Harminchatodik rész, amelyben nincs semmi takargatnivaló, csak sok-sok homályos részlet

1

Jön, csoszog, füstölög. A pénztár a nagybüfé sarkán, fizet, fordul vissza a papírstanicliért.

2

Elképzelem, hogy megsárgult papírosra bukkanok. Idegen férfi, apám korú, anyámról ír. A tinta kifakult: ha jót mond róla, majd meghatódom. Ha rosszat, fájni fog, nagyon. És ha igazat? Mit kezdjek más igazságával? Hány igazság létezik? Ám nem tehetek úgy, mintha sehová se vetne árnyékot a másvilág. Nem tisztul-e föl a kép, ha szembenézek vele? Elképzelem, hogy egy lány megsárgult papírosra bukkan. Idegen vagyok Hédinek, apja korú. Ismertem az édesanyját. Hédi Szabó Kati lánya.

3

Szabó Katalin megkerülhetetlen része a tévéhíradó történetének. Soknak tűnik ugyan hirtelen, de az idén lenne hetvenéves: egy televíziós almanach szerint 1935-ben született. Talán csak sajtóhiba. Kortalan volt, fiatal mintha sose, cserébe viszont sosem öregedő. Semmi leplezés, se cizellált frizura, se hajfesték, se szempillaspirál, se smink: helyettük lezser ruha (bár nadrág sose), kényelmes cipő (vagy inkább papucs). Szabásvonal, színharmónia: ilyen nőies dolgok nem foglalkoztatták. És mintha tudatosan akarta volna az antinő képét kialakítani magáról: a járása is inkább kamasz fiúéra emlékeztetett. Plusz még a cigaretta.

4

A dohányzás megkerülhetetlen a huszadik században. Nemzedékek legendája gyártól szántóföldig, nem utolsósorban irodalmi és sajtólegenda, adott korban híradós kellék. Gomolygás? Társaságot egybetartó habarcs. Magány ködfala. Stresszoldó. Mákony. Ha kell, babra. Szabó Katihoz hozzátartozott a füst. Füst, füstszűrő nélkül: Ötéves Terv, aztán Munkás, aztán mezítlábas Symphonia. Ez illett hozzá. Pedig megcsal az emlékezetem: Filtolt szívott, mentolosat, füstszűrőset, könnyűt.

5

Sokat dolgoztunk együtt, pontosabban egymás mellett, alatt, fölött. „Csókolom.” „Jó napot.” Magázódtunk. Én Katinak szólítottam. Ő engem, azt hiszem, soha semmi néven. Szabó Kati szerkesztő volt a külpolon, aki olykor-olykor a harmadik, adászáró kiadást is összerakja. Ittfelejtett hírlapíró száz évvel ezelőtti redakciókból. A külösök, délelőtt alig akadván dolguk a szerkesztőségben, általában kora délután szállingóztak be, attól függ, hogy az első, a második vagy a harmadik kiadásnak szállították-e a híreket. A helyzet az, hogy – meggyőződésem – Szabó Kati mellőzöttnek érezte magát, és az ő szempontjából tagadhatatlanul indokoltan. Őshíradósnak számított, dolgozott rengeteget, de arról a szintről, ahová beskatulyázták – jogosan, jogtalanul, nem tisztem megállapítani –, nem tudott kitörni. Ha több rejlett benne, mint amennyi kiderült, akkor viszont egyszerűen peches volt. Nagyon peches. Úgy negyvenéves kora körül, amikor egy szerkesztő kezd beérni, érkezett – a hetvenes években járunk – az újkori „fényes szelek” nemzedéke. És a világ rendje szerint – megelőzték őt. Ez az ő történetük, Elek Jánosé, Losonczi Líviáé, Rér Éváé, nekik kellene elmondani.

6

Szabó Kati végezte a dolgát, írta, ontotta, ha kellett, sorba rakta a híreket, és amikor a nyolcvanas évek elején, közepén az alapító nemzedék kóstolgatni kezdte a nyugdíj örömeit, a felszabaduló státuszokra pedig beáramlott az új hullám, végképp belecsontosodott a helyzetébe. Élő kövületként tekintettünk rá, de nélkülözhetetlen kövületként. Egy híradó akkor működőképes, ha nemzedékek összjátéka, persze megfelelő arányban vegyítve. Szabó Kati tanítgathatott volna bennünket, de nem tette, talán az alkatától idegen lehetett a tanári póz, talán nem volt leckekönyv; inkább epés megjegyzéseket vetett oda foghegyről, két szippantás között: annak meg ki örül?

7

Elmesélek egy történetet. Harmadik kiadást szerkesztettem, Szabó Kati volt a külös, írta, hozta a híreket. Ültem félig nyitott ajtó mögött, háttal a bejáratnak, a folyosókon már elcsitult az élet, a szemközti ház ablakai mögött is egyre-másra aludtak ki a fények, amikor megállt mellettem, az elmaradhatatlan cigaretta füstje ott kígyózott köröttünk. Valamit firkáltam éppen, jutott ideje beleolvasni az adástükörbe.
– Én még olyan híradót nem láttam, amelyben, ha Kádár elvtárs külföldre utazik, az ne az első hír legyen.
Sarkon fordult, és kiment.
Ez húsz éve történt, mondjuk, 1986-ban. A történet sokfedelű. Maradjunk Szabó Katinál.

