Harmincnyolcadik rész. Kalandozások Dobrás Jánossal térben és időben
Talán 2004 végét írtuk,amikor levelet kaptam egy unokától: összevonta a szemöldökét, hogy a nagypapája nem is volt olyan, amilyen színben föltüntettem a Lájvban. Aztán levelek oda-vissza, az elszigetelt fejcsóválásokból kölcsönös bólogatás lett, később az üzenetekből beszélgetés. Egyszer tehát magunkra csuktuk az ajtót a fiatal Dobrás Marcival, hogy dumáljunk fél órát a nagypapáról. Kettő lett belőle. Beszélt Ubláról, honnan is kellett volna tudnom, hogy így hívta. Apám lehetett volna, de mert a miénk tegeződős szakma, nekem egyszerűen János volt. Magunk között meg egyszerűen csak a Dobrás Jancsi. Az ma is.
Nyolcvannégy évvel korábban
született, de
huszonnégy évre rá,
a háború (1)
1949-ben,
abban az évben, amikor a Rajk–Brankov-per (3) tartotta izgalomban az újságolvasókat és a rádióhallgatókat, már grafikusként, kiállítások rendezőjeként dolgozott, és bizony, ha nem is éppen ekkor, de valamikor később, az „ötvenes években” (4) maga az egykori belügyminiszter, az árulónak kikiáltott Rajk László felejtődött rajta egy képen. Csak a nagyításon látszott. Éberség idején! Több se kellett: botrány lett, bírósági ügy, de János valahogy megúszta. Viszont a csengőfrásztól (5) ettől kezdve sokáig nem szabadult.
1956-ban
hogy, hogy nem, október 23-án, valószínűleg valami kiállítás ürügyén, éppen Bécsben időzött. Rohant volna haza feleséghez, gyerekhez, ha tudott volna. A határok lezárva, marasztalták is az osztrákok, Dobrás János mégis azon állampolgárok egyike volt, akik befelé akartak jönni. Hát, neki sikerült.
Utána,
vagyis a rendszer stabilizálódása, a munkásőrség (6) megalakulása után belefutott egy kéretlen följelentőbe, aki, lévén a hatalomvédelmi tömörülés tagja, adott helyen szavahihetőnek fogadtatott el. Csodálkoznánk, ha Jánosban újratermelődött volna a félelem? Szerencséjére ebből a helyzetből is épp bőrrel szabadult, csak levonta a szükséges konzekvenciákat, aminek következtében némileg emberkerülővé vált. Így teltek-múltak az évek, mígnem,
föltehetően 1964 elején,
véletlenül össze nem futott egy ismerősével, aki, ez már valóban a véletlenek összjátéka, éppen a Magyar Televízió (7) személyzetiseként (8) dolgozott. „Gyere hozzánk dolgozni”, mondta az illető, „ilyen embereket keresünk, mint te.” „Csakhogy nekem van némi stich a múltamban, bár priusznak azért nem nevezném”, közölhette János a maga szófukar módján, ám a személyzetis röviden s tömören elintézte a dolgot egy kézlegyintéssel. „Az nem számít.” Így esett, hogy egy szép tavaszi napon Dobrás János grafikus fölvétetett a Magyar Televízióba. A Tv-híradóhoz.
Ettől fogva,
bár abban a pillanatban ezt nyilván nem sejtette, a tévé lett a mindene. A hatvanas-hetvenes évek lehetett a fénykor. A nyolcvanasokban (9) az élet már úgy zajlott, hogy valaki, többnyire a szerkesztő kitalált egy-egy illusztrációt, egyeztette az ötletet a rendezővel, aztán irány a grafika. Illusztráció? Nos, többnyire fotó a hír főszereplőjéről, esetleg térképrészlet az esemény helyszínéről. Egy idő után csak elő kellett venni a megfelelő fiókból a megfelelő készet. Kézműves idők voltak minden szempontból. Ha belegondolunk, a munka önmagában nem lehetett túlságosan fölemelő. Kucorogni az íróasztal mellett, szemezni a nagy üveglappal, amellyel lefedték a fát, hogy a sniccer hegye karcosra ne szántsa a bútor tetejét. Az asztalon kartonok és sablonok, ollók, ragasztók, ceruzák, radírok, festékek, ecsetek meg mindenféle más. Művészi rendetlenségben. És beviharzik a megrendelő, hogy, mondjuk, térkép (értsd: két kék csík közé beteendő egy piros pötty, ez volna folyók között egy település, és mellé letraszetből kiszedendő a név). Viszont nagy ritkán igény érkezett valami eredetire! És még annál is ritkábban olyanra - de ebből a „ritkából” telitöltekezhetett az ember kellő mennyiségű sikerélménnyel -, amelyhez eredeti látásmódú alkotó szükségeltetett. Azaz Dobrás Jancsi.
Például 1982.
