Harmincharmadik rész. Nyomozás eltűnt személy után

1

Amit most olvasol, az maga a két lábon járó valóság. Avval kezdődött, hogy fölhívott a Dunavölgyi.
– Gyere, dumáljunk egy kicsit, ha ráérsz – mondta, és ráértem, és mentem, és dumáltunk.
– …és itt van a Sykora Sanyi – mondta, miután megfutotta az udvariassági köröket. Nem állítom, hogy rosszul esett volna a bevezető, de már közben gyanút fogtam, hogy akar valamit.
– Nézd – kezdtem mentegetőzni –, eddig még sohase írtam olyasvalakiről, akit nem ismertem. – Vakaróztam is tisztességgel, mit tagadjam. – Sose találkoztam vele. Semmi benyomás. Semmi, érted? Csupán a neve – mondtam a Dunavölgyinek, aki csak nézett, nézett, és szemlátomást arra várt, hogy fejezzem be a siránkozást. A nézését se szomorúnak, se vidámnak nem nevezném így utólag. – Meg, Péter, nekem rendelésre nem megy. – Abban bíztam, ez jó lesz végszónak.
– Azt azért tudod, hogy nélküle nincsen a te másvilágod?
Aztán következett néhány semleges mondat, elköszöntünk, és én hónapokra eldugtam valami hátsó polcra azt a nevet. A Dunavölgyi se hozta többé szóba, pedig gyakran akadunk egymásba.

2

Ám telt-múlt az idő, és egyre többen szóltak az érdekében. Eljött például hozzám egy pasas.
– Nézd – szólított meg a lehető legbarátságosabb hangon –, azért jöttem, hogy lobbizzak a Sykora Sanyiért. Így kell mondani, ugye? – És hogy nyomatékot adjon az ügynek, kicsit sápadtan ugyan, de rám mosolygott. Miért is kerteltem volna?
– Ne haragudjon, az az igazság, hogy önt sem ismerem.
– Elnézést kérek: Sényi Imre vagyok. Valaha én pásztoroltam a vidéki tudósítókat. De ez most nem fontos. A Sykora Sanyi. Róla lenne szó.
– De hát – és nem akartam azokat az ellenérveket fölsorakoztatni, amelyek a könyökömön jöttek ki –, én csak egy cikksorozatot írok, ráadásul azt se tudom, olvassa-e valaki egyáltalán!
– Nem számít – mondta Sényi Imre, akit névről be tudtam azonosítani, mert némelyek őt is szokták emlegetni. – Nélküle nincs másvilág.
– És ön? Ön nélkül sincs! – Azt reméltem, el tudom terelni a témát. – Tudja, hányan szóltak, hogy el ne feledkezzem önről?
– Sykora Sanyi – mosolygott sejtelmesen. – A Sykora.
És visszament a másvilágra. Nem tudom, mi fogott meg abban, hogy élők, holtak egymást pártfogolják. Másnap szakadni kezdett az eső, ráerősített a szél is, én meg valami rejtélyes elgyöngülés által vezéreltetve elkezdtem szikorázni. Mi mást tettem volna először, mint hogy fölkeresem Krämer Marit? Ő az én enciklopédiám. Ült a régi archívum legeslegeldugottabb zugában, az előtt az ormótlan mikrofilmes izé előtt.

3

– Tetszik emlékezni a…? – Krämer Mari fölpillantott a spirálfüzetéből, aminek következtében jobbnak láttam mindössze ennyit mondani. – Visszajövök máskor.
A máskor egy-két héttel később következett be, nem a Krämer Mari miatt. A lényeg, hogy megint benéztem hozzá, aztán leültünk egy cellával kijjebb, ahol az archívum kartotékai alatt roskadoznak a bádogszekrények, oda. És Krämer Mari belekezdett.
– Óh, régen meghalt már, vagy harminc éve! De azt nem tudom megmondani magának, mikor jött a Híradóhoz… Azt se, hogy ki hozta. Nem, nem azonnal, annál kicsit később. Mondjuk, a hatvanas évek elején. Aztán néhány évig vágóasszisztens volt. Mint a Szentirmai Éva, tudja! Néhány évre rá meg vágó lett. És akkor… valahogy átcsábította a Müller Laci a rendezőkhöz. Na, látja, őt kéne megkérdeznie! Neki lett az asszisztense. Később meg rendező. Aztán… nem is tudom. Elkerült volna a Híradótól? Még dolgozott másutt? Tényleg, tudja, kit kérdezzen meg? A Zádor Lacit! Neki tudnia kell, nagyon jóban voltak.
Ezt mondta körülbelül a Krämer Mari, meg hozzáfűzött még néhány történetet, de azok most nem tartoznak szorosan a tárgyhoz.

