Hatodik rész, amelyben az egyik babrálja a kameráját, a másik meg guggolva tartja, aztán zegzugos folyosókon csoszognak, sántikálnak

1

Práter, esetleg Nap utca. Ősz az ezerszer áldott nyolcadik kerületben. Néha-néha kikandikál a nap a felhők közül. Egy magasföldszinti ablakban idős férfi könyököl, nem mondanám jólfésültnek, fújja kifelé a füstöt és bámészkodik.
– Robi bácsi!
– Szia! Szevasz, apafej!
– Miért nem dőlsz le ebéd után kicsit szunyókálni, Robi bácsi?
– Azt a szemközti ablakot figyelem egy ideje, hogyan töri a fényt. Nem jössz be egy fröccsre?
Tisztelet az operatőröknek, Robi bácsi. Azt a fröccsöt meg többé ki nem hagynám, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét.

2

– Vigyázz velük! Nehéz emberek.
Két élő legendát emlegettek kezdőkoromban: Schóber Róbertet és Szurok Jánost. Két operatőrt a hőskorból. Kifutott a vér a lábamból, amikor először egyenesedtek föl előttem. Két óriás! Az előbbi lehetett akár száznyolcvan, az utóbbi tán százhetvenöt centi. Olyan tisztelet övezte őket, mint a köztéri szobrokat koszorúzás közben. Aztán, amikor némely őshíradósok már nem ügyeltek társaságomban a jó modor szabályaira, akadt, aki a nevük hallatán hányta magára a keresztet, és nem győzött köpködni a négy égtáj felé. Csak meg ne elevenedjenek! Két fenegyerek. Két ördög. A hőskorból.

3

A tévében, minden ellenkező kísérlet dacára, megkerülhetetlen ez a hőskorozás. Egyrészt még túlontúl közeli a félmúlt, vagyis – ld. október huszonkettedike délelőttjét s a tizenkét örökös tagot – föl-föltűnnek még köztünk tanúk abból az időből, másrészt meg annyira gyökértelen tud lenni ez a mostani hírgyár, hogy kell valami viszonyítási pont. Húsz-, harminc-, negyvenévesek lehettek az idő tájt, akik ötvenhét, ötvennyolc táján átcsábultak a filmgyár udvaráról a tőzsdepalota folyosóira. Eltelt azóta csaknem fél század. Akik akkor kezdték a nagyok után cipelni a statívot, mostanában lépik át a nyugdíjkorhatárt. Egy operatőrnek tudnia kell számolni: ki olvassa le különben, mit mutat a fénymérő?

4

Robi bácsi volt a haditudósító, Jancsi a művész. Egyébként nem is tudom, az egyiket miért bácsiztuk, a másikat miért nem. Lehet, egyiküket így a távolságtartása miatt, másikukat úgy a bensőségessége folytán? Mindegy, bácsi, nem bácsi. Ha rohanni kellett: „Hol a Robi bácsi?” Ha meg finoman világítani: „Szólj a Jancsinak.” Ha baleset: „Robi bácsi!” Ha kiállítás: „Jancsi.” Hogy egymásnak egyáltalán köszöntek-e, nem is tudom. Riválisként tekintettek-e a másikra, vagy ők aztán pontosan tudták, hogy ez csapatjáték, azt se. Hogy időnként odavetették-e egymásnak, „Jó volt az a snitted!”, „Alulexponáltál, tudod-e?”, fogalmam sincs. Arról se, az operatőri szobában közel, távol volt-e a szekrényük. Arról se, ha kinyitották, hány évre visszamenőleg dőltek ki belőle a filmes dobozok.

5 (Közjáték)

Jönnek be, milyen különös, egymást támogatva ketten a házba, egyik csoszog, másik sántikál, de jönnek, közelednek szemüvegesen, hunyorogva, hátsó kapu, hátsó lépcső, zegzugos folyosók, idegen oda se találna, és látják, Nagy Bélus, Hornyai Sanyi, Barta Pityu pakol a félhomályban kifelé, motyók mindenfelé. Új műsor indul, kell egy szoba a negyediken, a hangmérnökök leköltöznek az operatőrök helyére, a két öregember megáll, hátrafordul, kamera lassan átigazít, élesség elteker, zene föl, vége főcím. 2004. október 17. van, vasárnap.

