Harminchetedik rész. Üzenet a palackban

Tizenöt és fél esztendeig hányódott ez a palack érintetlenül az éterben világotok s világunk között. Duna, tenger, óceán, űr sodorta Budapesttől a másvilágig. Kifogtuk, kibetűztük a benne rejlő levelet, hozzáfűztük a magunkét, s most újra útjára bocsátjuk. Ha értesz még magyarul, kedves kalóz a súlytalanságban, olvasd el, szólj hozzá, aztán dugózd le újra - és add föl.
Másvilági Tévéhíradó

Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik beleszületett az egypártrendszerbe, a geopolitikai kötöttségekbe, a két világrendszer kibékíthetetlen ellentétébe, és a miénk volt valaha a bizonyosság.
 (Napra pontosan 1989. október 22-én sugározta, földi barátunk, A Hét ezt a mondatodat, itt csöng a fülünkben. Az egypártrendszer ugyan mintha megszűnt volna, ellentétben a Kelet-Közép-Európát örökké szorongató geopolitikai kötöttségekkel, s bár a néhai két világrendszer helyett másikak feszülnek egymásnak, esetleg megkérdőjelezhetnéd ama „bizonyosságot”, de azt is csak életkorodból adódóan, hiszen mégiscsak idősebb lettél másfél évtizeddel.)
Nekünk boldog békeidőkről a szüleink meséltek, avval múlt el az ő ifjúságuk, és hallottunk legendás nélkülözésekről és csöndes jómódról és daliás bálokról, és hallottunk történeteket valami háborúról, de az nekünk nagyon távoli volt, nagyon.
 (Mostanra még távolibb lett, ha másért nem, hát mert a szüleid nemzedéke, tisztelet a kivételnek, ebben a csaknem tizenhat évben költözőfélben lett hozzánk… Ami pedig távoli, azt akár vissza is lehet sírni, észrevetted?)
Mi már ebben az érában tettük az első lépéseinket, és megtanultuk az iskolai leckét a felszabadító szovjet katonákról, és bár nehezen fért mindevvel össze, hogy a hősök kiitták a nagymama titkos üvegéből a kölnit, és lehúzták a nagypapa ujjáról a gyűrűt, de azért abban nem inogtunk meg, hogy április negyedike az április negyedike. Olyankor jött el végre a tavaszi szünet.
 (Nem gondoltad, ugye, hogy Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi, évtizedekkel múltával is mindenki és minden kísért újra és újra?)
Mi ötvenhatban még nem voltunk az eszünknél. Néhányan egy éjjel lövésekre ébredtünk, furcsán fekvő embereket láttunk az utcán, és odahaza egész nap szólt a rádió.
(Ebből az ötvenhatból mára egész kutatóintézetek születtek. El tudsz-e igazodni, vajon ki melyik oldalon állt? És tedd a szívedre a kezed: ünnepled-e október huszonharmadikát? Vagy az ellegendásodás közepette új november hetedike termeltetett ki?)
Ezek után kezdtünk fölnőni. Kisdobosok lettünk meg úttörők meg KISZ-tagok: akkortájt nem illett kimaradni innét meg amonnét. És tanultuk tovább a leckéket az iskolában, mert tudtuk, hogy attól függ az előmenetelünk, meg hogy a tudás hatalom.
 (Immáron illik kimaradni. Sőt sikk, bár az dicsőségszámba megy mostanság is, ha valakinek egyszámjegyű a tagkönyve sorszáma. Az előmeneteled viszont ideológiai megkötöttség helyett gazdasági érdekérvényesítésedtől függ, és ennek jegyében virul a hatalom is. De becsületedre legyen mondva, tizenhat éve is meglehetősen szarkasztikusan fogalmaztál.)
Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik ha elmegy a város egy-egy nevezetes pontja mellett, nem jut arról az eszébe semmi. Csak a legendáriumból tudjuk, hogy ez itt a Kilián laktanya. Itt állt át Maléter. Ez meg a Corvin köz. A Széna tér. A Móricz Zsigmond körtér. A Köztársaság tér. A Bem-szobor. Nekünk a Kossuth térről sem Nagy Imre jut az eszünkbe, nem is a véres csütörtök avval a kideríthetetlen sortűzzel. Nekünk a Parlament építészeti nevezetesség, ahová évente egyszer a kiválasztottak beléphettek, és csodálhatták az égig érő karácsonyfát.