Látom magam előtt. Kicsit mackós, kicsit kacsázó járásával valamikor délelőtt végigkocog a folyosón, öreg bútordarab, odacövekeli magát a megszokott környezethez, rövid megszakításokkal el is időz ott, aztán az ismert iramban távozik. Valamikor késő délután, úgy, hogy a fél nyolcas híradót már otthon nézhesse, hiszen az adás előtti összeolvasáshoz rá már nincs szükség. Sorba rakni az inzerteket, együtt lélegezni az adásmenetet végiglapozó rendezővel, adott pillanatokban fölmutatni a megfelelő táblát, végül az egészet lecipelni a negyedikről az elsőre, aztán a stúdió sarkában egyesével beigazítani a képet az állványra, levenni, cserélni, föltenni, egészen addig, amíg le nem keverik a stáblistát, merthogy az is inzertről megy adásba: ez már nem az ő dolga.
Tizenkilenc éve,
hatvanöt évesen, december 31-vel vonult nyugdíjba. Azt el se mondtuk neki, bár biztosan a fülébe jutott, hogy a híradós grafikusok a harmadik emelet délnyugati rejtekében múltak ki véglegesen, akár egy elefánttemetőben. Tulajdonképpen a számítógép kergette halálba őket, ahogyan a technika fejlődésének esett áldozatul a szódás, a villamoskalauz, a szemfelszedő (10) is. Közeleg a vég? Már akkor gyanút kellett volna fogniuk, amikor a negyedikről letelepítették őket. Költözött a híradó stúdiója is az elsőről a harmadikra, s a cél az volt, hogy annak legyenek a szomszédságában. Logikus. Lecsúsztak mégis. Ültek színes filctollaikkal, öntapadós papírjaikkal, ollóikkal, sniccereikkel, és szépen elmúltak. Úgy tűnt, elmúlt Dobrás Jancsi is, el egy korral s annak minden bájával. Aztán, íme, mégsem! Egyébként
tizenhét évvel később,
áprilisban, éppen az unokája születésnapján halt meg. Családi körben. Nyolcvankét évesen. Meggyőződésem, hogy szép életet élt. Nem gondolom, hogy egyenletesen az elejétől a végéig, de a mérleg összességében kedvező. Kifogott néhány olyan évet, amelyekre rossz, de sok olyat is, amelyekre jó lehetett visszaemlékezni. És ha az ifjúság esetleg nem sikeredett túl derűsre, lévén a nemzedéke háborús nemzedék, esetleg az öregkor sem a történelmi félmúltban bekövetkezett hangulatváltozások miatt, azért a kettő között lehettek kellemes hétköznapok.
Néhány hete
annak, hogy elköszöntünk egymástól az unokával, Dobrás Marcival. Teljesen szokványosan: kezet fogtunk, kiment, bent maradtam. Néhány napra rá e-mailt kaptam tőle, hogy „jó élmény volt a múltkori találkozás”, valami ilyesmit. És majd küld képeket. Pár óra elteltével aztán már arról leveleztünk, hogy rendezzünk az mtv.hun „Dobrás János-emlékkiállítást”! Levelek, mellékletek cikáztak az interneten. Dankó Ági, Nagy Zoli azt mondta, összehozhatjuk, ha Mucsi Csaba rábólint. Rábólintott.
Ma
június 6., hétfő. Ma van a kiállítás megnyitója, mostantól egy hétig nyitva. Gyertek el, írjatok be az emlékkönyvbe.
(2005. április 12. és június 5. között)
(1) Értsd: a második világháború (1939-1945).
(2) Aki nem tudná: évtizedeken át ez volt az egyetlen, hazai vicclap. Már megszűnt.
(3) Ún. koncepciós per 1949 szeptemberében. Hét vádlott, három halálos ítélet.
(4) ”Ötvenes évek”. Általában a Magyar Dolgozók Pártja megalakulásától (1948) a forradalomig (korábban ellenforradalom: 1956) terjedő időszakot szokás így említeni.
(5) Tudomásom szerint Hegedűs Géza kifejezése, jómagam legalábbis Valló Bonifác történeteiben találkoztam vele először. A csengőfrász arra tört rá, akinek az ablaka előtt éjnek évadján fékezett egy lefüggönyözött gépkocsi, majd hamarosan csöngettek a lakásajtón. Ti. az ÁVH így, ilyenkor vitte el az embereket. (Újszülöttek kedvéért mondjam el azt is, mi volt az ÁVH?)
(6) A népi demokratikus hatalom védelmére alakult önkéntes fegyveres tömörülés. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete alapján 1957 elején jött létre (ld. Új Magyar Lexikon, Akadémiai, 1961). (7) Két műsort sugároz. Az első programban hetenként hat napon át - hétfő kivételével - van adás. A második program kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken jelentkezik. Az adás egy része színes (ld. Kulturális intézmények és szervezetek Magyarországon, Kossuth, 1976).
(8) Ma humánerőforrás-gazdálkodási menedzsernek mondanánk.
(9) Nyolcvanas évek? Mondjuk, az afganisztáni szovjet bevonulástól a Szovjetunió fölbomlásáig. Esetleg a magyar űrutazástól Nagy Imréék újratemetéséig. Vagy más, ahogy tetszik.
(10) Amikor valaha a nők „nyugatról” hozatták maguknak a – csíkos vagy csíktalan – nylonharisnyát, jövedelmező iparágnak számított (kisiparinak persze), ha valaki föl tudta szedni a lefutott szemet. Nem kellett hozzá más, csak egy hajszárító méretű eszköz, lámpa és némi türelem.