Huszadik rész, amelyben a szerző összeszámolja olvasóit

Először vagy te, Másvilági Tévéhíradós,

rólad bizonyosan tudom, hogy hétfőről hétfőre olvasod az újabb részt, sőt esetleg belepillantasz, miközben írom. „Írás közben az olvasás zavartalanul üzemel.” A múltkor is szóltál, mi van Marika nénivel! Gyanítom, nem tetszik neked benne minden, de így van ez rendjén, tudjuk mindketten, nekem se tetszik például, hogy meghaltál, viszont ha élnél ugyebár, akkor nemírhatnék Nincslájvot. Furcsa fintor, de egy.

Vagy továbbá te, Kedves Első Olvasó,

aki hétről hétre kalandozol velem az epikus időben, s közben végighallgatod válogatott kétségeimet. Máskor gondold meg jobban, kihez mész feleségül! Egyébként igazad volt, amikor hunyorogtál, hogy húzzak ki egy passzust: némely dolgokra a felejtés a legjobb orvosság. A fátylat rájuk borítottam, kettő.

Aztán vagy te, Szerkesztő Úr,

te hívtál a rovathoz, megadtad a benti és az otthoni e-mail címedet: a szerző aggodalmas kérdésére azt szoktad válaszolni, hogy csak átfutni volt időd, de rendben, fönt van. Egyszer, amikor már rendszeresen közlekedtem a két világ között, mondtam neked, gondolkozom, abbahagyjam-e, mert túlságosan messzire visz. Azt mondtad, ne. Már nem kérdezem. Ne szólj te se. Három.

Vagy te, Felnőttkori Barátom,

téged személyesen kényszerítlek, hogy olvasd el, na, légy szíves, mert minden szó, mondat annak következménye, ami régóta összeköt bennünket, lett légyen bárhogyan is. Ugyanezen okból kezelsz minden szót, mondatot olykor félvállról, s ha kérdőre vonlak, szemlesütve azt feleled, hogy el se olvastad, jaj, az ősz, a karácsony, a hó, meg hogy majd, aztán ha küldök neked egy lelkiismeretedet ébresztgető esemest, évtizedeket százhatvan karakterben, azt válaszolod, hogy nem tetszett igazán (de úgy kell nekem, miért is erőszakoskodtam). Viszont ugyancsak te vagy, aki egyszer, éppen a villamoson préselődöm, fölhívsz, és a köröttem állók füle hallatára elárulod, hogy mégis, meg hogy ki szoktad nyomtatni, és dossziéba fűzöd és őrzöd: négy.

Van valaki,

…emlékezetem? Tükröm? Lelkiismeretem? Barátom? Bátyám? Néha fölhív, néha ír nekem. Egyszer arra kértem, ne változzék meg, és a szemébe mondtam, hogy neki minden előre meg van bocsátva. Ö az ötödik.

És vagy Te,

név szerint ismerlek, mert üzensz, hogy létezel. Váratlanul levelet találok a postaládámban. Váratlanul megcsörren a telefonom. Kollégám vagy. Voltál. Kollégám rokona. Volt kollégám rokona. Másvilági kollégámé. Tévénéző vagy, és emlékszel egy-egy névre. Dicséred meg szidod a stílt. Adalékokat fűzöl hozzá, néha pedig azt mondod, hogy nahát, nem is tudtad. Számon kéred, hogy nem volt szilveszteri különszám. Megkérdezed, mióta vagyok Márton is. Egyszer megkérsz, ugorjak be hozzád, és a kezembe nyomsz egy listát, rajta a másvilági névsor, kifejezetten nekem gyűjtötted, és fölsóhajtasz, mi lesz, ha nem leszel, és csak annyit bírok a meghatottságtól kinyögni, hogy amikor ülsz a tolókocsiban, s már semmid se működik, az emlékezőképességed akkor is, mert kétlábonjáró könyvtár vagy, nem volnék meglepve, ha magad lennél személyesen a leégett alexandriai. Hat.

Hú, figyu,

neked szólok, hogy van valamim, hátha érdekel! Persze, bólogatsz, és mintha fölcsillanna a szemed, aztán hol igen, hol nem, néha szánakozol, hogy most kicsit elmaradtál, de fogadkozol, hogy majd pótolod, mert kösz, tényleg érdekel, és szólok újra és újra, mert valamiért fontos vagy nekem, még ha titkolom is. Hetente csak tíz perc! És hiába tudom, akad halaszthatatlanabb dolgod az olvasásnál, mégis elbizonytalanodom, miért nem bűvöl el téged annyira, de ez van, te vagy a hetedik, jó, hat és fél.

Aztán van Maga,

magának ától cettig ismerem az élete fejezeteit, hálás vagyok érte, nagyon tisztelem magát az egészért, és mert nem barátkozott meg az online sajtóval, időről időre megkapja nyomtatásban az elkészült részeket, hogy legalább evvel viszonozzak valami keveset abból a sokból.

És akkor vagy Te is,

néhány napja idéztél egy mondatot a Lájvból, kérdezted, mi van a szavak mögött, aztán meséltél hozzá egy történetet, és úgy nevettél, hogy kicsordultak a könnyeid, és annál a sokértelmű vizesároknál (a szemed sarkától az orrnyergedig) nem kell nekem nagyobb dicséret.

És vagy te, Tényleg Váratlan Meglepetés,

hát rólad aztán igazán nem gondoltam volna; megvan a tíz!

És lenne, Akinek Nem Merek Szólni,

pedig nagyon kellene, mert ha valakit, hát őt illeti, el kellene küldenem neki részenként, megjelenés előtt, kéziratban, néha összeszedem a bátorságomat, aztán mégse merem. (Tehát őt nem számolhatjuk.)

Meg vagy te, Kedves Ismeretlen Olvasó,

legalábbis remélem, vagy! Nem ismerjük egymást, nem tudok rólad semmit (ez persze kölcsönös), talán nem is fogunk sohase, de bízunk egymásban annyira, hogy te elolvasod, én meg írom a következőt (viszont remény s bizalom kevés a számoláshoz),

csakhogy van az a Középkorú Nő,

aki a múltkor a metrón visszamosolygott, mire azt mondtam neki, én vagyok John Lennon, mindenkit becsaptam, a sapkám is, mint régen, de ő legyintett, hogy hagyjam a bolondozást, írni szoktam az emtévéhunak, látta a képemet a Pálffy Pistáé meg a Süveges Gergőé között, let it be.

És van Még Valaki.

Ne legyetek féltékenyek rá. Valaki, akit mindig magam elé képzelek, amikor leülök, hogy hozzákezdjek. Talán nem is tud ennek a sorozatnak a létezéséről, de én ennek ellenére hiszem, hogy igen. Nem tudom, olvassa-e, ám én föltételezem. Lehet, ott ül most is a számítógépe előtt, és éppen magára ismer. „Hm. Ez én vagyok. Ez én.” Majd egyszer, véletlenül, összefutok vele az utcán. Egyszer, talán, majd fölhív. Aki, szerintem, sose vallaná be magának, mert ilyen felelősséget aligha vesz vállára ember, mégis sejti magáról, hogy ítélkezhetne fölöttem. Mondhatna nekem igent és nemet. És akkor abból az első pillantásból, abból az első hangsúlyból teljes bizonyossággal tudni fogom, hogy jó úton járok-e, s hogy helyesen cselekszem-e.

(2005. január 14-29.)