Harmincadik rész. A költő és a televízió

Törik a fejüket, de nagyon.

– Nahát! Most veszem észre, 1936. április 11. van. Kéne valami tűrhető műsor erre a hogyishívjákra… költészet napjára. Még belénk találnak kötni. A fenébe, hogy csak most jutott az eszünkbe…! Gyorsan! Költők, rímfaragók, fűzfapoéták, bárkik, de azonnal.
– Hm. Nézzük, kiket lehetne, hipp-hopp… Akik persze be is jönnek. Kevés az idő! Nincs valakinek egy rokona, ismerőse? Itt a Pesti Napló, fussátok át, ezt értelmiségiek olvassák, hátha! Adjatok egy tegnap esti Magyarországot, na, hol is a Pester Lloyd meg a Népszava… Hé, ki vitte haza az Új Időket? Gyerekek, nincs valakinél egy Nyugat?
– Figyeljetek! Mi lenne, ha behívnánk Babitsot? Megvan a száma!
– Babits? Akkor már inkább Kosztolányi! Meg a Karinthy, az jó fej! Abszolút marha.
– Karinthy? Mióta ír az verseket?
– Meg az a Milán, na, milyen is, itt van a nyelvem hegyén…
– Füst, te! Füst Milán! Kicsit szomorkás.
– És Heltai? Jenő bácsi szerintetek bejönne? Mert dalainak azt részét, mely túlnyomónak mondható…
– Jaj, ezek vénemberek! Fiatalokat hívjunk. Azoknak úgyis kell a publicitás!
– Ja! Ja, ez jó! Komját Ali?
– Az komcsi.
– Akkor kit? Szabó Lőrinc?
– Hát…
– Illyés! Illyés Gyuszi! A Gyuszi mindig tuti.
– De még legalább kettő kell.
– Erdélyi Jóska? Kicsit népies, de jó fej.
– Hallottam egy srácról, hozza a Nyugat is. Valami Vöres. Vagy Veres. Elég hülyén írja a nevét.
– Hoppá! A Radnóti Miki. Már több kötete van, azt mondják, nagy ígéret.
– Radnóti? Nem olvastam. Aki most nősült?
– Hú, és most jut az eszembe! Az Attila! Ő kell nekünk! Tök lökött!
– Á, ha lökött, akkor nem kell. Ez köztévé.

Egy másik helyen a tettek mezejére lépnek.

– Halló! József Attila?
– Én. József Attila. Itt vagyok.
– Először is engedje meg, hogy gratuláljunk a születésnapja alkalmából.
– Nahát! Honnan tudják…? Nagyon kedvesek. De nem kerek szám…
– Viszont még nem is krisztusi kor, hehe… Szeretnénk, ha befáradna hozzánk. Élő adás.
– Ééén? Hát… Köszönöm. Nem is tudom. Dolgozom, tudják. Most indítottuk a Szép Szót Ignotus Palival, Hatvany Berci adott rá háromezer pengőt, szóval… Lehetne, hogy bevigyek egy példányt?
– Hát azt, sajnos, azt nem. Tudja, monitoroznak bennünket, hogy bújtatott reklám meg ilyesmi. Mi kertévé vagyunk.
– Aha. És egyedül? Vagy valaki lenne még?
– Babits. Csak Babits.
– Babits? Hú! Az egy magát emésztő, szikár alak. Utál engem. Már vagy három levelet írtam neki, de nem bocsát meg. Ne haragudjanak, Babitscsal nem megy.
– Tudjuk, hogy… Mindent tudunk. Éppen azt szeretnénk, hogy béküljenek ki. Nálunk. A mi műsorunkban. Ez amolyan békítő show.
– Hát… ő haragszik, nekem semmi bajom az öreggel. Beszéltek már vele?
– Persze.
– És? És jön?
– Jön! Igent mondott. Tudja, nagyon beteg. Kell a pénz. Tényleg, a gázsiról beszéltünk már?
– Gégerákja van, igaz? Hát ha ő… Megyek. Rendben. Köszönöm.

Mostanáig foglaltat jelzett a telefon. Végre kicsöng.