6

Kiküldenek egy kiállításra Fótra, valaha ilyesmik is befértek a fél nyolcasba.
– Robi bácsi! Tudnál olyat, hogy érkezik a tévéstáb a forgatásra, de mint a börleszkekben, fölgyorsítva, lámpákkal, statívval, kábelekkel csetelve-botolva?
– Várj, fiacskám, megcsinálom én neked.
Babrál néhány pillanatig a kamerával, állítgat ezen a bigyón, azon az izén, fűzi a filmet ide, oda, a stúdiótrükköket mélységesen lenézi, jön-megy az épület előtt, aztán elküld minket egy fához, ő meg lecövekel a kapunál, háttal a napnak, és odakiált nekünk:
– Indulhattok!
– Ne próbáljuk le, Robi bácsi?
– Roskadozunk a cuccok alatt.
– Ezt? Minek, fiaim? Úgy jó, ahogy van!
Filmre dolgozik, Arriflexszel.

7

Hivatalos nevén Arriflex, becenevén Ari. Német kamera, hadiipari termék, Végh Laci meg Pintér Pintyő meséli, hogy a nyolcvanas években minden csodakamera befagyott Szibériában, de ez nem, ráadásul baj esetén cipőfűző is tekerte a motorját. Ilyennel forgatták a Valahol Európábant, de - U-maticok, Beták sistergése közben - büszkén berregett a kilencvenes években is. Robi bácsi és Jancsi szerint a legjobb kamera, amióta világ a világ. Esküsznek rá, mert sose hagyja őket cserben. Állítom, ezek a fickók a kameráikkal aludtak. Szerintem a házasságaik is eme fekete testű, telt idomú harmadikok miatt lehetetlenültek el. Értjük mi, hogy a film az igazi. Csak tűrni kellene hozzá.

8

Gombfoci-bajnokságról tudósítunk Jancsival karácsony környékén, üde színfolt lesz a híradó vége felé, a sport előtt. Egy szobában, egy asztalon a stadion. A statív kinn, a csomagtartóban.
– Nem fog billegni a kép?
Szikrát szór a szeme.
– Az én képem, öcsi? Bil? Leg? Niii?
Guggolva, egy kézzel tartja a kamerát, úgy veszi a döntő gólt. A kapufa, mint a cövek. A háló, az kiszakad a celluloidból is. Azért megismételteti a jelenetet, mert szerinte szórt volt a világítás. Kifelé menet hátba vág.
– Nézzétek majd meg az első snittet is. Hátha.

9

Hogy miért ittak mindketten? Fene tudja. A szakma királyai voltak, sikeresek, ünnepeltek, beutazták a fél világot, ha nem az egészet, az akkori viszonyok között tisztes jövedelmet vágtak zsebre. Kifolyt a kezükből, lefolyt a torkukon. Talán a realitások. Keletre, nyugatra menet mindig meg kellett állni az ötvenes kilométerkő táján, várt rájuk itt is, ott is egy kis fogadó, lehetett sült vért reggelizni, hozzá két decit tisztán. Talán az álomvilág: bohémek voltak, olyanok, amilyeneknek Krúdy, Mikszáth írja le az újságírókat: kávéházak, gőzfürdők, kártya, lovi, nők, no meg lapzárták.

10 (Még egy közjáték)

– Gyere, igyunk egy fröccsöt, közben mesélünk.
Ezt az alkalmat már tényleg nem szalaszthatom el, beülök velük egy kiskocsmába. Az asztalon kockás terítő, váza, hamutál, sótartó, kenyérmorzsa meg három pohár, aztán hat, kilenc, tizenkettő.
– Azt mondd el neki, amikor…!
A másik a szavába vág.
– És arra emlékszel, hogy…?
A hasukat fogják a nevetéstől. Jól vagyunk, bizisten jól.

11

Robi bácsi sokszor volt tűzvonalban. A tudósító, valljuk be, követheti fedezékből az eseményeket, de az operatőrnek, ha képet akar, közel kell mennie. Robi bácsi ment is. Aztán egyszer, századik, ezredik alkalom volt, legenda-e, nem tudom, visszakúszott a lövészárokból, és csak annyit mondott:
– Na, én betojtam, fiúk. Hazamegyek.
Itthonról kellett, drága mulatság, másik operatőrt küldeni a világ túlsó felére. Mondom, legenda-e, nem tudom, de attól kezdve az öreg nem utazott sehová, viszont egyre többet ivott.

12

Jancsi lába alól itthon csúszott ki a talaj. A csupa-csupa kedvesség embereknek is megremeg előbb-utóbb a kezük, ült otthon magában, néha beténfergett a házba kinyúlt pulóverben, mackónadrágban, följött a negyedikre, de ugyebár ott mindenki fontos és mindenkinek halaszthatatlan, csakmégeztneharagudjjancsikám, egypillanattudodmostdeutánamindjárt, hát persze, hogy tudta, hát persze, hogy nem haragudott, szóval hazaballagott és egyszerűen elmúlt.

13

Ajándék a sorstól, hogy megadattak.

(Budapest, 2004. október 20-24.)