8

1990, az a – pro és kontra – sokak emlékezetébe vésődő esztendő, utólag visszanézve, valamilyen módon mindannyiunkat kifordított a köpönyegünkből. (Leszámítva persze Rózsikát, akié a köpeny, amelyből szinte mind előbújtunk.) Ami a ruhatárat illeti, bizonyos történelmi szituációkban világnézeti mélyrétegek és ugyanoda elraktározott személyes örömök, bánatok sajátos öltözéket képesek alkotni. A pártonkívüli hírszerkesztőből, aki addig nem adott különösebb teret indulatainak, akkor tört ki minden sérelem, és az új hatalomtól remélt rájuk orvoslást. Nem mindenkinek nyerte el vele a rokonszenvét. De a folyamat föltartóztathatatlannak bizonyult: Rózsika huszonkilenc esztendeig épített műve, amelyre Aczél Bandi rakta föl négy év alatt a koronát, egyik napról a másikra omlott össze.

9

Az összeomlást mégse mondanám se szükség-, se törvényszerűnek. Viszont mindannyian felelősek vagyunk érte, persze mindegyikünk a maga helyén. Legfőképpen azért, mert se előtte, se utána, sohasem emeltük föl a szavunkat, miért használtatik üzenőfüzetnek egy tévéműsor. Felelősek vagyunk azért is, mert – addig is, utána is – hagytuk, hogy sakkfiguráknak tekintsenek bennünket egy játszmában, amelyhez annyi közünk volt mindösszesen, hogy érintőlegesen az életünkről szólt. Előbb-utóbb el kell számolnunk magunkban avval, miért hagytuk, hogy fűt-fát ígérjenek nekünk, miért nem kértük sose számon, és mások helyett miért nem cselekedtünk sohasem magunk. Mire vártunk? Elhittük, mert el akartuk hinni. Nem akartuk elveszteni a reményeinket, tehát bíztunk, és ettől zsarolhatóakká váltunk. És aki zsarolható, azt előbb-utóbb meg is zsarolják, vak, aki néhány éven belül nem látott tisztán. Csakhogy addigra abbahagyhatatlan lett a játék. Mármint a sakk, arról beszélünk ugyebár. És váljék dicsőségünkre, hogy kitanítottuk a szabályokra a bennünket követő nemzedéket is.

10

Tartozom egy vallomással. Ki kell mondanom, remélem, se rá, se rám nem vet rossz fényt. Nem szerettem. De miért is szerettem volna? Ő se szeretett engem, nyilván szakmailag se értettünk egyet sok mindenben. Így alakult.

11

Néha beszélek róla a régiekkel. Van, aki kedvelte. Azt magyarázza, ha beszélgettem volna vele, mint másokkal folyosószegletekben, megismertem volna egyéb oldaláról is. Az érzékeny embert, akinek a fejében nagy ismeretanyag halmozódott össze. Több ezer kötetes könyvtárat hagyott maga után! És kihallom a múltidéző csöndjeiből, hogy remek barátot vesztett, hűségest, fűnek-fának segítőt, aki nem várt viszonzást. Van persze, aki a homlokát ráncolja, ha meghallja a nevét. Van, aki egyetlen kurta mondattal intézi el, és van, aki sokáig keresi a szavakat, ha meg akarja idézni. Van, aki mereng. Van, akiben ugyanúgy ott lapul a kétely, mint bennem. Ha összeszedem a bátorságomat, befejezem és leadom a cikket, ha megjelenik a Lájv harminchatodik részeként, leülök majd, és várom, várom, fölhív-e, ír-e valaki, bárki, és megnyugtat-e. Ha éppen olvasod, kedves olvasó, most átfut a fejeden, hogy szükségem volna rád?

12

Mert most. Nem, nem most, évek óta. Furdal a lelkiismeret. És írnék egy levelet Hédinek. Küldenék üzenetet palackban. Hogy anyád csupán élt egy színváltó korban, ennyit. Esetleg többet kicsit: hogy rossz időben, rossz helyen talán. És lehet, ő maga se találta a helyét, nem tudom. Próbált életben maradni. Ameddig csak tudott. Egy hónappal se a nyugdíjkorhatár utánig. Csekély vigasz nekünk, hogy nektek se könnyebb. Ha másért nem, hát miattad még bírnia kellett volna, Hédi. Hogy mindent megmagyarázzon.

13

Így vagy úgy, az igazság sokarcú. Losonczi Lívia sokat tud Szabó Katiról. Ha ő azt mondja, hogy jó ember volt, hát akkor mérget vehetünk rá.

14

Most miért hallgattok, nagyokos másvilágiak?

(2005. január 21. és május 22. között)