Harminckettedik rész, amelyben egy sportriporter megcsillogtatja erényeit, ennek ellenére a végjátékban mattot kap

1

– Már a harminckettedik részt írod, de még egy szót se ejtettél…
…És neveket mondanak, hogy Iksz meg Ipszilon meg En En, ja, és hogy Kút ne is említsük. Eleinte próbálok mentegetőzni, hogy ők sokan, én lassan, meg hogy majd meg hogy nyugi, aztán megmakacsolom magam, és kivágom a végső adut.
– Mi folyik itt? Kézivezérlés?
Ez hat. Központi direktíváktól, agitproptól, cenzúrától mindegyikük ódzkodik, pedig a többségük csak utólag hallott harangozni a médiatörvényről. Nyilvános megszégyenülés: lesütik a szemüket, elhallgatnak, magamra hagynak. Huh, ezt megúsztam.

2

Sokáig nem történik semmi. Kölcsönösen kerüljük egymást. Valamit egerészem a számítógéppel, de semmi értelme, kikapcsolom, kabátot veszek, hogy kiszellőztessem a fejem. A lábam visz előre: Szabadság tér, Madách tér, Astoria, Kálvin tér. Épp fordulnék vissza.
– És az ismered, hogy…
Áll velem szemben, és jót nevet a saját tréfáján.
– Jaj, Dani! Neked mindig van kedved viccelődni?
– Ezt a rímet hallgasd meg! Most találtam ki, ahogy jöttem.
És mond egy kínosat. Mindegy neki, csak poén legyen.
– Dani! Hagyd abba, fáj az oldalam! Miért kell mindig ökörködnöd?
– Ez nem ökörködés, kérlek. Ez halálosan komoly.
Tényleg haláli pofa. El kell pusztulni a röhögéstől.

3

Most villan be: mintha azt mondta volna, „ahogy jöttem”.
– Hol maradtál eddig, Dani? Már kerestünk.
– Kerestetek? Jó vicc! És az nem zavart benneteket, hogy időközben meghaltam?
Dani halott? Az nem lehet! Állok az aluljáróban, nézek jobbra, nézek balra, fordulok a saját tengelyem körül: sehol senki. Magamban nevetgéltem volna? Mindegy, jólesett.

4

Ömlött belőle. Be nem állt a szája. Két lábon járó móka. Tudod, az a fickó, aki megáll veled szemben, falhoz szorít, sőt megfogja a kabátod hajtókáját, hogy meg ne szökj, kissé belehajol az arcodba, és csak mondja, mondja. Nem akartam én molnárdanizni, egyszerűen következett az eddigiekből. Jött. Nem, egyáltalán nem erőszakos ember. Viszont amíg van mondanivalója, nehéz tőle szabadulni. Nem is akarnám lerázni: különös figura. Ha persze bevégezte, faképnél hagy. Megy, ahogyan jött. Teljesen öntörvényű. Rohanós: libeg utána feneketlen mélységű oldaltáskája. Átfutott a színen most is, de már sehol sincs.

5

Esküszöm, hogy komoly ember bukkant volna elő, ha lerántjuk róla a leplet. Örök tréfamester? Csak álca, mint a szakálla. Művelt volt és mély. Vannak a szakmában szakbarbárok: kilógott közülük. Bizonyíték rá a Calypso. A Calypsóval valami szokatlan, valami más kezdődött a magyar rádiózásban, de mielőtt dicséretnek vennék a hajdani munkatársak ezt a „valami más”-t, hozzá kell fűznöm, nem tudom, jót tettek-e vagy rosszat. „Ön nyert egy Calypso-zoknit!” Molnár Dani is vezetett műsort. A jópofasága aknáztatott ki, a műveltsége csak foszlányokban. A média néha foglyul ejti, s nem ereszti azokat, akikre kiveti a hálóját. Azok meg alkalomadtán belefeledkeznek a szerepekbe. Aztán esetleg belehalnak.

