Harminchetedik rész. Üzenet a palackban

Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik beleszületett az egypártrendszerbe, a geopolitikai kötöttségekbe, a két világrendszer kibékíthetetlen ellentétébe, és a miénk volt valaha a bizonyosság. Nekünk boldog békeidőkről a szüleink meséltek, avval múlt el az ő ifjúságuk, és hallottunk legendás nélkülözésekről és csöndes jómódról és daliás bálokról, és hallottunk történeteket valami háborúról, de az nekünk nagyon távoli volt, nagyon. Mi már ebben az érában tettük az első lépéseinket, és megtanultuk az iskolai leckét a felszabadító szovjet katonákról, és bár nehezen fért mindevvel össze, hogy a hősök kiitták a nagymama titkos üvegéből a kölnit, és lehúzták a nagypapa ujjáról a gyűrűt, de azért abban nem inogtunk meg, hogy április negyedike az április negyedike. Olyankor jött el végre a tavaszi szünet. Mi ötvenhatban még nem voltunk az eszünknél. Néhányan egy éjjel lövésekre ébredtünk, furcsán fekvő embereket láttunk az utcán, és odahaza egész nap szólt a rádió. Ezek után kezdtünk fölnőni. Kisdobosok lettünk meg úttörők meg KISZ-tagok: akkortájt nem illett kimaradni innét meg amonnét. És tanultuk tovább a leckéket az iskolában, mert tudtuk, hogy attól függ az előmenetelünk, meg hogy a tudás hatalom. Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik ha elmegy a város egy-egy nevezetes pontja mellett, nem jut arról az eszébe semmi. Csak a legendáriumból tudjuk, hogy ez itt a Kilián laktanya. Itt állt át Maléter. Ez meg a Corvin köz. A Széna tér. A Móricz Zsigmond körtér. A Köztársaság tér. A Bem-szobor. Nekünk a Kossuth térről sem Nagy Imre jut az eszünkbe, nem is a véres csütörtök avval a kideríthetetlen sortűzzel. Nekünk a Parlament építészeti nevezetesség, ahová évente egyszer a kiválasztottak beléphettek, és csodálhatták az égig érő karácsonyfát. A tankönyveink mellett először a fehér könyvhöz jutottunk hozzá. Mi abból tudjuk, miféle ellenforradalmi erők működtek közre a magyar októberi eseményekben. És abból tudjuk, Nagy Imre és bűntársai miféle ellenforradalmi összeesküvést szőttek. Olvastuk a szakirodalmat, és Bródy János szövegeit hallgattuk mono lemezjátszóról. Bizonyos könyveket pedig, újságpapírba burkolva, csak később csúsztattunk egymás hóna alá, hogy éjjelente, lámpafénynél, faljuk a betűket, mert másnapra tovább kell adnunk a csomagot. Ellentmondtak egymásnak a beszámolók. Titokban kerengő magnószalagokról sosem hallott hangokat hallgattunk. Hozzánk csak később szóltak a szemtanúk és a túlélők. Azokon az estéken zsongott a fejünk, de az érettségin, a szigorlaton azt mondtuk, amit vártak tőlünk. Közülünk csak kevesen tudták, hogy azoknak is megvan a maguk életrajza, akik a katedra másik oldalán ülnek. Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik felnőtt fejjel vette észre, hogy már gyerekkorában összekuszálódott benne az értelem, és ekkor megszületett bennünk a kétely. Már aligha tudtunk ezek után hinni bárkinek is. Mi hittünk Kádár Jánosnak. Mi hittünk Berecz Jánosnak. Mi hittünk Pozsgay Imrének. Mi alig hiszünk a fülünknek, mi mindent elhittünk már itt. Egy évvel ezelőtt csak félve mehettünk ki a temetőbe, de mi vagyunk az a nemzedék, amelyik most elballag a legendás kegyhelyekre, odaáll a már ott várakozó nemzedék mellé, kicsit tétován, kicsit idegenként, mert gyanakvóak vagyunk már, mert becsapottnak érezzük magunkat, mégsem adhatjuk föl egyelőre még.
(2005. március 15. és május 29. között)