DO Lájv vinyó (VIII./50.)

   Üdv mindenkinek, eltelt megint egy hét, megint DO Lájv Só az önök tévélovasával, csatornaszörfösével, programartistájával, nevezzék, ahogy jólesik, mindenképpen magával DO Lájvval, poharakat színültig az egészségére! Előrelátóbbak a produkcióját pirossal bekarikázzák a műsorújságban, olyanok is, akik az elmúlt hetekben tévé hol bekapcs, hol kikapcs, legfőképp az utóbbi állapotot stabilizálva. Miért is? Mert kánikulában, alacsony páratartalomban és szélcsöndben, amikor a mosópor szintje se csappant meg, nem úgy, mint a Balatoné, kinek kellett egyéb egy fürdőgatyónál, egy strandpapucsnál, egy sapkánál, amelynek mindenki csodájára jár…? Tévé? Majd hosszú őszi meg téli estéken!
   De a nyár második legszebb estéje az volt, amikor tömegesen szorongtunk a teraszon, mert a keresztbeszomszédéktól átlibbent a Kati, és a vinyóján áthozta az Aranyhaj és a nagy gubancot, és azt mondta, ezt a filmet mindenkinek látni kell.
   Nosza, görgettük máris kifelé a hosszabbítót, abba benyomtunk egy elosztót, annak egyik lukára rádugtuk a nótbukot, másikra a hangszórót, annak dzsekdugóját persze először a rossz helyre, „mé’ nem szól má’ ez a kótyonfitty”, hőbörögtünk átmenetileg, aztán egy uesbébe beküldtük Kati vinyóját, a tapipadon simi ide, simi oda, elstartolt a film.
   Anyósék közben gőzerővel nyomatták odabent kedvenc csatornájukat, mert apósom fülhallása kissé már zsenge, nosza, fölhúztuk a hangerőt mi is odakünn, csak úgy zengett a környék! Legalább valamivel viszonoztuk, hogy a szembeszomszéd faszénen sütögetett, aminek orrfacsaró hatására még a szomszédszomszéd Tappancs is veszettül ugatta a mindent átitató gázolajszagot.
   Szorongtunk hát a teraszon, a közeli étteremből kiszűrődött a mulatós négynegyedes ritmusvilága, aláfestésként a közelből néha-néha rákontrázott egy-két elviharzó városi terepjáró, de fölöttünk nulla decibellel nyomult a csillagos ég, mi meg egy akolban: néztem balra, ott a Nej (meg a Kati), néztem jobbra, ott a Nagy, a Középső, a Kicsi, előttünk meg éppen mesélni kezdte a tizennégy egész kettes monitoron egy jófejcsávó, hogyan halt meg.
   A katista szórakoztatóipari termék persze illegális letöltésként érkezett, magyar szinkronnal, de cirill betűs föliratokkal. A gyerekeknek persze el kellett suttogni, miféle külföldi írásjelek ezek, emlékeink ködén át föl is bukkant, hány éve törölték el a kötelező oroszt, hogy Vlagyimir Iljics ragyilszja meg hogy dasztaprimecsáternosztyi v Moszkvü, de aztán magával ragadott a pörgő cselekmény.
   Szorongtunk a teraszon, nevettünk és sírtunk, Disneyék hajszálpontosan tudják, milyen jelenetből mennyit kell csöpögtetni az elérni kívánt hatáshoz. A Kati meg talán az idén huszonhárom (hej, amikor még született, de mit tehetünk, a mi Nagyunk is kinőtt már a tinédzserkorból…), ajánlgattam neki délután filmeket, de azt mondta, lehet, hogy Bergman, lehet, hogy Fellini, még az is megtörténhet, hogy Jancsó, de azért az igazi az, amikor egy édibédi nő meg egy kockás hasú férfi kisebb-nagyobb bonyodalmak után egymásé lesz. Azért tudni kell erről a Katiról, hogy egy-két év, és átveszi mérnöki diplomáját, és a dolgok rendje szerint előbb-utóbb fölbukkan az a fiú, akivel előbb bekövetkeznek a kisebb-nagyobb bonyodalmak, utóbb meg egymáséi lesznek, miként a dolgok rendje szerint ugyanez a sors íródik a Nagynak is, avval a különbséggel, hogy ő nem mérnöknek készül, hanem orvosnak.
   Szorongtunk tehát a teraszon, futott előttünk a film, ami egyébként rajzfilm, divatosabban mondva animáció, kedves is volt, bájos is volt, de én időnként fölnéztem a csillagos égre, és titokban kérdeztem az odaföntöt, nem lehetne-e ebben a pillanatban megállítani az időt, mert ha valami jó, hát ez éppen olyasvalami.
   Szorongtunk, persze nem pszichoanalitikai értelemben, hanem effektive fizikálisan a nem mindegy milyen szögből nézed monitor előtt, és akkor az augusztusi éjszakában a júliustól forrósághoz szokott testünket enyhe légfuvallat érte. Elsőként a Nej szólalt meg, hogy ha valaki hozna neki egy mackófelsőt, azt ő hálásan megköszönné, és amikor a Kicsi, akibe szorult még valamicske szolgálatkészség, fölpattant, többen is rácsatlakoztak a kívánságlistájukkal.
   A Kicsi egy poénért eladja a lelkét, ezért hegyekben szállította ki a pulcsikat, a fürdőköpenyeket és az esőkabátokat, végül plédeket és paplanokat halmozott ránk, és amíg a hőmérő higanyszála a szemünk előtt zuhant (volna, na figyeltük volna) fokról fokra, mi egyre összébb melegedtünk, ahogy Aranyhaj is a maga valakijével.
   Ismeritek, kedves nézők, néha megadatik, hogy az ember se lát, se hall, csak hagyja, hogy átfolyjék rajta valami jóleső érzés. Ilyenkor nem gondol az ember a gonddal, mert mintha az odafönt ülne ide közénk, és tenné vállunkra a kezét.
   Hűvösbe fordult aznap az este, véget ért a film is, lebontottunk, és Kati hazavitte a vinyóját. A kapuból visszafordult, hogy tetszett-e, a gyerekek meg lelkesen kiabáltak, hogy másnap meg kéne nézni még egyszer. Én meg odakacsintottam az odaföntnek, hogy jöhetne sűrűbben, bár fene tudja, mondják, jóból is meg tud ártani a sok.