DO Lájv zong (VIII./15.)

   Halljátok, rokonlelkek, halljátok meg hangszóróitok hangszórása közben DO Lájv enyhén rekedtes baritonját, amikor a karácsonyra fölturbózott romantikus filmek áradatában Tatjána Petrovna Nyikolajeva nevét suttogja! Mert véletlenül elcsípte, ahogy a művésznő Sosztakovicsot játszik azon a zenei csatornán, amelyről kétes alakok azt állítják, hogy az egyetlen, amelyet még nézni/hallgatni érdemes… DO Lájv persze nem ért a zenéhez, csak szereti néha-néha átereszteni a fülén, hogy bebarangolja minden porcikáját a fülkagylójától a lábujjhegyéig. Mindegy neki, hogy Bach, Verdi vagy éppen a fönt említett fickó, tulajdonképpen dallam se, ritmus se lényeges neki, hangok és csöndek összhangzattana végképp nem, inkább csak… a fíling. Meghatározhatatlan érzés a minden ágán vacogva.
   Ül rezzenéstelenül egy kövér, bibircsókos öregasszony a zongoránál. Csak a keze jár, szeme se rebben. Első pillantásra megdöbbentő látvány: egy zongoraművész általában nem néz ki ténsasszonynak, de ez persze csak ostoba előítélet. DO Lájv utólag nézett utána: az orosz zongoraművész, zeneszerző, zenetanár 1924-ben született a Szovjetunióban, zongorázni háromévesen kezdett, huszonegy évre rá diplomázott a moszkvai konziban, ahol később tanított is. Hetvenedik életévében halt meg egy egyesült államokbeli koncertjét követően: a hangszer mellett kapott agyvérzést, az előadást sem tudta befejezni… Nem lehetett akárki, ha a nála bő tízessel idősebb – és föntebb már említett – orosz zeneszerző és zongoraművész, Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics hallotta egyszer, tán 1950-ben Bachot játszani, mire föl rögvest írt neki még játszanivalót: a 24 prelúdium és fúga című ciklust.
   Angyal szállt át DO Lájv feje fölött, amikor hallotta a hangokat. Ahogy a csatorna honlapjáról utólag azt is kibogarászta, esztendővel a művésznő halála előtt rögzítették a háromórányi anyagot. Tatjána valóban nagyon-nagyon elaggottnak látszott, de csupán a billentések idejéből, erejéből, akár magasságából, színéből aligha lehetett volna kihallani, hogy mindez egy véráramlásilag határesetes kéz műve.
   Különösen játszott egyébként is. DO Lájv ifjúságában, szülői mintát követve, elolvasott egy felnőtteknek szóló, pedagógiai regényt, a Gyerektükör címűt (később film is készült belőle, igaz, átkeresztelték Hogy állunk, fiatalemberre), egy mára elfeledett, hajdan népszerű prózaíró, Somogyi Tóth Sándor jegyezte, megjelent valamikor a hatvanas évek elején, közepén. No, ebből a könyvből – DO Lájv nem értett belőle egyébként semmit – megragadt emlékezetében az a jelenet, amelyben a kamasz főhős említi: szereti nézni a tévében a zongoristákat, ahogy az ujjaik pattognak, szaladgálnak a billentyűkön. (Lám, mire jó a tévé.)
   Mert DO Lájv is így van evvel: szereti nézni a szuperközeliket. De Nyikolajeva könyökből is dolgozik, illetve dolgozott, mert lassan két évtizede nincs közöttünk: egy-egy futam végén húsz-harminc centi magasságba is fölröppenti akár a bal, akár a jobb mellső végtagját (szigorúan könyökből), aztán csuklóból meglebbenti a kézfejét, amelynek végén ott pilinckázik ama öt-öt ujj, amelyek hatvanas éveik végén is szédületes izom- és ízületi munkára képesek…
   Csoda. Különben is csoda mindenki, aki zongorázni tud: DO Lájv nemrégiben (tán két éve) megismerkedett egy közönséges énektanár benyomását keltő fickóval, akiről eleinte annyit tudott csupán, hogy egyik műszakjától (gimnázium) rohan a másikig (zeneiskola), közben, szembejövet (-menet), udvariasan köszön: ám a közelmúltban (úgy három-négy hónapon belül) háromszor is hallotta ezt az embert zongorázni: egyszer magántársaságban, egyszer báli borozóban, egyszer karácsonyi bulin. Lisztet játszani vagy Beatlest: neki az mindegy. Ájult dicséretre meg annyit mond csupán: „Ez is csak egy szakma.”
   Szólt a zene azon a tévévarázsolta estén (igaz, a csatorna előbb mindössze az elsőtől a nyolcadikig, aztán – rövid lekrám után – a kilencediktől a tizenhatodikig adta le a már említett huszonnégyes ciklus darabjait): muzsika borította el a helyiséget, ahol DO Lájv ült portalanításra váró könyvkupacok között (költözéshez csomagol a család), de azokban a konkrét percekben a Nej a szomszéd szobában hallgatta a Nagyot, aki az anatómiavizsgáját követően immár biokémiára készül, és anyjának mondta föl éppen a leckét, a Középső meg a Kicsi pedig valami meghatározhatatlan egyébbel foglalatoskodott dobozhegyek ismeretlen tisztásain.
   DO Lájv egyedül ücsörgött tehát, illetve Tatjána Nyikolajeva meg egy zongora társaságában hármasban, valamikor 1992-be révedve… Szólt a zene, és DO Lájv arra gondolt, hogy a néhai otthonukba, amelyet elhagyni készülnek, csaknem két évtizede költöztek be. A Nagy akkor volt tízhónapos, a Középső futó gondolat, a Kicsi még az se. Akkor már nem élt az anyja, de az apja még igen, s DO Lájvnak fogalma se volt arról, hogy idővel DO Lájvvá kérgesül, ám egyszer majd rácsodálkozik egy orosz muzsikusra, és egyszer (kétszer, háromszor, reméli, még többször) személyesen hallja, látja zongorázni Király Miklóst is.
   Műsor az egész, rokonlelkeim, semmi más.