4

Ültem evvel a vajmi kevéssel. Föllapoztam egy-két lexikont, ilyen-olyan könyvet, hátha. Lényegében semmi. És nem hívtam föl senkit, pedig tudom a telefonszámokat. Próbáltam lezárni ezt az alig indult nyomozást: világos, hogy volt egy fontos pasi, de ha ennyire fontos, miért csak morzsákat lehet összeszedni róla? Nem egyedüli példány, legyintettem oda Kosztolányinak, és kicsit eltűnődtem a tévések örökkévalóságán. De elvesz-e ez egy csöppet is a fontosságából?

5

Napok múlva visszakullogtam a Dunavölgyihez.
– A Sykora – mondtam neki. – Nem megy.
– Tudod, kit kérdezz meg? – Mintha el se telt volna néhány hónap. – A Weisz Karcsit. Vagy még jobb a Csák Putyu, rengeteget dolgoztak együtt!
– Csakhogy nem akarok senkit fölhívni – mondtam, miközben az örökkévalóságról szerzett élményeimre gondoltam. – Miért bolondítanék el annyi embert? Ez csak egy múló sorozat az mtv.hun.
– Várj – mondta a Dunavölgyi, és fölhívta a munkaügyön Törzs Böbét, és két perc múlva már diktálta is. – 1959. november 1-jétől 1974. október 18-ig dolgozott nálunk. Azon a napon halt meg.

6

Azon a napon Haynal Kornél és Moldoványi Ákos vezette a Tv-híradó első kiadását, pörgettem vissza a mikrofilmet. Fél nyolc után tíz-tizenkét perccel Ákos jelent meg a képernyőn, és lassan, halkan elkezdte mondani, hogy megint búcsúzunk. Mondta, mondta, két perc tíz másodpercen át mondta, hogy meghalt a Sykora Sanyi. És a végén ezt.
– Megrendítő, hogy Sykora Sanyi nincs többé. Búcsúznunk kell tőle, pedig csak ötvenegy éves volt. De ez a búcsú nem jelenthet felejtést! Hiába nem jelenik meg többé neve adásunk végén, amit alkotott, megmarad, és nap nap után rá emlékeztet bennünket.

7

Aztán még mesélt a Dunavölgyi, amit tudott. Hogy a Müller volt a „realista” rendező, a Sykora meg a „művész”. Mint az operatőrök között Schóber Robi bácsi és Szurok Jancsi. Hogy mintha állandóan pipafüst lengte volna körül, de ekkor Péter bal keze hüvelyk- s mutatóujjával végigsimított a bajuszán, mert némileg elbizonytalanodott. Aztán folytatta, hogy az egyik lábára mintha sántított volna: akár valami második világháborús mementó. Hogy valahol a körút közelében lakott családostul, a főposta mellett. Hogy miközben élte a híradós adásrendezők hajszálpontos életét, imádta a trükkfilmet. Aztán hogy, hogy nem, ahogyan ott ültünk kettesben a Dunavölgyivel, előkerült egy kazetta, hogy én azt íziben nézzem meg, és akkor képet kapok majd arról, ki volt ez az ember. És elkezdtem nézni, tarts velem, kedves olvasó, ha ráklikkelsz, elindul neked is az 1967-es hangosfilm, Sykora Sándor rendezte, Csák István fotografálta, és akkor majd te is megérted, honnan szóródott rám az a rejtélyes elgyöngülés. Ha pedig nem áll módodban megnézni ezt a hét percet, menj el valakihez, akinek a gépén elindul, mert ne hagyd ki! Hogy tudd, milyen volt évtizedekkel ezelőtt ez a százszor áldott, százszor átkozott Magyar Televízió. Hogy tudd, mit jelenthetne az az ostoba közhely, hogy „amit alkotott, megmarad”. És hogy tudd, miért fontos, hogy közöttünk élt valaha Sykora Sándor.

8

Szóval délelőtt beszéltem a Péterrel, délután meg fölhívott telefonon.
– Ellenőriztem – és szokása szerint kis hatásszünetet tartott. – Jól emlékeztem. Tényleg pipázott.

(2005. április 12. és május 1. között)