Hetedik rész. Történet a félelem múltáról

1

– Már nem félünk tőled, tudod?
Nem mintha érdekelné.
– Jóska! Most jövök rá! Te direkt csináltad!
Azt azért mosolynak nem nevezném, amit éleslátásom jutalmaként produkál. Jobban megnézve valahogy nem termett mosolygásra az arcberendezkedése szőröstül-bőröstül. De most mintha megrándult volna a szemöldöke. A régi news roomban vagyunk, ahol pillanatnyilag a Kárpáti Krónika szerkesztősége tanyázik. Miféle más helyiségben időzne Hájéef? Gyakorlatilag itt töltött vagy harminc évet az életéből. Itt van most is, különös állapot ez a légiesség, kerülgetni se kell. A légies Hájéef, na, ez aztán az abszurd, nem is húzom ki.

2

Tényleg mogorva fickó volt, ha mondom. Magas, sovány, olyan Major Tamás-arcú, erős, határozott hangú. Néha ordított, olyankor megremegtek a falak, és ember ne kerüljön a szeme elé! A Hájéef. Egyszerűen ez volt a neve, hetente kétszer, stáblisták végén ugyan azt olvashattuk, hogy Horváth J. Ferenc, Rózsika meg, akinek a helyettese volt, úgy emlegette, hogy a Horváthjóska, esetleg, bizalmasabb pillanataiban, hogy a Jóska, bár ez főszerkesztői kiváltság volt, de szerintem a személyijében is az állt, hogy Hájéef. A Hájéef. A Tv-híradó főszerkesztő-helyettese. Félelmetes ember.

3

Egy-két évig udvariasan köszöntem, ő vagy visszaköszönt, vagy nem, szűkszavúan elintézett, ha valamilyen munkaügyben nem kerülhettem meg, ennyi. Akart a fene konfliktusba keveredni vele! Egyszer fültanúja voltam, hogy maga Vajek Jutka, az akkori idők dédelgetett sztárriportere próbált ellentmondani neki, minek következtében úgy el lett küldve melegebb éghajlatra, hogy a jelenetből egyértelműen kiviláglott a számomra, ki itten az úr. Ez az ember kéretett egyszer magához. Raportra. Rémület lett rajtam úrrá.

4

Trónol a székében, egyik lábamról a másikra állok.
– Figyellek, mit művelsz. („Aha”, gondolom. „Ki leszek rúgva. Essünk túl rajta. Jobb, ha egy szót sem szólok.”)
– Hümm. („Most meg mit hümmög?”)
– Hümm, hümm. („Nahát! Még ez tartja magát főszerkesztő-helyettesnek.”)
Megnyalja a szája szélét, levegőt vesz.
– Kellene nekünk egy új belturnusvezető. („Mi van? Mi vaaaaaaaaan?”)
Csönd, az van. Meg fürkész tekintet.
– Na? Lenne kedved?
– Én? Nekem, Jóska, vagyis hogy én? („Úristen! Lejóskáztam! Most agyonüt!”)
Rezzenéstelen arccal elfordul, a papírjai között turkál, foghegyről veti oda.
– Holnaptól ülj oda a Bilka Pali mellé, és figyeld, mit csinál. Ez persze az egyéb beosztásaidat nem érinti. („Tessék? Most mit kell mondani?”)
Úgy látszik, semmit.
– Mit ácsorogsz itt? Nincs semmi dolgod?

5

Fél évig ültem Bilka Pali bácsi mellett, követtem árnyékként, kijártam mellette még egy egyetemet. Utólag visszagondolva, Hájéef nyilván szólt neki, hogy be van osztva mellé egy tanoncféle, Pali bácsi meg kellő pedagógiai vénával rendelkezett. És, azt hiszem, nem fogott rajta a televíziós kórság sem, a féltékenység meg az irigység, szóval beavatott titkokba, mutatott fogásokat, megélek belőlük ma is. De a hetek, a hónapok teltek, és Hájéef egyetlen szót sem szólt hozzám, pedig egy levegőt szívtunk a news roomban, aztán meg önkéntelenül is igyekeztem a látóterébe keveredni, hátha rám veti tekintetét. De nem. Egy idő után kénytelen voltam tudomásul venni, hogy megfeledkezett rólam.

