Harmincnegyedik rész, amelytől nézve Árpád vezér és Megyeri alelnök ugyanolyan távolságra van

Dankó Ági biztosan a pokolba kíván engem. „Na, mindjárt benyit”, gondolja a webszerkesztők tágas szobájában farkasszemezve a monitorral, „és megkérdezi (mármint én), hogy emlékszem-e (mármint ő) az új rész hősére.” De Ági mégsem haragszik. Egyrészt, mert emlékszik, másrészt, mert kedvel engem (én is őt). Nehezebb a helyzet Nagy Zolival (akit szintén kedvelek), mert ő életkoránál fogva aligha tudhat bármit is Megyeri Károlyról. Árpád vezér és Megyeri alelnök – bizonyos kor alatt tulajdonképpen ugyanaz a távolság. Huszonkét éve már annak, hogy a Karcsi elevezett a tévé tengeréről. „Szerinted érdekelnek ezek az emberek még valakit?”, kérdezte nemrégen Kiss Peti (aki ugyancsak emlékszik), és

ezen azért elgondolkoztam.

Mindig belógatta a kardot valamely Damoklész a Híradó fölé. Avagy ugyanez másként: mindig őrködött valaki fölötte. Akinek nem inge, ne vegye magára. Néha érdemes elgondolkodni azon, milyen utat járnak be azok, akik kiérdemlik e nagybecsű pozíciót. Föltételezem, senki nem születik azonmód főnöknek. Hogyan kerülnek kezekbe marsallbotok?

Képzeljünk el egy huszonkét éves srácot,

aki a fejébe veszi, hogy rádiós lesz. Esetleg másként kezdődött: „a fordulat éve”, a „fényes szelek” nemzedéke, utána lehetne járni. Aztán tíz évre rá irány a tévé. Mármint a hőskori. Hívták-e, hozták-e, egyszer csak ott riporterkedett. Ipari rovat. Rovatvezető. Népgazdasági szerkesztőség. A politikai adások főszerkesztője. Ez újabb tíz esztendő. Ám közben néhány Ki mit tud és Ki miben tudós. Meg néhány Fórum. Továbbá néhány május elsejei interjú Kádár Jánossal. Ekkor negyvenkét éves. És öt esztendő múlva ő a Magyar Televízió alelnöke. Egy híján tíz esztendeig, egészen 1983-ig. Olyasvalaki a Tv-híradó, a hierarchiában Matúz Józsefné fölött, aki

nem híradózott sose.

Politikai riporter? Több annál, mint hogy – rövid ujjú ingben vagy nyakig gombolt kabátban – évről évre elmosolyogja egy tavaszi napon a dísztribün oldalában az ominózus mondatot: „Kedves Kádár elvtárs, a tévénézők nevében is szeretettel köszöntjük az ünnepen, és kérem, mondjon néhány szót arról, hogyan érzi magát az idei május elsején!” Tiszteletére legyen mondva, ezeknek a tömegek üdvrivalgását túlkiabáló interjúknak megvolt a maguk koreográfiája. Például intézményi egyeztetéseken idejekorán eldőlt, hogy a tévés riporter kérdez-e, és a rádiós odatartja-e a mikrofonját, esetleg fordítva. Ne feledjük, akkor is rangot jelentett, ki az, aki odaállhat az ország első embere elé. Egy szemináriumi dolgozatot biztosan megérne valamely kommunikációs szakon, hogy egy ambiciózus hallgató végigkutassa a névsort: a néhai első titkár évtizedekig ugyanaz, a riporterek változnak. („Az istenek halnak, az ember él”, előlegezte meg Babits.) Mindenesetre a Magyar Televízió magánmítosza innen datálódik: az 1957-es – legendás – május elsejei közvetítéstől. Megjegyzem, alig

néhány száz néző élvezetére.

A tévé arca? Hát az egyik bizonyára. (Újabb téma szakdolgozatíróknak.) Mert amikor a 68-as gazdasági mechanizmus környékén kitaláltatott egy közéleti-politikai műsor, a Fórum, „a demokratizmus gyakorlati megvalósulásának egyik jelentős vívmánya”, „a vezetők és a tömegek kapcsolatának egyik eszköze”, az nélküle elképzelhetetlen lett volna. A nézők telefonon kérdeztek, a szerkesztők – azért illúzióink ne legyenek – a háttérben kirostálták közülük a használhatókat, a kiválasztottakat pediglen Megyeri élő adásban, beolvasva a kérdező nevét, telefonszámát, nekiszögezte a stúdióban

libasorban ülő szakértőknek.

