DO Lájv zsupsz (VIII./22.)
– A DO Lájv Só mai sztárvendége V. Gy.-né K. I., jelesül DO Lájv anyósa, aki hónapok óta meg van rökönyödve azon, hogy egy tévéműsorban úgy nagyjából minden harmadik-ötödik percben valaki a mélybe zuhan! (Taps.)– Mit érzett Ircsi néni, amikor először látott ilyen eseményt a képernyőn?
– Furcsa, szédítő érzés fogott el… Aztán hirtelen légszomjam támadt! Percekig csak kapkodtam levegő után. (Szórványos nevetés.)
– Annyit áruljunk el a nézőknek, hogy egy bizonyos vetélkedőről van szó, és miután a vesztes versenyző dicstelenül távozik a színről, szerencsére új jelölt érkezik, akivel a műsorvezető eleinte kellemesen elcseverészik… Ircsi néni nézőként hogyan rendezte újra össze magát?
– Hát… Sok időt nem adtak, megint mindenki beszélni kezdett, a képernyő sarkában meg futott az óra… Alig vártam, hogy valaki végre megint elhallgasson. Mert akkor… (A közönség izgatottan felhördül.)
– Mert akkor megint jön a zuhanás…? Rosszat tetszik akarni a játékosoknak?
– Nem, dehogy! Távol álljon tőlem az ilyesmi, édes fiam… Ilyesmire én sose vetemednék. Csak… csak megint látni akarom a zuhanást. Tudod, elsőre nem hittem a saját szememnek.
– Arra tetszik emlékezni, mit kérdeztek a szerencsétlentől?
– Azt mondod, kérdeztek? Kik? Kitől? (Kirobbanó nevetés.)
– De Ircsi néni! Ez vetélkedő! Tájékozottságon, esetleg műveltségen alapul: egy kérdés, egy válasz, aki tudja, tudja, aki nem, nem…
– Nahát, ez nekem idáig föl se tűnt… Megjegyzem, nem is figyelem az ilyesmit. Én azt nézem, hogy valaki hosszú percekig téblábol egy körben, aztán lezuhan. A lányomat is föl szoktam hívni utána, és megbeszélem vele, hogyan termett megint lent az a nő vagy férfi. Tudod, aggódom.
– Félteni tetszik? (Egyetértő morgás, szórványos gúnykacaj a széksorokból.)
– Hát persze! Szegény ördögnek még valami baja esik odalenn! Megüti magát, ki tudja, esetleg nyakát töri… Hogy lehet ilyet tenni emberekkel?
– De Ircsi néni! Ez ki van találva! Le van próbálva! Egyébként is fölvételről megy a műsor, ha valami baj történne, ami eddig egyébként sose, azt nem engednék adásba!
– Ne gyere nekem evvel a fölvételezéssel! Nincs itt semmiféle fölvétel. A saját szememmel látom, amikor ott áll, aztán zuhan! Nincs ez megrendezve, én mondom neked. Leesik szegény, punktum. Beleszédül az ember. (Nagy fölzúdulás.)
– Ircsi nénivel nem szokott előfordulni, hogy tetszik menni, mondjuk, egy hídon, és lefelé tetszik nézni, és akkor azt tetszik érezni, hogy vonzza Ircsi nénit a mélység, és hogy ez az érzés csak akkor szűnne meg, ha ugrani tetszene…?
– Ja, persze! Ilyesmit mindig érzek, odahaza is mindig a fal mellett megyek, neked magyarázzam, gangos házban lakunk, tudod, ráadásul a másodikon, én meg nem szeretek a korlát mellett menni. Az olyan bizonytalan. Meg egyszer, de az már régen volt, valaki leugrott a negyedikről, azt, amikor ugrott, ugyan nem láttam, de ahogy feküdt odalenn, azt igen. Olyan furcsán ki volt neki tekeredve a lába, nem szokott úgy feküdni az ember, ha ledől szundikálni… De miért is dőlt volna le az az ember az udvaron a kőre? Nem is ismertem.
– Messzire kalandoztunk, Ircsi néni. (Mind több türelmetlen hang.)
– Ha némely magasságokból lenézek, tényleg azt érzem, hogy leránt a mélység! Olyankor félek, és nem tudok úrrá lenni magamon… Kifejezetten rosszul leszek, izzadok, egyre lassabban veszem a levegőt, csak nyelem a nyálam, és hevesen kalimpál a szívem… És fázom! Valósággal vacogok, mintha hűlnék kifelé.
– Tipikus tünetek, Ircsi néni. A neve: tériszony.
– Lehet bármi a neve, én mindenesetre nem tudok neki ellenállni. Néznem kell! Szeretnék ott lenni, és együtt zuhanni avval… avval a szegény megveszekedettel. Fognánk egymás kezét, és csak zuhannánk, zuhannánk, végeérhetetlen zuhannánk… Az volna jó. Sokan zuhanni, egyszerre. (Szörnyülködés, egy nézőt föl kell locsolni.)
– De ez csak tévéműsor, Ircsi néni! Hogy szórakozni tessék! Dehogy akar itt bárki tömeges öngyilkosságra buzdítani! A világ minden táján megy ez a vetélkedő, ez licenszműsor, Ircsi néni, drága, és még sehol senki nem lett a hatására öngyilkos!
– Honnan tudod azt te, édes fiam? Minden héten hallasz ilyesmit: hol egy bérház gangjáról, hol egy toronyház tetejéről… Aztán mi lesz avval a sok halottal? Mind a pokolra jut! Mint a tévében, amikor lezuhannak! (Többen közelebb húzzák a széket a tévéhez.)
– Hogy azok a… a pokolra jutnának?
– Hát hova máshova? Mit gondolsz, édes fiam, tán a mennyországba?
– Nagyon távoli asszociációi vannak az Ircsi néninek… Ilyesmit itt senki föl nem tételez. Ez csak tévéműsor. Még hogy öngyilkosság meg pokol…
– Mert nem is kell ezekről a dolgokról beszélni, fiacskám. Se a szorongásról, se a neurózisról, mennyről és pokolról végképp egy szót se. Észrevétlenül ivódik a gondolat a bőr alá. Tudom én, persze hogy tudom: ez csak közönséges tévéműsor. Nem is nézném, de mit csináljak, ha egyszer vonz a mélység! (Vastaps, ütemes kiabálás: Ir-csi-né-ni-ir-csi-né-ni, hang lekever, lekrám.)