6

– Tudod fejből az MTI telefonszámát?
Boldogság töltött el. Hogy én, a Hájéefnek! Annyira se józanodtam ki, hogy elcsodálkozzam, ő miért nem tudja.
– És hová írod a tükörbe, hogy melyik rögzítőt indítsák?
– Ki a belügy sajtósa?
Hogy le voltam vizsgáztatva, fél esztendővel a lejóskázás után, csak akkor értettem meg, amikor álltam a következő heti beosztás előtt, igaz, nem is mozdulhattam volna, mert földbe gyökerezett a lábam. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, aztán a pénteki névsorban, amely az ő nevével kezdődött, az ő keze írásával az állt a második helyen, ahol a Tv-híradó napi belturnusvezetőjének neve szokott szerepelni, az állt ott, talán még a papírt is megkapirgáltam, nem káprázat-e… Na, kitalálod-e, Kedves Olvasó?

7

Azért az első időkben mindig maga alá osztott be, fél szeme rajtam, és amikor szükségesnek ítélte, odavetett egy megjegyzést, mi miért történik. Ha Bilka Pali bácsi jó pedagógus volt, hát ő nem. Barátságtalan, türelmetlen fráter. Dolgozott, nem lelkizett. Egyetlen változás bekövetkezett mégis. Ettől a februártól kollégának tekintett.

8

Szóval a Hájéef. Mintha valami katonai laptól, a nyomtatott sajtóból érkezett volna a tévébe, valaki mesélte, talán köze lehetett előtte a sereghez is, katonás ember volt, az már szent igaz. Híradózott reggeltől estig, néha írt egy-egy újságcikket, kicsit vonzódott a külpolitikához, Németország érdekelte, hébe-hóba el is utazott, aztán a műfajban szokatlan hosszúságú tudósításban számolt be az ott töltött napokról A művet Thoma Pista érces baritonján hallhattuk, mert Hájéef beszédhibái - minő báj tompítja néha a zord külsőt - a nézőket bizonyára elriasztották volna a képernyő elől. Reggel bejött, este hazament, szerkesztett hetente két híradót, a fönnmaradó időben meg intézte mindazt, amit egy főszerkesztő-helyettesnek intéznie kell. Időnként azért megpróbált viccelődni, ha valakihez kedves akart lenni, kisapámnak nevezte, és evvel tulajdonképpen sikert is aratott, mert az ’s’ hangokkal oly rossz viszonyt tartott, hogy a „kifapám”-okat nem lehetett komoly képpel kibírni.

9

1986-ban Matúz Józsefné ment, Aczél Endre jött. Történelmi távlatból nézve szükségszerű volt, hogy nyugdíjazzák Hájéefet is. Mondták, hogy szemellenzős, vaskalapos, dogmatikus, nem szellőzteti át az új idők fuvallata. Igen, igen, Kádár-kori szerkesztő volt, persze. Az utolsó híradója után megírta az utolsó értékelését. „Eltöltöttem itt huszoniksz évet, szerkesztettem kétezervalahány híradót, összeszedtem négy gyomorfekélyt, és most búcsúzom.” Kész volt a leltár.

10

Valahol Budán lakott, panellakásban. Egy Zsiguliig vitte. Felesége volt, gyereke nem, ha a vizsláját nem számítjuk annak. Még elment Veszprémbe, akkoriban kezdődött a városi televíziózás, eleinte szükségeltettek a tapasztalt szerkesztők. Élhetett volna tovább, de így volt kerek.

11

– Ne haragudj, Jóska, de ez a vadállatias trükk nem jött be. Nem voltál könnyű ember, de nem jött be. Vajek Jutka is tudta. Bokodi Béla is tudja, néha emlegetünk. Nem föltétlenül osztotta ugyan mindenki a nézeteidet, de egyenes voltál. Utólag is tisztelet a hűségedért. Azt akartad, hogy féljenek tőled, mert azt gondoltad, a félelem igazgatja a világot, a saját félelmeiden meg úrrá leszel majd te magad. Hát, a hirtelen haragodtól ugyan tartottak, de tőled nem. Rendes ember voltál. Rend meg, Jóska, hát az volt.

Budapest, 2004. október 27-31.