6

Ritkán lehetett tőle hagyományos sportközvetítéseket hallani. A puszta névsorolvasásba mindig belekevert valami pluszt. A szurkolóknak nem föltétlenül kellett kihallaniuk, akik meg buktak a stílusára, észrevették. Enbéegytől olimpiáig: nélküle savanyúbbak lettek volna a nyolcvanas, kilencvenes évek. Meg még egy-kettő, amennyi megadatott a huszonegyedik századból.
– És a kétezer-négyes olimpia, Dani? Athén?
Semmi válasz. Megértem. Ami hiányzik az életműből, és nem pótolható, örök űrt hagy maga után. Az öt karika végül a másvilágon kulcsolódik össze.

7

Pedig Dani remekül sakkozott, kiszámolhatta volna a jövőt. Miért nem látta előre, milyen sors vár rá? Megelőzhette volna. Akinek egy-egy snelpartira minden rohanás közepette futja az idejéből, éppen a legdöntőbbre miért nem? Ha valaki véresen komolyan veszi a játékot, miért nem figyel vérrögökre is? Na jó, persze ha tudja, hogy a rádióba megy majd érte a mentő, talán másként csinálja? Ha jó a megnyitásban, mi tereli el a figyelmét a végjátékban? Vagy tudta, és azt gondolta, éppen ez lesz szép megoldás?

8

Elbeszélések szerint a szíve is kocka alakú volt, állomáskereső gombbal és hangerő-szabályozóval. A kistestvérrel, a tévével csak kacérkodott. Nem termett igazán képernyőre: a korántsem mogorva belbecst marcona külső takarta. De a hakni az hakni, ennyi belefért. Vagyis meg-megjelent a Híradó végén, beolvasta a sporthíreket. Amelyeket egyébként egykoron hol tévés hadart el, hol rádiós. Tényleg, mi szükség volt külsős rádiósokra? Meg kéne kérdezni a másvilági sportrovatot. Majd megkérem Danit, vesse föl: időnként biztosan tartanak értekezletet.

9

Egyszer rokonlátogatásra mentem a János Kórházba. A fönti, hátsó kapun slisszantam be, ahol vadregényesebb, eldugottabb. Már melegre fordult az idő, betegeknek lehetett bóklászni a kertben, ücsörögni fürdőköpenyben a padokon.
– Szia, Dani! Hát te?
– Szia. Semmi különös. Kivizsgálás – és máris szórt két poént.
Az ember tényleg elhitte neki, hogy semmi baj. Pedig tudta mindenki, hogy rakoncátlankodik a szíve. Az ő tempójához valószínűleg kétszeres sebességgel kellett dobogni, dupla adag vért pumpálni az izmokba, az agyba.

10

Már tudtam. Megyek be a tévébe, Dombóvári Gábor lép elém.
– Ismerted a Danit, ugye?
– Persze. Még a Híradóból.
– Akkor gyere.
Bevonszol egy szobába, magnó az asztalán, az orrom alá dugja a mikrofont.
– Mondj valamit róla. Ami elsőre az eszedbe jut.
A poénjai villantak be. Hogy ha ő volt a sportos a híradóban, röhögött az egész osztály. A többi, mármint ami a tréfák mögött rejlett, az mind csak utólag.

11

Állítólag nem halt volna meg, ha… Sok legenda járja. Furcsa, fogalmam sincs, másoknak is föltűnt-e már, de Dani egyre inkább legendásodik. Belengi az étert. Sokszor bújik elő beszélgetések lélegzetvételei mögül. Egy-egy interjú sokadik ismétlésben. Újító volt, akinek nem akadhatnak követői, mert egyszeri és megismételhetetlen. Még verseskötete is megjelent. Posztumusz. Szóval mindegyik történetben szerepel ugyanaz a szó. A „késő”.
– Mi mindig mindenről elkésünk, Dani.
– Találj ki valami eredetit. Ez Ady.

12

Megint ott nyüzsög körülöttem a díszes társaság.
– Látod! A Danit mindenképpen figyelmedbe akartuk ajánlani.
– Nagy szellemek találkozása – mondom kissé sértődötten, mert azért magamnak vindikálom a dicsőséget.
– Te tényleg azt gondolod, hogy véletlenül találkoztatok?
Most megfogtak. Valóban: lehetett véletlen az a Kálvin téri körtánc?
Nem is tudom, én írom-e őket, vagy ők engem.

(2005. április 14-24.)