Első rész, amelyben hisztizik egy pasztell nő, a Szabadság tér füvén meg frizbiznek a juppik

1

„Olvassunk össze, jó?” Elmúlhatott háromnegyed hét, azért nógatott. Körülültük a zöld asztalt: szerkesztő, rendező, belturnus, külturnus, műsorvezető, hírolvasó meg még néhányan. Ültünk, lapoztuk a paksamétát, ákombákomokkal jelölte, mikor melyik gépet indítsa. „Rendben.” Fogta a papírjait, a kabátját, a retiküljét, és indult a negyedikről az elsőre, persze gyalog, nehogy bennragadjon a liftben. Odalenn ellenőrzi még a feliratokat, hogy a kazettákat visszatekerték-e, meg hogy befűzték-e a súgóslejfnit. Adás után már úgyse jön föl. Többé nem, valóban. Ugyanis meghalt.

2

Telefonon beszéltünk utoljára. Fátyolos, már-már rekedt, meg-megbicsakló hang a túlvégről. „Nagyon elfáradtam, tegyük le. Ne haragudj.” Valami ilyesmik lehettek az utolsó szavai, elsinkófált slusszpoén. „Majd hívlak.” Ő is tudta, én is tudtam. Búcsú, anno ezerkilencszázkilencvenvalahány. Előtte pár szó a fájdalmairól, azt megelőzően a gyerekeiről, valamivel több a pillanatnyi politikai helyzetről és sok, rengeteg, kimeríthetetlenül sok a tévéről. Pedig semmi nem volt fontos már.

3

Évekkel korábban temetésre mentünk „Busz indul a ház elől ekkor és ekkor”: a gyászjelentések alá gombostűzött cédulák lényegi információi megragadnak az ember emlékezetében. Hogy ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni, erről beszéltünk odafelé, visszafelé meg csak hallgattunk. Aki híradós tempóhoz szokott, annak némileg lassúak a temetések. Zötykölődtünk a Kőbányai úton, a testében már sokasodtak a rosszindulatú sejtek, csak azt hiszem, akkor még ő se sejtette. Kislányos volt és burkoltan asszonyi, halvány és szomorú. Ennyire pasztell nővel időszámítása bevégeztével nem találkoztam.

4

Hogy mitől kezdenek sokasodni oda nem illő sejtek, vagy mitől képződik egy kis lyuk s lesz mind terebélyesebb, vagy mitől szorul benn hirtelen a lélegzet, ugrik ki a szív, kalandozik egy vérrög, dugul be, robban szét egy ér? Hogy igaz-e, a fenébe is, miszerint az orvosok, az újságírók, a tévések korán halnak? Vagy csak hősi mítosz, amelyet mi terjesztünk magunkról? Miért kellene rögtön belehalni? Lesz-e időm közreadni a másvilági üzeneteket? Na, Éva, szerintem neked minderről már lehet valami fogalmad.

5

Éva. Szentirmai Éva. A Husi. Rendező volt a Híradóban. Nem tudom, mikor kezdtünk beszélgetni. Nem tudom, miért éppen vele - s viszont. Fogalmam sem volt, hogy a barátom lesz, és majd hiányozni fog, amikor majd nem látom napokig, hetekig, hónapokon át. Évek óta. Tudta a titkaimat, tudtam a titkait. Jó volt bejönni korábban, maradni tovább, hallgatni, mondani. Délutánok, esték idebenn, amíg otthon a néni lefekteti a lányokat. Szilvike, Beácska. Gyerekkor délelőtti anyukával, kamaszkor anya nélkül, mesélhetnének. Felnőttek már. „Mivel foglalkoznak a szüleik, ifjú hölgyek?” „…Anyánk tévés. Volt, tetszik tudni.”

6

Volt boldogtalan és volt boldog, nem illene kipletykálnom. Tűrő volt és lázadó. Meglátszott a munkáján. Érződött. Csakhogy azt is bájosan csinálta, amikor hisztizett, ha igaza volt és ha nem, ha valami nem volt rendjén, vagy csak kötözködnivalót keresett: elvékonyodott hangon és szájjal, halványpiros foltokkal a nyakán. A rendezői stresszállapotnak igen látványosak a vegetatív megnyilvánulásai. Nem szerette az izgalmakat: nem minden tévés szereti. Szívesen ücsörgött a hármas szinkronban, hallgatta a szövegeket, javította a hangsúlyokat, aztán jöhetett egy második kiadás. Kilenctől. Az volt az ő világa.

7

Álmomban megjelensz néha, Éva. Más világ vagy, elmúlt évszázad, adalék a honi televíziózás érzelmi fejlődéstörténetéhez. Jössz befelé a főkapun, biccentesz a biztonságiaknak, mobiltelefonod mellől elkotrod a retikülödből a csipkártyádat, átpörögsz a sorompókon, följöhetnél akár a középső lépcsősoron is, nincsen már fölpirosszőnyegezve, de te a bal szélsőn mész, megszokásból, igaz, a néhai piros lift is elbarnult. Ülsz fehér szoknyában, fehér blúzban, kardigánban, és megrémülsz, hogy elfelejtetted a telefonkódodat. Ahol most vagy, arrafelé is minden fehér?

8

Vagytok ott néhányan. Horváth Jóska, Kukk Gyuri, Bilka Pali bácsi szerkeszt, te rendezel, Ipper, Árkus műsort vezet, Takács Marika, Tamási Eszter olvassa a híreket, Knézy a sportot, Piller Sanyi, Práger Gyuri, Tóth Gyuri a riporter, Schóber, Szurok, Vecsei az operatőr. Ez így van rendjén. Hamarosan ötvenéves a Magyar Televízió, ennyi idő alatt néhányaknak illik átszerződni a másvilági tévéhíradóhoz. Semmi szomorúság. Mindössze arra volnék kíváncsi, mit szóltok. Egy, öt, tíz, még annál is több éve nem mondtok semmit.

9

Hé,
falaink elé, mellé, mögé hajléktalanok költöznek,
de időnként szolidaritásból helyet adnak a tüntetőknek,
rendszerek, kormányok jönnek, mennek,
de sosincs elegendő bátorságunk, hogy döntsünk a saját sorsunkról,
milliárdok folynak át rajtunk, mi sóvárogva nézzük,
de aztán legyintünk, hogy nem azért csináljuk,
kábéhatározat és agitprop helyett médiatörvény és oertété igazgat minket,
de mi megint beletanultunk A madár, fiaihozba,
születnek, halnak körülöttünk a tévétársaságok, mi emtévé vagyunk és emkettő,
de idejétmúlt kifejezésekkel páncélozzuk körül magunkat,
nem jár nekünk se villamosbérlet, se rádióújság, se részvény,
de örülünk, hogy munkáltat bennünket az erté,
bálványt imádunk, bár a Nézettségi Mutató csak cicázik velünk,
producerek meg szponzorok kínálnak bennünket egy fa gyümölcséből,
mi pedig halálnak halálával halunk,
a műsortükröket számítógépen írjuk,
de már a komputereink is őskövületnek számítanak,
a Szabadság tér alatt mélygarázs van, fölötte frizbiznek a fűben a juppik,
már magát a Kossuth téri metrómegállót is átépítettük,
a falait persze azonmód teleüzentük a festékszóróinkkal,
mert amíg a szerelvényre várunk,
nem futjuk át se a Népszabadság, se a Magyar Nemzet címoldalát,
hé, amit ti föl, azt mi le, aztán át,
és csak az érdekelne, szerintetek jól van-e így.
Hallgatlak benneteket.

(Budapest, 2004. szeptember 19-21.)