Huszonhetedik rész, amely idillikusan kezdődik, mégis tragédiába torkollik, de a tudósítás persze elkészül

Csónak köt ki

Egy kora tavaszi, napsütéses, szélmentes reggelen Weintraut László gyártásvezető elköti a másvilágon Kháron ladikját, visszaevez vele a Duna partjára, egy csöndes öbölbe érve óvatosan körülnéz, és csak annyit mond:
– Ismerős ez a hely.

(Weintraut Laci, a világ talán legkedvesebb fickója rémisztő értelmetlenséggel halt meg, és most nincs. Más-más városban dolgoztunk, annak ellenére, hogy ugyanannak a gazdának a kenyerét ettük. Éveken át csak villanásokra láttuk egymást, csak félszavakat szóltunk egymáshoz, kettőnket tényleg nem kötött össze egyéb, mint a vegytiszta munka, pontosabban annak végterméke, a tudósítás maga. Ők Pécsett, mi Budapesten.)

Kíváncsiskodnak a halak

A csónak mélyéről horgászbotokat, szákot, titokzatos bádogedényeket varázsol elő, kenyérbelet gyúr, azt holmi, valljuk be, kellemetlen szagú anyaggal keveri össze, attól lesz nyúlékony a trutyi, majd – mint aki hasztalan tevékenykedett idáig – az egészet belehajigálja a vízbe. Aztán kukoricaszemet tűz egy horog végére, nekidurálja magát, és máris úszó lebeg a vízszínen. Pillantását arra szögezi, vár. A pontyoknak, harcsáknak reggeli ígérkezik odalenn.

(Annyi idős lehetett, mint én. Anyám azt mondta, hogy ha öregebb hal meg az embernél, hát szomorú, de az élet rendje. Ha fiatalabb, hát iszonyú, de véletlen. Ám ha egyidős! Anyám mosolygott, amikor levezette ezt az eszmefuttatást, sokat sejtetően bólogatott, és még azt is hozzáfűzte, hogy a kortárs halála bizony sokáig nem hagyja nyugodni az embert. Nem tudom, miért, velem a Weintraut Laci egyik pillanatban még léte, a másikban meg már nem léte értette meg, miféle háborgó lélekre célzott anyám, aki szintén halott jó ideje, és Weintraut Lacival legföljebb a másvilágon ismerkedhetett össze. Tényleg, majd meg is kérdezem.)

Befelhősödik az ég

És amíg vár, és le nem veszi a szemét a rezzenetlen víztükörről, fölötte egyszer csak felhők jelennek meg, fehérek eleinte, aztán halványszürkék, végül sötétek, de ő a fönti színváltozásokból nem észlel semmit, hacsak azt a bosszantó következményt nem, hogy a hátát meg-megkocogtatja a föltámadó szél, és fölborzolódik a víz is.

(Középtermetű, átlagos testalkatú férfi, mindig mosolygós, akinek, ha megszólal, a tenorjából is derű árad. Néha mintha zavarban volna, néha meg kipirosítják az arcát a visszafojtott érzelmek. Kisfiús ábrázat, jól áll neki, valószínűleg a munkában is segíti. Ahogyan a szemüvege is, mert lehet mögüle hunyorogni meg kikacsintani, pluszos, mínuszos, mindegy, tipikus rosszullátó. A mindennapokban lehet, hogy támadnak nehézségei, igaz-e, Dezske, de pesti kiruccanásokon, kötelező értekezleteken, önkéntes kirándulásokon sose. Ha pedig telefonon beszélünk, nem tud az ember olyat kérni, ami ne teljesülne, cserébe viszont semmit se vár el sose.)

Valaki settenkedik

– Kapásod van – szólal meg egy hang a háta mögül.
– Pszt! – inti csöndre a kibicet, mert teljességgel lenyűgözi a pillanat szépsége.
– Erre most nem érünk rá – szólal meg ismét a hang, és bár a helyzet kritikus, bot ki, hal el, Laci egy pillanat alatt talpon van.
– Indulhatunk, Jancsikám.
Mert a nevezett hang tulajdonosa Berkics János. Szerkesztő-riporter, személyesen a pécsi tudósítói iroda vezetője. A másvilágról keresi kollégáját, de most nincs idő rá, hogy tisztázzák, pillanatnyilag miért tartózkodik egyik is, másik is a Duna partján.

