felületet, ebben az esetben a labdarúgók mezére hajazhatna az öltözék. Érdemes is még egy kamerát ráállítani az emberre hátulról, mert felsőruházatának hátsó része is igencsak forintosítható, mi több, alsóruházatának felső szegmense is, ahogy egynémely kézilabdázónak a farcsontja magasságában helyeznek el reklámokat… Nem is beszélve a tetkókról: mondjuk, egy trikó és egy öv között kivillanó, pucér bőrfelület…
   Ha már testrész: új reklámhordozó lehetne az emberi ujj! Képzeljük el, mi mindent lehetne festeni egy körömre, egy-egy ujjperc bőrére, netán kialakulhatna a szőrszálpingálás divatja, már persze szigorúan férfiak esetében.
   A lényeg tehát megvolna: elméletben profittermelésre alkalmas az új műsortípus, már csak a könnyebbik részét kell kitalálnunk, hogy műsornak is nézzen ki, mint a sznúker vagy bármely egyéb vetélkedő. Bár a forgatókönyv, a korhangulatnak megfelelően, lényegében adott.
   Egyrészt kacagnunk kell sorstársainkon. Odaültetnénk a klaviatúrához egy fél-, de legalábbis funkcionális analfabétát, akit a játék kedvéért arra kérnénk – persze minden előre le lenne zsírozva –, hogy üssön le egy betűt. Hosszan tépelődne, aztán persze hibázna, mi meg a képernyő előtt csapkodnánk a térdünket, hogy nahát, ezt se tudja! Játszhatnának ketten egymás ellen, fölváltva billentenének billentyűt, mint löknek a sznúkerban, a rendező ügyes plánváltásokkal érzékeltetné a feszültséget, esetleg épülhetne a történet mögé számítógépes háttér – újabb reklámlehetőség! –, amely már akkor beavatna bennünket a megoldás titkába, amikor a versenyzőknek még sejtelmük sincs róla…
   Ugye, most mindenki arra gondol, ami DO Lájv elméjében is fölvetődik? Osztott képernyő, naná! Azt nekünk!
   Másrészt ki kell élnünk versenyzési ösztöneinket. Olyan figurákat termelhetnénk ki ügyes beruházással, mint Ronnie O’Sullivan, aki 2001, 2004, 2008 után a 2012-es világbajnokságon is bajnoki trófeát nyert, miután a döntőben 18–11-re verte Allister Cartert! Az addig vezető úton is korábbi világbajnokokat ejtett ki, köszönhetően a kieséses rendszerű lebonyolításnak: az első körben Peter Ebdont, a másodikban Mark. J. Williamst, a negyeddöntőben Neil Robertsont, aztán az elődöntőben Matthew Stevenst…
   Képzeljük el: jönne a fiatal, tehetséges Sanya, a fiatal hölgyek kedvenc szívtiprója, aki az első körben az enyhén tüdőbeteg benyomást keltő – éppen ezért sajnálatot kiváltó – Csoki V. Miskát verné ki. A másodikban a marcona, szakállas Juhusz Gyuszt, akiért inkább a hímnemű közönség szorít. A negyeddöntőben az elegánsan távolságtartó Berzsó Danó vérezne el, végül az elődöntőben a sportág doyenje, Csez Mici Jancsi, a pénzdíjas bemutatók közismert Janus-arcúja.
   Adalék a föntiekhez: Ronnie O’Sullivan köztudottan jobbkezes. Ha azonban a játékhelyzet úgy hozza, képes játszani a ballal is! Egyszer egy ellenfele meg is vádolta avval, hogy nem adta meg neki a kellő tiszteletet, amikor mindkét kezét bevetette… Mire O’Sullivant felfüggesztették a következő mérkőzéséig, amikor is bizonyítania kellett, hogy valóban ugyanolyan jól játszik ballal, mint jobbal. És a kételyek, lássatok csodát, eloszlottak!
   Jönne tehát a mi világbajnok Sanyánk, és kiderülne róla, hogy jobbal, ballal ugyanolyan jól tudja leírni, hogy talpra, magyar! Ez lenne aztán a műsor, ladies and gentlemen!