Huszonharmadik rész, amelyben egy kellemetlen fráter széklábakat farag, miközben végigsétálunk a székház hátsó traktusán

1

Az épületnek az a sarka, kedves látogatók, ahol Szentirmai Éva szívesen időzött, a negyedik emeleten található, balra, hátul. Lényegében három helyiség plusz előszoba. Szemben afféle nappali: valaha filmgépek álltak benne. Általában azonban nem ide tartunk, hanem a küszöböt átlépve azonmód balra fordulunk, egyetlen lépcső, kis szökellés, és máris sárgásbarna hallba jutunk, egy-két szék, egy enyhén lejtős asztal mindenféle bigyóval, odébb egyéb bizgettyűk, hátul magnószerűségek letakarva, fülmagasságban hangszórók, amott tévékészülék, a monitor takarásában pedig, szemben az asztallal nagy üvegfal, mellette ajtó. Belátni, belépni a budoárba egyaránt lehetséges. Abban szék, íróasztal, tévé, hangfal. Tán egy állófogas is. És lámpa. Meg mikrofon. Slussz.

2

Tehát odabent, legbelül az albérlő, aki magára csukja az ajtót, maga elé teszi a papírját, és jól-rosszul, netán meg-megakadva mondja, mondja a szöveget elejétől a végéig. Odakinn, az üvegfal túloldalán a főbérlő meg rögzíti. Más lakó nincs. Legföljebb a látogatók türelmetlenkednek.

3

Ám kezdjük elölről. Lépjük át újra a küszöböt, de most kivételesen ne forduljunk nyomban balra, hanem menjünk egyenesen előre. Lépjünk be bátran abba a helyiségbe, amelyet az imént afféle nappalinak neveztünk. Hátul, jobboldalt most négyzetméteres faliújság feszeng, rajta mindenféle ez, az. És köztük, a jobb felső sarokban egy fénykép, A/4-es méretű, rajta három szó. Olvassuk el.

4

Tóbel Béla hangmérnök.

5

Jó, elolvastuk, ügyesek vagyunk. Csakhogy. Csakhogy ahogyan megyünk kifelé, nem lévén ugyanis semmi egyéb dolgunk a hármas szinkronban, miután visszafelé is átléptük a küszöböt, és újfent balra fordulván már-már a kávéautomatánál tartunk, mint derült égből a villámcsapás, megvilágosodásunk támad! Hogy annak, hogy ötvenhat éves korában meghalt a Béla, nemsokára négy éve már! A tényben persze nincs semmi meglepő, tudtuk, ahogyan egy ideje van sejtésünk arról is, hogy röpül az idő. De! De mit keres a képe a falon? Ekkor már körülbelül az előtt a helyiség előtt járunk, amelyen betűdomborítóval nyomott kék csík hirdeti évtizedek óta, hogy Palásthy Pál, szóval ott, még mielőtt rálátnánk Holló Csaba krecnijére, egy pillanatra földbe gyökerezik a lábunk.
– Nahát.
Valami ilyesmit motyogunk magunk elé, a szánk bal sarkát fölfelé húzzuk, kifújunk némi levegőt azon az orrlyukunkon, amelyik a mostani taknyos időben szelel, és alig észrevehetően háromszor oda-vissza csóváljuk a fejünket.

6

– Nahát. Szerettük volna a Bélát?

7

A kérdés jogos. Nála kellemetlenebb frátert aligha hordott hátán a föld. Jöttek a szopránok és az altok, a tenorok és a basszusok libasorban, olvasták, olvasták a híreket, és aki a pult mögött a potikat húzgálva, a zöld s piros ledeket lesve néhány év alatt erre rá nem un, annak hiányzik valami a gerincéből. Béla igencsak jellemes ember volt, leszögezhetjük. Innen kezdve persze vigasztalódni kell: ki így, ki úgy. Ő szöveggel. Eleinte csak a híreket kritizálta, később a stilisztikai leleményeket, aztán a beszédtechnikai modort, végül a szerzőket, előadókat magukat, személyiségi jogainknak oly törvénytelenül hányva fittyet, ahogyan azt megérdemeltük.

