Harminckilencedik rész, amelyben futár közeledik a másvilágról, s azonmód vissza is fordul

1. jelenet

Küldemény érkezett egyszer, könyvnyi doboz barna csomagolópapírban, bélyeg nélkül, leadták a postázóban, a feladó helyén olvashatatlan név, cím. A kézbesítők fölhozták a titkárságra. Hányódott az iratok között, amíg végre el nem hangzott a kérdés.
– Ismeri valaki ezt a Horváth J. Ferencet vagy kicsodát?
– Horváth J. Ferenc? – néztek össze többen, akik kávézás címén ődöngtek a titkárságon, de a név senkinek nem rémlett.
– Küldd vissza a feladónak – kapta a tanácsot Pócsik Kata, aki csak annyit dünnyögött, megvárja Pankát, hátha ő ki tudja betűzni a feladót.
És eljött a délután, mikor is befutott Panka, hogy fölváltsa Katát, viszont, hogy kicsoda Horváth J. Ferenc, arról sejtelme se volt, miként a krikszkraksz szerzőjéről se. A csomagra közben rápakolódott néhány dosszié, levél, cédula, végül aztán porosodni se állt módjában az asztal sarkán. Senki nem jelentkezett érte, senki nem reklamált.

2. jelenet

Egyszer, nyugdíjas-találkozó lehetett a házban, Szép Zsiga és Zádor Laci kukkantott be a titkárságra. Körülnéztek, megállapították, hogy alig változott valami, a szemöldökükkel intettek egymásnak, hogy emlékszel, ott ült Mázsár Éva meg Tölgyesi Rózsi, arról nyílt Rózsika szobája, amarról meg a Horváth Jóskáé, és ekkor, megütvén fülüket a név, Kata és Panka – ritka, hogy mindketten bent vannak – összenézett.
– Horváth Jóskát mondtak, jól hallottuk? Az lehet ugyanaz, mint a Horváth J. Ferenc?
– Persze – bólogatott Szép Zsiga és Zádor Laci –, ugyanaz, persze. Ki más?
– Mert akkor van itt egy csomagja – mondták szinte egyszerre a lányok, és előtúrták a halomból azt a kallódó holmit, és már nyújtották is, néznék meg az urak, hátha tudnak segíteni.
– Hát a Jóska már meghalt – párásodott el Zsiga tekintete. – Már régen. Van annak tán tíz éve is. Nyugdíjba meg vagy húsz éve mehetett.
– Húsz? Annyi azért még nincs – számolt utána Zádor Laci, és állt két öregember két középkorú hölggyel egyetemben, és négyük között, a váratlanul termő súlytalanságban, ott libegett a csomag, mint megtestesülése némi megoldatlan rejtélynek.

3. jelenet

– Majd.
Ettől az egyetlen szótól meg lehetett őrülni. Akár a szicsasz az oroszban. Miért nem most? Késlekedés nélkül?
– Majd a Tóni.
Minden problémára ő a megoldás. Mármint minden olyanra, ami a házon kívül várja, hogy bent teremjen, vagy éppenséggel fordítva: amire a házon kívül várnak, hogy kint.
– Majd a Tóni elviszi.
Szemmel láthatóan megkönnyebbült mindenki, még a gravitáció is újra hatni kezdett: nagyot puffant hát a csomag a parkettán, és ettől mindenki fölriadt.
– Jó. De ki az a Tóni? – néztek össze a lányok.
– Hogy a Tóni kicsoda? – Zsiga és Laci hangja fölcsattant. – Hát a Jakab Tóni! A futár!
És amíg az idősebbek értetlenül álltak, miért nem fogják már föl a fiatalabbak, miről is beszélnek, addig értetlenül álltak a hölgyek is, miféle hetet-havat hordanak össze a férfiak. Még hogy Jakab Tóni? Futár? A Híradóban? És a csomag ismét emelkedni kezdett a földről, és lebegett újra a titkárság négy fala között neki-nekiütődve a szekrények csücskeinek és olykor-olykor a mennyezetnek is.

4. jelenet

Szótlanul figyelték a földi történéseket a másvilágiak, közöttük persze Hájéef, akinek fölkeltette az érdeklődését, ennyi év után kinek jutott az eszébe Budapesten, s nem utolsósorban szívesen megtudta volna azt is, mit takar a csomagolópapír. Ott volt továbbá ugyancsak a társaságban az az úriember, aki miatt a tömegvonzás másodszor is csődöt mondott, vagyis maga Jakab Antal közszolgálati futár.
– Hát most mi lesz? – akadtak össze a másvilági tekintetek, mert látták, ahogy Szép Zsiga és Zádor Laci elköszön, és üres kézzel fordul ki az ajtón, Kata és Panka újra a munkájába merül, a csomag pedig csak lebeg, lebeg abban a minden földi fizikai törvénynek ellentmondó állapotban.
– Mi lesz, mi lesz? Nem olyan komplikált. Érte kéne menni – és minden szem a Tóni felé fordult.
Tóni kortalan, kicsi, filigrán, enyhén görnyedt vállú, bajuszos, mosolygós fickó, rendkívül udvarias és szolgálatkész, már cihelődött is, hogy útnak induljon, vasalt vászonnadrágban, rövid ujjú ingben. Azért a kezében slusszkulccsal még visszakacsintott Kenyér Jocira.
– A címet ne mondd. Tudom.

