Harmincötödik rész, amelyben egy táncos lábú árnyjátékos, zsebében csavarhúzóval, a menet élére áll

Prológus

– Most bemutatok nektek valakit – kezdi egy hang valamelyik este, amikor a lemenő nap sugarai hosszúra nyújtják az árnyékokat a felhők dombvidékén. Újabban az a játék a másvilágon, hogy ki kell találni, kicsoda az aznapi hős. Tetszik nekik a móka. Ott ül közöttük az illető, fényben az arca, de ő maga se sejti, kicsoda a téma. Aztán lassacskán fölfejtődik a titok. Vagy sírás, vagy nevetés lesz a vége.

Adagio (Fények tánca)

Különös idelentről a naplemente. Felhős ugyan az ég, de ki-kipillant alóla a nap, aztán onnét sandít visszafelé, plusz a meg sem említett fényvisszaverődések. Mi pedig azt gondoljuk, májusi eső aranyat ér, és kémleljük az eget, valóra válik-e, amit a közmondás ígér. Ám oly szokatlanul villódznak s törnek meg a felhők páráján a sugarak, hogy eláll tőle a szavunk is. Hallgassunk most kicsit.

Rubato (Csönd múltán)

– Férfi, ennyit elárulhatok – folytatja a hang, és a nők csalódottan veszik tudomásul, hogy aznapra oda az egyenlőség. – Ám nemsokára látni fogjátok, másként nem lehetett. Leány, asszony az ő szakmájában elő se fordul.
Információnak ennyi kevés. Lehetne ugyebár az illető gépkocsivezető, a leírás rájuk is illik. Akár futár. Esetleg gyártásvezető, mert bár más szerkesztőségekben gyártanak nők is, de a híradóban ez valahogy nem szokás.
– Ez a férfiú alig ül.
Akkor a sofőrködés kiesett.
– Sokat áll.
Tehát nem futár.
– Főként a kezével és a szemével dolgozik.
És szűkül a lehetőségek utcája, és lassacskán minden tekintet egy irányba fordul.
– Tudjuk, ne folytasd - mormogják többen is, attól tartván, hogy netán unalomba fullad az este. Csak Vuki foglalatoskodik mással: leplezni igyekszik, hogy elpirult, ami egyébiránt nem szokása.

Andante (A lámpagyújtogató belépője)

Vukovics Sándornak fény és árnyék volt az élete. Valaha a szerepigény és -osztás egyértelmű volt: a szerkesztő-riporter, az operatőr, a világosító meg a gépkocsivezető. A munkakörök csak a modern időkben vonódtak össze, meg hát némelyek megszűntek, mások kitermelődtek. A világosítás ott kezdődött, hogy a mester összeválogatta a raktárból a szükséges eszközöket. Egy híradós világosítónak mindenre föl kellett készülnie: külső helyszínre, belső helyszínre, arcra, panorámára, szuperközelire, nagytotálra. No meg esőre, hóra, szélviharra. Cipelte a lámpákat öblös sporttáskákban, strapabíró szatyrokban forgatásról forgatásra: a csomagolástechnika elsőrendű szempontja valaha nem az esztétikum sajátosságaiban, annál inkább a praktikumban rejlett. Becsomagolt és kicsomagolt, konnektort keresett, és ha véletlenül kiverte a biztosítékot, akadt a zsebében csavarhúzó, hogy sűrű elnézéskérések közepette visszaállítsa – legalább a forgatás idejére, aztán utána az özönvíz – az eredeti állapotokat. Az állványokra fölerősítette a kisebb-nagyobb testű lámpákat; néha az operatőr útmutatásának megfelelően, néha a saját kútfejéből merítve irányba állította őket, eltakarított minden akadályt a fény útjából, vagy éppenséggel kitakart valamicskét az egyenes vonalú terjedésből, esetleg ruhaszárító csipeszekkel zörgő szűrőket tűzött üvegek elé, sziszegett, ha néha megégette az ujját, és a forgatás perceiben – szabad kéz hiányában – nem is törölgette magáról az izzadságot.

Allegro (Vivát!)