8

Délután kettőtől este nyolcig tartott a napi műszak. Olykor-olykor – a „minden perc számít” híradósok nagy riadalmára – az ajtót is kulcsra zárta, amíg elmenekült a kínok elől. Ő volt az az ember, akit percenként hívtak telefonhoz. Aki percenként kívánt meg némi harapnivalót. Akinek percenként támadt vizelési ingere. S bár akkor még nem kellett a dohányzásra kijelölt helyekig fáradni, a korszellemet megelőzve ilyen-olyan titkos rejtekeken fújta a füstöt Thoma Pistával, az ügyeletes bemondóval.

9

De egyszer. Egyszer írtam egy terjedelmes narrátorszöveget egy dokumentumfilmhez, lehetett vagy negyven perc. Szakácsi Sándort kértük föl, mondaná el. Amikor megláttam a diszpón – Kenyér Joci töltötte ki akkurátus betűkkel –, hogy Tóbel Béla a hangmérnök, nem mondhatnám, hogy lelkesedtem. Végig fogja nekem utálkozni azt a három órát? Nem ígérkezett fényesnek a vasárnap. Szevasz, szevasz, aztán megérkezett a művész úr is, na, azért Béla akkori hangosabb sziája mégiscsak fölcsillantott valami halvány reménysugarat. Ismerték egymást, sokat dolgoztak együtt valaha, a tévéjátékok tobzódásának korában. Mit húzzam az időt? Lassan már Horváth Lóri szobája előtt járunk: az a délelőtt, amelyet a színésszel és a hangmérnökkel tölthettem, pályám ajándéka. Rendkívüli előadás egyszemélyes közönségnek. Az üvegfüggönyön át néztem a születés neszeit. És hallgattam valamit, amihez nekem már nem volt közöm, csak nekik.

10

Amikor elmúlt a varázs, tisztán láttam, kicsoda ő. Hiába közeledünk a Könczey-Erdei-Czipri szobához, az idősíkok összekuszálódnak. Néhány esztendővel fiatalabbak vagyunk, Béla rövidnadrágban, atlétatrikóban izzad a pult mögött, szorítást érez mellkasi tájékon. Bár ha jobban körülnézünk, másfél évszázaddal korábban, följebb, jobbra lehetünk, Alsósztregován, egy lógó bajuszú pasas képzeletében mindössze. Vagy nem, annál is régebben, fél évezrede formálódunk Michelangelo vésője alatt. Jaj, dehogyis, a még meg sem ért időben járunk, most lép ki a hetvenkettedik szám a falanszterbeli körből, „…széklábat csináltam, és azt is a leghitványabb alakra, soká könyörgtem, hagyják módosítnom, engedjék, hogy véssek rá holmi díszt…” Egy nagy hangmérnök. Az ember tragédiája. Ha eddig nem sejtettem volna, hát mostantól igen, hogy kit, hogy mit látott előre Madách.

11

Végigsétáltunk, kedves látogatók, a néhai tőzsdepalota hátsó, negyedik emeleti traktusán délről északnak. Elértünk a folyosó végére. Mintha a Nádor utcában kutyagoltunk volna el a Széchényi utcától a Zoltánig, tető alatt, párhuzamosan a Dunával, folyással ellentétesen. És íme, megint egy szinkronstúdió. Több helyiséges a hármasnál, más az elrendezés, zegzugosabb, hosszabb az előszoba is, akad hely a beépített szekrényeknek, rajtuk mindenféle fölirat, szám, név, minden, és lám, az egyiken ismerős vezeték- és keresztnév. Persze, persze. Tóbel Béla, mi más. Mi egyéb okunk lenne, hogy épp e helyszín legyen történetünk végállomása? Kérdeztem egyszer egy fiatal hangmérnököt, Hubay Zsoltit, hogy is van ez. Annyira persze korántsem ifjút, hogy ne tudott volna válaszolni.
– Hát igen. Igen. – És kis idő elteltével még egyszer. – Igen.
Ezt válaszolta időtlen mosollyal a szája szögletében, aztán sokáig hallgatott, olyan belül, ahol csak egy hangmérnök tud.

(2005. február 15-20.)