5. jelenet

És suhant, a szó szoros értelmében suhant Jakab Antal, a tévéhíradó futárja a másvilág és a Föld között nyújtott testtel, lobogó hajjal, a combjára fektetett tenyérrel, leszorított lábfejjel, mint a búvárúszók, hogy egyetlen másodpercet se veszítsen, s mielőbb visszaérjen, hiszen minden pillanat számít, ehhez van szokva. Szállt, szállt, megérkezett a Földre, meg Budapestre, a Szabadság térre, látta ugyan, de nem zavarta, hogy milyen mértékben megsűrűsödött odalenn a forgalom, fönn is furcsállta, hány magánhelikoptert kellett kikerülnie, de nem térítette el az útjáról semmi. Leereszkedett a háztetőre, szerencsére változatlanul legfölül, a negyediken tanyáztak a híradósok, bemászott az ablakon, milyen egyszerű, ha júniusban kánikula van, ajtó, ablak tárva-nyitva, hátha attól elviselhetőbb odabenn a meleg, lehorgászta a plafon alól a csomagot, s azonmód indult visszafelé.

6. jelenet

Kata és Panka hirtelen fölkapta a fejét.
– Te is hallottad?
– Aha! Mi volt az?
– Biztos valami szitakötő. Vagy lepke. Beröpült, aztán meg ki.
Kémlelik a falakat, nem ült-e meg valahol a veszedelem.
– Te! Hová tűnt az a csomag, tudod, ami azé a Horváthé, tudod…?
Ám váratlanul megcsörrentek a telefonok, zümmögni kezdett a lézernyomtató, és még a kávéfőző is éppen abban a pillanatban fogott ádáz sistergésbe. Így aztán a teljes titkárság elfeledkezett a titokzatos eseményről.

7. jelenet

Szállt, suhant Tóni, a futár vissza a másvilágra, elhagyta a helikoptereket, el a repülőgépeket, az űrhajókat, s miközben ügyelt rá, hogy egy pillanatot se vesztegessen fölösleges bámészkodásra, arra gondolt, tulajdonképpen mit hagyott maga mögött odalenn. Tömérdek embert, akiket kedvelt, vont mérleget, bár sokukkal együtt van mostanában is, jutott egyezségre magával. Meg hát mindig érkeznek újak, és Jakab Antal repülés közben elmosolyodott, mert ő már tudta, hogy előbb-utóbb mind együtt lesznek megint, mint régen, az idő neki dolgozik. És ekkor még szélesebbre húzta a száját. Idő? Az meg mi a csoda? Az csak odalenn olyan meghatározó.

8. jelenet

Várták, várták izgatottan a másvilágon, hogy megérkezzék végre a futár, a Tóni. Súgtak-búgtak, az eredendő kíváncsiság levetkőzhetetlen híradós tulajdonság maradt a másvilágon is. Mit kapott a Jóska? És kitől? Nem mindennapos esemény ám, hogy a másvilágra küldemény jöjjön Pestről! Mert Pest, az mégiscsak Pest, és néhányan fölsóhajtottak: ó, a Szabadság tér! Ó, a Kossuth tér! A Duna! És elhomályosultak a tekintetek: a gyerekek. Az unokák. Annyi mindenki. A régiek. Akik még. Talán. De mikor ér már ide a Tóni? És kitől hozza a csomagot?

9. jelenet

Hát nem titok. Tőlem, elnézést a kézírásomért. Én küldöm neked a csomagot, Jóska, épp viszi a Tóni. Neked címeztem, lehetett volna másnak is, de, gondoltam, illetékes vagy az ügyben, te aztán mégiscsak emlékszel, milyen volt híradózni idelenn. Viszi a csomagot a Tóni, ne lepődj meg, ha elsőre üresnek tűnik, emberméretű nosztalgia van benne kicsire összehajtogatva, hogy elférjen, semmi más, jól bebugyoláltam, nehogy baja essék. Megérinthetetlen, mint a gravitáció maga, ismered azt az indokolatlan vonzalmat, ami nem ereszti az embert, még akkor se, amikor mozdulna. Elküldtem hát neked, kezdj vele, amit jónak látsz, nekem nyűg már. Hamarosan befut a Tóni, bontogatod a csomagolást; arra kérlek, Jóska, hagyd az óvatoskodást, hadd illanjon el végre minden remény, ábránd, illúzió. Semmi értelme, hadd múljon el.

(2005. április 12. és június 12. között)