– Halló? József Attilát keresem. Nem tudom, jó számot hívtam-e.
– Tessék.
– Szeretnénk meghívni a műsorunkba. Tudja, ez olyan beszélgetős műsor. Ülnek egy asztal körül, semmi díszlet vagy ilyesmi, és beszélgetnének. A költészetről.
– Mit érdekelne ez bárkit is?
– Ugyan! Jó a téma! Olyan… mély. Hogy a költészet milyen fontos szerepet tölt be az emberek életében. Meg Európában! Magát hívnánk, kedves Attila, meg Szabó Lőrincet meg a Miklóst. A Radnótit. Három fiatal költő. Hogy mit gondolnak. Közben föl-fölolvasnának a verseikből. Persze csak egy-egy strófát, véges a műsoridő.
– És hány órakor kéne?
– Szóval vállalja? Köszi!!! Délután. Fölvennénk a műsort, tudja, igazodnunk kell a stúdiókapacitáshoz, aztán valamikor este, a film meg a záró híradó után, amikor az értelmiségiek tévé elé ülnek, rendeltünk fölméréseket, az értelmiségiek csak tizenegy után néznek tévét, de akkor igen, be van mérve, hát akkor menne adásba. Persze ne aggódjék, nem vágnánk meg. Nincs kapacitás.
– Hát… hát lenne egy kis probléma. Hogy hívtak máshova is, az élő adás, hétkor végzek. Fél nyolcra ott lehetnék. Belefér?
– Fél nyolc? Jaj, nem mondja! Az késő, nem is tudom, talán egy átdiszpó… Várjon, megkérdezem a gyártásvezetőt. Ejnye, kiszaladt valahová… Pár perc múlva visszahívom; jó? Ja, és még valami! Mit írjunk ki a neve alá? Már most le kell adni a föliratokat.
– Semmi különöset. Csak a nevemet. Hogy József Attila, ennyi. És ejtsék hibátlanul. Akkor várom a hívását.

Közben az üzenetrögzítőn.

– Grüss Gott! Deutsches Fernsehen, Thomas Gottschalk. Ich möchte Herrn Joseph sprechen! Oh, Anrufbeantworter, Scheisse… Ich probiere es wieder. Tschüss!

Megint csörög.

– Jó napot, Attila! Mi vagyunk. Bocsi, már hívtam, csak foglalt volt. Szóval délután hattól hétig van stúdiónk. Akkor kéne jönnie.
– Ne haragudjon, az nem... Az nem jó. Már elígérkeztem. Szívesen mennék magukhoz, mégiscsak maguk a közszolgálati. Nem lehetne később?
– Hát nézze, Attila, tudja…
– Tudom. Nem lehet valamit tenni? Mert én szívesen… Tényleg.
– Mit? Hát mit csináljunk, bame?
– Nagyon fáj. Nincs megoldás?
– Nincs. De bocs, nem tudna valakit ajánlani maga helyett?

A Korong utcában.

– Jutka! Jutka?
– Miért ébresztesz föl? Hagyj aludni, Attilácska.
– Képzeld! Képzeld, mi történt! Két tévétől is kerestek! És éppen a születésnapomon. Hogy ha bemennék. Én! Költészet napja van, azért. Mit gondolsz? Látod, van, aki szereti Attilát!
– Tévé, Attilácska? Az meg mi?
– Hát televízió, Jutka! Távolbalátó! És megyek, persze, hogy bemegyek! Akár föl is olvashatnék. És beszélek majd mindenről, a dinnyehéjról, amit az ősszel láttam, amikor a rakodóparton ültem. Egészen versbe illő kép, nem gondolod? Meg a guanóról, mert abból van itt elég. És jön Babits is, azt akarják, hogy béküljünk ki.
– Jaj, Attila, Babits! Hát még mindig…?
– Tudod, hogy Kosztolányi nagyon beteg?
– Mit találtál ki már megint. Honnan veszed ezt a tévét…? Hagyd őket, Attilácska, hagyjad. Te élsz, ők meg még meg se születtek.
– De Berlin! Hát nem olvastad? Berlinben már van! Berlinből is kerestek! – Várj. Várj, Attilácska. Majd. Majd ha ötvenéves leszel. Vagy száz, majd akkor. Talán.

(2005. április 1-10.)