Sztár? Gigasztár? Az! Egy-egy vetélkedő fölforgatta az ország nyugalmát. (Semmi sem változott, barátaim.) És azt, aki bekonferálta az újabb produkciót, aztán a tapsvihar és a zsűri megfellebbezhetetlen ítélete után néhány szót váltott a művészpalántákkal, egy ország irigyelte és imádta. Sose híradózott Megyeri Karcsi, de a Híradó archívumában mégis szerepel. Jutalomútra indulnak a Ki mit tud győztesei! Jutalomútról érkeznek a Ki mit tud győztesei! És közöttük – hol repülőtéren, hol pályaudvaron – mindig fölbukkan Megyeri Károly mosolygós arca, kisfiúsan elválasztott haját enyhén lebegteti

a dévaj szellő.

Más lehetett olyan közönség előtt, amely családtagnak tekintette a televíziót. A bútorok közt a legbecsesebbnek, amelyet oltárhoz hasonlatos hely illet meg a bér- és öröklakásokban, társas- és családi házakban. (A hatvanas évek végétől aztán fokozatosan a nyaralókban is.) Bútordarab ugyan, vélekedtek az emberek, de olyan, amelynek (akinek) lelke van: szólhat hozzá az ember, és ő válaszol. Olyan idők jártak, amikor a felnőttek nevet adtak a kocsijuknak és a tévéjüknek. Ha vendég jött, kölcsönösen bemutatták őket egymásnak. A készülék eleinte közösségszervező erővel rendelkezett, ahogyan szociológiailag mondanánk, szegregáló funkciót csak később töltött be. De valaha, memento mori, a néhai Takács Marika, Tamási Eszti és Varga Jóska mindenki rokona, ismerőse. Akik értünk vannak, nem ellenünk. És

aki nincs ellenünk, az velünk van, ugye?

Más lehetett egy családias vállalat vezetőjének lenni. Ezt a huszonegyedik századból visszalesve elképzelni se tudjuk. (Legföljebb némelyek fölidézni.) Amikor mindenki ismer mindenkit személy szerint. Amikor kinövi magát az ember. „A mi kutyánk kölyke.” Persze, persze. Más volt a tét. Egyértelmű hatalmi viszonyok, adott gazdasági és katonai föltételek, körülrajzolható kulturális akarat. „Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film”, mondotta valaha Vlagyimir Iljics. Mit mondott volna, ha néhány évtizeddel korábbtól gyártják a televíziókat? Szóval más idők voltak, avval a kiegészítéssel, hogy az idők bizonyos szempontokból változnak,

másokból meg nem.

Egyszerűsítsük le. Megyeri Károly oly korban élt, amelyben, ha jó rajtot vett, és nem követett el égbekiáltó hibát, bizonyos keretek között haladhatott fölfelé a szamárlétrán. Oly korban, amelyben házon belül csak így titulálták: a Karcsi. Jó, házon kívül volt ő Megyeri elvtárs is. Hivatalos megszólításokban Megyeri Károly et., a Magyar Televízió alelnöke. A magánvégjáték éveiben Megyeri Károly, a MÚOSZ főtitkára.

Rossz ember volt? Miért lett volna?

Jó? Miért ne? Senkitől nem hallottam róla elítélő véleményt. Annál inkább olyasmiket, hogy „kedveltem”, meg hogy „rendes ember volt”. Az ember óvakodjék a régiektől, mert nekik van összehasonlítási alapjuk.

Akkor hát törjük össze a tükröt?

Vagy váljunk láthatatlanná, ólálkodjunk be a webszerkesztők szobájába, és figyeljük meg, ahogyan Dankó Ági elmosolyodik, átpillant a szembülső íróasztalhoz, és odaszól Nagy Zolinak:
– Te, Zolikám, fusd már át ezt a mostani Lájvot! Mi is szerepelünk benne.
 
(2005. április 14. és május 8. között)