(Vidéki híradós gyártásvezetőnek lenni létforma lehetett, kérdezzük meg róla a miskolci Pacher Pétertől a zalaegerszegi Rózsa Szabolcsig bármelyiküket. Tudniuk kellett mindenről mindent, ám adott esetben észrevétlennek kellett maradniuk. Lehettek volna kiskirályok, de a trónt illett mégis átengedniük. Akkor végezték jól a dolgukat, ha ment minden, mint a karikacsapás, amit a kollégáktól a főnökökig mindenki normális állapotnak tekintett, és soha senki nem gondolt bele, mi munka áll a látszólagos gördülékenység hátterében.)

Autó indul

Bevágódnak a Volgába, az orrukat megcsapja az a felejthetetlen benzinszag, fölzúg a motor, száguldanak, Dánfalvi Dezsőt, az operatőrt majd fölszedik valahol útközben.
– Tudtam, hogy csakis itt lehetsz – jegyzi meg valahol Mohács és Pécs között Berkics Jancsi.
– Gondoltam, ma nem történik semmi – bólint Weintraut Laci, és egy kanyarban, dacára a nagy sietségnek, négyesből visszavált hármasba.

(Evvel a fickóval lehetett tévét csinálni. Cipelte a lámpákat, a statívot településről településre, nyomta a gázt a dél-magyarországi utakon Kaposvártól Dunaújvárosig és vissza, mert a kialakult rend értelmében a gyártásvezetők – foglalkozásuk megnevezéséből eredően – az autókat is vezették. Időnként „föl” a fővárosba, végig a hatoson, esetleg Dombóváron át Siófokig, onnan a sztrádán. Volgával is két és fél óra. És tudósítóként állandó huszonnégyórázás. Mert, ugye, ha árokba borul egy kamion? Ha beomlik egy bánya? Ha hirtelen leszakad a hó?)

Hír érkezik

Rohannak, rohannak, már velük van Dezske is, Berkics Jancsi beavatja hát a stábot, hogy híre jött, egy horgász belefulladt a Dunába. Rejtélyes körülmények között. A ladik nemrégen még ott ringatózott a parton, benne a teljes fölszereléssel, csak a horgász nincs sehol! Éppen kitört a vihar. De most várják őket a megyei kapitányságon, ott elmondják, amit tudni lehet, aztán vissza a partra, kora délután elérhetik a pesti gyorsot, avval küldik az anyagot Pestre, megcsípik az első kiadást, tavaszodik, ideje figyelmeztetni az embereket, hogy jobb az óvatosság. Jó kis anyag lesz, már előre dörzsölik a markukat.

(A sértődésekre volt nehéz gyógyírt találni. Hogy megcsinálták életük anyagát, de kimaradt az első kiadásból. Mert hát a rang, mégiscsak a félnyolcas! Hogy széthajtották magukat, és nem becsüli érte őket senki. Hogy csodák csodája helyett nyavalyás emberi erőfeszítések árán, és még csak föl se tűnt senkinek. És este, éjjel, hajnalban e kudarc tudatával feküdni le, de másnap reggel úgy tenni, mintha meg se történt volna. És hagyni a sebeket maguktól begyógyulni, mert vagy azokra figyel az ember, vagy a munkára.)

Eltelt a nap

Egy fárasztó nap végén, kimerülten, de elégedetten dől hátra riporter és gyártásvezető. Az operatőr útközben kiszállt, ketten maradtak. Megisznak egy pohár villányit, mielőtt nyugovóra térnek.
– Ez rendben volt – szólal meg Jancsi.
– Rendben – nyugtázza Laci is, és mutatóujjával az orra nyergén kissé följebb tolja a szemüvegét.
– Csak… mégis kár – mondja Jancsi.
– Mi? Miért kár? – Ilyen kérdés ilyen nap után?
– Hát… érted. Hát… – keresi a szavakat Jancsi – az a kár, hogy éppen te. Hogy… rólad.
– Ugyan, János – a hang szokatlanul kioktató. – Híradósok vagyunk. Vagy nem? – És Laci mintha egy felhőfoszlányból gyúrna etetőanyagot a másvilági kopoltyúsoknak. – Minek a kákán is csomót keresni, főnök?

(Azt a tanútalan horgászatot sokan szeretnénk megérteni. Aminek az lett a vége, ami. És hogy hetekkel később találták meg Weintraut Laci holttestét a Dunában, túl a határon.)

(2005. március 2-20.)