 (A színhelyek tovább gyarapodtak. Itt kikiáltás. Amott blokád. Itt nagygyűlés. Ott tüntetés. Az égig érő karácsonyfa mindenesetre kiköltözött a fölállványozott Parlament elé, a szabadba, hogy a köztársasági eszme jegyében mindannyian körülállhassuk.)
A tankönyveink mellett először a fehér könyvhöz jutottunk hozzá. Mi abból tudjuk, miféle ellenforradalmi erők működtek közre a magyar októberi eseményekben. És abból tudjuk, Nagy Imre és bűntársai miféle ellenforradalmi összeesküvést szőttek. Olvastuk a szakirodalmat, és Bródy János szövegeit hallgattuk mono lemezjátszóról. Bizonyos könyveket pedig, újságpapírba burkolva, csak később csúsztattunk egymás hóna alá, hogy éjjelente, lámpafénynél, faljuk a betűket, mert másnapra tovább kell adnunk a csomagot. Ellentmondtak egymásnak a beszámolók.
 (A fehér könyvre a felejtés jótékony fátyla borult, végre valamire, Nagy Imre szobrot kapott, külföldiek fényképeztetik magukat vele, Bródy Jánosból meg igazgatótanácsi tag lett. Az említett könyvek egyébként idővel legálisan is megjelentek, némelyiket látod is antikváriumokban porosodni. Állítólag minden könyvnek megvan a maga sorsa.)
Titokban kerengő magnószalagokról sosem hallott hangokat hallgattunk. Hozzánk csak később szóltak a szemtanúk és a túlélők. Azokon az estéken zsongott a fejünk, de az érettségin, a szigorlaton azt mondtuk, amit vártak tőlünk. Közülünk csak kevesen tudták, hogy azoknak is megvan a maguk életrajza, akik a katedra másik oldalán ülnek.
 (Hát ebben semmi változás. Csak számold hozzá a plusz időt. Mindenkire viceverza.)
Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik felnőtt fejjel vette észre, hogy már gyerekkorában összekuszálódott benne az értelem, és ekkor megszületett bennünk a kétely. Már aligha tudtunk ezek után hinni bárkinek is. Mi hittünk Kádár Jánosnak. Mi hittünk Berecz Jánosnak. Mi hittünk Pozsgay Imrének. Mi alig hiszünk a fülünknek, mi mindent elhittünk már itt.
 (Ez is stimmel, csak rövid idő alatt néhány tétellel bővült a névsor. Antall József. Kis János. Nyers Rezső. Csurka István. Boross Péter. Horn Gyula. Orbán Viktor. Torgyán József. Kuncze Gábor. Medgyessy Péter. Dávid Ibolya. Gyurcsány Ferenc. Alig hiszel a fülednek.)
Egy évvel ezelőtt csak félve mehettünk ki a temetőbe, de mi vagyunk az a nemzedék, amelyik most elballag a legendás kegyhelyekre, odaáll a már ott várakozó nemzedék mellé, kicsit tétován, kicsit idegenként, mert gyanakvóak vagyunk már, mert becsapottnak érezzük magunkat, mégsem adhatjuk föl egyelőre még.
 (Ballagtak jó néhányan az elmúlt másfél évtizedben. Ki ezért, ki azért. Ami meg a tétovaságot, gyanakvást illeti. az mintha erősödött volna, ahogy elnézünk benneteket. Miként, ne tagadjátok, becsapottnak érzitek magatokat továbbra is. Csakhogy immár vigasztalanul. Viszont nézzetek magatokba: valóban nem adtátok volna föl még?)
 
A palackot én is kifogtam, csatolom hozzá egy írásomat (1922-ből).
Franz Kafka

Add föl!

Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal később van már, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtől megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendőr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tőle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
– Tőlem akarod megtudni az utat?
– Igen – mondtam –, mert magam nem találom.
– Add föl, add föl! – mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.

(2005. március 15. és május 29. között)