Huszonegyedik rész: aki nem hiszi, járjon utána, de el ne fusson véle! Hátha nincs is itt a vége.

Nézlek, szuggerállak. Hátha.

Miattad

kezdtem zsebes ingeket hordani. Azt hittem, veled a mennyekben járhatok! S külön kaszthoz tartozom majd általad. Amikor először megláttalak? Kicsi voltál és lapos. Azonnal a szívem fölé rejtettelek. Felőlem kileshetted a titkaimat, nem zavart! Hallgattál róluk úgyis.

Helyetted

először csak egy kartonlapocskát kaptam, zöldesszürke színűt műanyag tokban, az egyik oldalára rányomtatva, hogy IDEIGLENES BELÉPÉSI ENGEDÉLY meg a sorszám, hely hagyva névnek, lakcímnek, személyiigazolvány-számnak. Írógéppel töltötték ki, a másik oldalát pedig negyedévenként lepecsételték. Azt a legelsőt nem tudom megmutatni neked. Amikor lejárt, elvették, és gyámoltalan voltam ahhoz, hogy vissza merjem kérni. Viszont kaptam helyette másikat, rózsaszínűt: kezdődhetett elölről a pecsétgyűjtés. E fiatalabbat már megtarthattam, íme. Bár meglehet, csak nálam feledkezett. 
 
Követted

te, az igazi. „Belépő örök”. Az pediglen, hogyan jutottam hozzád (vagy te hozzám), imígyen történt. Elmentem a munkaügyi osztályra, a Münnich Ferenc utcába, amely évekkel később visszakereszteltetett Nádorra. „Jöjjön be”, szólított egy barátságos hölgy. Csík alakú, hosszúkás, belül sárga karton, kívül kék műanyag valamit vett elő. Téged. Szerelem első látásra. Mintha nyakékedbe rejtve viselnéd arcmásomat, bal felső sarkadba beragasztotta fekete-fehér képemet, mellé, a megfelelő rovatokba gyöngybetűkkel nevemet írta be, majd a beosztásomat, a szervezeti egységemet, az oldal alján pedig ott állt – a cég neve csupa nagybetűvel! –, hogy a MAGYAR TELEVÍZIÓ dolgozója vagyok. A túloldalra a személyi számomat jegyezte föl, s ragasztott oda is valamit: évszámos bélyeget. Legalulra még az aznapi dátum, az egészre pecsét, végül egy aláírás. Azé, aki kiállította. Lengyelné. Mosolyogott, emlékszem, átérezte a pillanat ünnepélyességét. Dajkált kicsit, s óvatosan középkék műanyag tokba öltöztetett, kívülről az MTV-s logó, meg kiírva is, hogy Magyar Televízió: nyitható-csukható igazolvány, úgy tízszer hét centis. Azon a délelőttön lettél végre az enyém! Délután bemutattalak apámnak. 
 
Hazulról

ha indultam – papír zsebkendő az egyik, aprópénz a másik nadrágzsebbe, személyi, bérlet, belépő a felső ingzsebbe –, úgy raktam sorba az irataimat, hogy legkívül legyél. Csak véletlenül. Hátha átlátszik az ingzseb. Vagy ha elő kell venni bérletet, bármit, csak, mintha véletlenül, látva lássanak.

Esténként

veled bújtam ágyba! Magamhoz szorítottalak, úgy aludtam el, reggelig el se engedtelek. Akadt nő az életemben, aki nem volt féltékeny rád.

Becsültelek

nagyon. Csak el ne hagyj! Ha elvesztettelek volna, ötszáz forintért kaptam volna ugyan hajszálra hozzád hasonlót, a fizetésem háromezer-kétszáz forint volt, tellett volna belőle, de téged szerettelek, ugye megérted.