Ám miért lenne unalmas az este? Vuki fölegyenesedik, odaáll egy kiszögellésre, s amikor a többiek hunyorogni kezdenek az ellenfényben, ő széttárja a karját, s mint valami túláramolt angyal, jótékony árnyékot bocsát a dísztársulatra. Aztán csak az ujjai között engedi átszűrődni, meg a tenyerével irányítja a napsugarakat, és olyan árnyjátékot produkál, hogy maga Silhouette is megirigyelné. Homlokok, orrok rajzolódnak körül a fényben, karokra és lábakra borul a sötétség jótékony leple, végül, mint valami fénykomponista, egész estét betöltő színielőadást rendez a többieknek. „Hűhá!”-k és „Nahát!”-ok harsannak föl, végül kitör a tapsvihar.

Vivace (A tudás hatalom)

Hát a Vuki aztán mindent tudott a szakmájáról, annál is többet, mint hogy kellő önfegyelmet tanúsítva legyen képes verítékezni. Nem kevésbé volt mestere továbbá az észrevétlen várakozásnak, miként a semmittevést is kellő áhítattal tudta leplezni. Amellett pedig – tessék utánacsinálni –, hogy birtokában volt a szakismeretnek, hogyan kell kar- és lábzsibbadás nélkül hosszú perceken keresztül fej fölött tartani egy testes lámpát, másodpercek alatt tekert föl – amikor rohanni kellett – akár ötven méter hosszabbítót is. Mesterien bánt a villanyvezetékekkel. Ha azt tetszenek gondolni, bárki utána tudja csinálni, hát, nosza. Ha meg azt, hogy a szakma imént fölsorolt trükkjei lényegtelenek, tessék átgondolni, milyen állóképességgel kell rendelkeznie egy agysebésznek, hogy össze ne essék a tizenkét órás műtétek alatt.

Presto (Szűnni nem akaró)

Miért volna meglepő, hogy amíg mi idelenn álomra hajtjuk a fejünket, Vuki odafönn újabb és újabb kunsztokat mutat, s a közönség ámul, mihez is kezd őkelme a fénynyalábokkal. Mint balettművész táncol avval a Simon Templar-osan összeborzolhatatlan hajával, hivalkodásmentesen korpulens testével; mint artista kígyózik, zsonglőrködik a világossal és a sötéttel. Mintha most szabadult volna ki a szellem a palackból.

Allegro moderato (Finálé)

Világosítónak lenni – életforma. Híradós világosítónak lenni – kétszeresen is az. Hiszen ne feledjük: neki esetenként az operatőrnél is közelebb kell mennie a témához. Viszont azon túl, hogy érti a mesterséget, mégis vissza kell fognia magát: ebben a műfajban az a művészet, ha minimális lehetőségből hozza ki az ember a maximumot. A lehető legcélirányosabban. Miközben, mondják, a filmes világban igazán a világítás a nagy tudomány. (A filmesben, mert a televíziós minden területen csak kistestvér.) És akkor jön – mit jön: csörtet! – ez a tévén belüli rohamcsapat. A hír mindenekelőtt, akár, minő szentségtörés, a képminőség rovására is! A világítás meg különben is a korlátok szétfeszítésének művészete. És következik ugyebár az öntudat problémája. A világosító például sose öltözzék ki túlságosan, már csak a ruhája védelmében se: adott körülmények között, amíg a riporter valahol a reflektorfényben elegánsoskodik, ő a félhomályban elvégzi a maszatos munkát.

Epilógus

Táncol Vukovics Sándor a felhők fölött, s közben leltárt készít. Mi kell ahhoz, hogy valaki naggyá nője ki magát az ő mesterségében? Szakértelem, hogyne, ám elsősorban személyiség. Aki, ha szükséges, tud barátságtalan lenni, távolságtartó és csak utasításokat végrehajtó, ha meg az kell, hát a kisujjából kirázza. Nem volt könnyen kezelhető, simulékony modorú ember. Ám ezen az éjszakán ő az isten. Körbegyalogolják a földkerekséget, s nem hagyják lenyugodni a napot. Lépked pediglen az élen Vukovics Sándor világosító, háttal a fénynek, arccal a menetnek, és követi vala őt a másvilágnak sokasága. A felhők fölött vala naplemente, de a másvilágiak elforgának a légkörrel egyetemben, ezért mondom tinéktek, örökérvénnyel a sötétség be nem következék. Látjátok, feleim, hangsebesség, fénysebesség: nekik egyre mene. S lőn világosság.

(2005. április 12. és május 12. között)