Turkáltak

az emberek a zsebeikben, a táskáikban, ahogyan a főbejárathoz értek – engem ilyen probléma sose fenyegetett –, a kapun túlra érve azért a pedáns többség előbányászta, és fölmutatta a magáét. Két lehetőség volt. Valóban csak fölmutatni, amúgy tokostul, lezseren odalibegtetni, és menni tovább, épp csak köszönni. Vagy? Ugyanavval a mozdulattal, amellyel elővettünk benneteket, az egész műveletet persze egyetlen kézzel vezényelve, egyben ki is nyitni, úgy mutatni föl! Tenyerembe fektettelek, a kisujjammal megtámasztottam a gerincedet, miközben hüvelykujjamat kellő határozottsággal a két kemény lap közé csúsztattam. És két combod kitárult, s fénykép, név, bélyeg egyaránt láthatóvá vált, tiszta szex!

Harmadik

utat is taposhattunk volna persze, hiszen egyesek, kivételezettek, nem mutattak föl semmit, magabiztosan köszöntek és átgyalogoltak a védett zónán. Nyilván ismerte őket az éppen ügyeletes rendész. Ennek az esetnek azonban megvolt a maga kockázata – rend a lelke mindennek, vélhette Böröcz elvtárs, a főrendész –, meg hát ki tudhatta, váratlanul nem rúgtak-e ki valakit, ezért előfordult, hogy – miként azt például A Hét szerkesztő-műsorvezetőjéből a Híradó főszerkesztő-helyettesévé és műsorvezetőjévé avanzsált Sándor István mesélte – némi pironkodás közepette a közismert sztárt is megállították, miszerint
– Elnézést, Sándor elvtárs: szabad a belépőjét?

Született

közben még egy rokonod, rózsaszín bőrű, harmatos, fejet hajtottak előtte is a főkapuban. Vele a hatos stúdió folyosójára lehetett bejutni, ahonnét a kettes program ajtaja is nyílt: voltak – nem is olyan átmeneti – évek, amikor a hatosból ment a híradó, s a nagy, nehezen nyíló, ám tűzbiztos vasajtó mögött külön rendész ült. Nálad kisebb kártya színes fényképpel, sorszámmal, elnöki aláírással, „érvényes a visszavonásig” lapszéli jegyzettel. Kitűzős modell.
 
Elérte

azonban a biztonságtechnika fejlődése a Magyar Televíziót is, és fölöslegessé váltál. Voltál tehát az utolsó bélyeg szerint „érvényes 1996. évre”. Az illetékesek – közöttük talán Lengyelné –, maguk is érintettek az ügyben, tudták, miféle érzelmek fűződnek hozzátok. Mindenkinek a magáé. Miközben tehát készültek az új, a korszellemnek megfelelő belépők, elhangzott a kérdés:
– Meg akarja tartani?
A lejárt útlevelet átlyukasztották, gondoltam, illetlen hiátus tátong majd rajtad is. De nem! Pecsét került elő az asztalfiókból, és mindkét oldaladra átlósan, hogy ÉRVÉNYTELEN vagy. S útravalóul bátorító mosoly. Zsebre vágtam új rokonodat, s vele együtt téged. Simogattalak, szorongattalak, hátha. Az idők folyamán jobb alsó sarkadban megkopott az ÍZIÓ.
 
Bocsánat,

szolgálati közlemény. „Belépők! A Biztonsági főosztály tájékoztatása szerint a belsős dolgozók belépője – noha 2004. 12. 31. szerepel rajtuk, mint érvényesség – továbbra is érvényes marad. Időben tájékoztatást fogunk kapni, amikor cserére kell jelentkeznünk. A külsősök belépője úgyszintén érvényes marad.” (Forrás: intranet, 2004)

Letűnt

világ hírmondója maradtál, ősanya a digitális matriarchátusban. Abból a korból, amikor dicsőségnek számított, milyen vastagon préselődnek benned az érvényesítő bélyegek. És a bélyegvastagsággal egyenes arányban nőtt a

respekt.

Kérdeztem másokat. Nem csak nálam rejtőzik asszony a ládafiában.

(2005. január 8. és február 6. között)