Huszonkettedik rész, amelyben öt felvonás van, négy hallgatag ember, kétszer két ühüm és egy értedugye

Első felvonás
(sötét színpad, páholyban narrátor, fejfény)

Azért az érzés a javából, amikor néhány perccel Kenyér Joci temetése után mész kifelé Bayer Icával a budafoki temetőből, és ahogyan baktattok, soroljátok a neveket, szegény iksz, emlékszel, szegény ipszilon, nahát, és mentek egymásba karolva és mondjátok egymás szavába vágva, lassacskán minden lépésre jut egy név, tényleg hihetetlen, szegény Jávorszky Laci, nahát, ő is, szegénykém. Evvel a Bayerral érdemes beszélgetni, egészen föl tudja dobni az embert.

(színpad kivilágosodik, férfi háttal a közönségnek)

Jávorszky évekig az ő fix párjaként serénykedett. A Bayerjávorszky az bizonyos füleknek úgy cseng, mint a Vajekburza, a Tóthbutskó vagy a Bokodivecsei, esetleg, mint a Lennonmekkártni. Nem volt hülyeség ez a párosítás: akik sokáig melóznak együtt, idővel szavak nélkül is értik egymást, az meg a műfaj hasznára válik. Szóval az Icus, amikor még híradózott, főként kulturális riportokban jeleskedett, a Laci meg szöszölős operatőr volt, akinek feküdt a kiállítás, a színház, szívesen babrált szép világítással, lepróbált kameramozgással. Nem mintha nem tudott volna gyorsan dolgozni: ez minden híradós alapkészsége, de ha választania kellett, hát inkább mégis.

(férfi lassan megfordul)

Azért az élet hébe-hóba hűtlenségre kényszerít. Ha nincsenek olykor-olykor kiérdemelt nyaralások, hajnali hőemelkedések, lehet, magam is csak köszönőviszonyban maradok a Jávorszkyval. Csakhogy amikor esztendeje tanulmányoztam már a híradó életét belülről, beköszöntött az augusztus: a nagyok szabadságolták magukat, és hirtelen szükség lett a kicsikre. Életemben először ezért fanyalodtak rám, hogy tudósítsak Debrecenből Végh Lacival, aztán tíz napra rá ugyanezen okból indulhattam a városligeti műjégpályára Jávorszky Lacival, hogy elkápráztassuk a nézőket az ottani díszmadár-kiállítás képeivel.

Második felvonás
(színpad megelevenedik, balra parkoló autó, jobbra kalitkák, autóberregés, madárcsiripelés, benzinszag)

– Szervusz, Laci – mondom, amikor beülünk a Volgába, mert a köszönőviszony azért addigra kialakult.
– Szervusz – mondja, és nekem hosszú percekig semmi okos nem jut az eszembe, hogyan törjem meg a csöndet. Rákanyarodunk a Népköztársaság útjára, sürget az idő.
– Tudod, mit csinálunk? – Evvel a gyámoltalan kérdéssel sikerül előreszólnom.
– Honnan tudnám? – Ül mozdulatlanul az első ülésen, flegmán bámul maga elé, és vállat von. – Darab darab. Majdcsak eljön az este.
Na, jól kezdődik, gondolom magamban. Ez utál engem és minden augusztust, utálja az egész életet. Az összes díszmadarat.
Csönd.
Megérkezünk, kiszállunk. Kezdjük pakolni a motyót, világosító meg gépkocsivezető is tartozik a stábhoz. Négy hallgatag ember, csak Paul Newman hiányzik a teljességhez. Nagy levegőt veszek. Vagy most elmondom, mit gondoltam ki, vagy elszabadul a pokol. Belekezdek.
– …hogy mi lenne, ha viccet csinálnánk belőle, hogy eljátszanánk, hogy ez nemzetközi kongresszus, hogy van elnök meg fölszólalók meg plenáris ülés meg vita, és te olyan csiripelős közeliket csinálnál, én meg írnék hozzájuk olyan izés mondatokat, hehe, hogy azt mondta, hogy, mire a másik…
– Ühüm. – A szemüvege kerete mintha megvillanna a reggeli napsütésben.
Bemegyünk, konnektort keresünk a reflektorokhoz, de nem kell neki, fejlámpát szerel az Arriflexére. Én addig szemügyre veszem a kalitkákat.
– …kéne az a sárga meg az a tarka, aztán azok ott, az a kettő, az, amelyik gubbaszt, meg totál, meg egy külső…
– Ühüm.
Többet nem beszélünk. Harminc perc alatt minden kész. Csomagolunk, indulunk kifelé, kezdünk megint pakolni. Amikor végzünk, és a srácok beülnek, félrevon.
– Figyelj. Délután mész a Fülöp Tibivel az úttörővasutasok ballagására, megnéztem reggel. Köztük lesz a Rózsi unokája. Este az egész Matúz-família ott ül majd a tévé előtt. Szóval a Fülcsi majd csinál neked egy snittet a kislányról, azt vágd be, de semmi több. A Rózsi ebből látja, hogy megadod a tiszteletet, de nem nyalsz be. Érted, ugye?
Kinyitja az ajtót, hogy szálljak be.
A visszaúton alaposan kikérdez, ki vagyok, mi vagyok.

Harmadik felvonás
(színpad elsötétül, páholyból narrátor)

Biztos vagyok benne, Laci, hogy aznap este fél nyolckor te is ott ültél a tévé előtt. Egyébként sose lettünk barátok. (Barátok a Kiss Petivel lettünk, de ez tényleg másik történet.) Veled mindig megmaradt a távolság, nem is tudom, másokkal hogyan viselkedtél. Magadba forduló, keserű, életunt embernek tűntél, aki végezte a munkáját a darálóban, de mintha boldog nem lett volna tőle: talán többre vágytál, talán más lehetőségek rejlettek benned. Nem láttalak folyosózugokban csacsogni, vágószobákban smúzolni, de hát mondom, nem tudom. Néha dolgoztunk persze együtt, hogy is mondjam, a „kölcsönös tisztelet” jegyében.

(színpad kivilágosodik, férfi fekszik)

A halálhíred ugyanebből a távolságból ért. Tudod, amikor valaki szól, hogy hallottad, vagy észreveszel egy particédulát a lift mellett, megállsz előtte, szörnyülködsz, aztán indulsz tovább, vár a stáb. Évekkel később kimész egy temetésre, kezded megszokni, ballagsz kifelé a Bayerral, hetek múlva meg a Dunavölgyivel ülsz egy szobában, aki éppen azon morfondírozik, hogy próbálja összegyűjteni a régi operatőrökről a tudhatókat, de a tieidet, nem tudni, miért, nagyon nehéz.

Negyedik felvonás
(ég, felhők, fehér ruhás alakok, időnként szárnysuhogás)

Alig világosodik. Micsoda véletlen, éppen operatőri értekezletet tartanak! Ott ülnek mind, Fifilina és Nagy Jocó, persze Schóber Robi bácsi és Szurok Jancsi, Vecsei Mari, aki nem is olyan régen érkezett, meg a fiatal Zérczi Pista, aki viszont már jó ideje.
– Kiről mit tudtok?
Néznek lefelé, gyűjtik a neveket, hogy ez még dolgozik, az már nyugdíjas, nicsak, amaz meg milyen rosszul néz ki, mostanában mintha betegeskedne.
– Hamarosan találkozunk.
– Ühüm. – Onnan nézve minden sokkal tárgyszerűbb, mint innen.
Aztán, hogy mit szólnak.
– Az milyen baromság volt, amikor eltiltották szegényeket a variótól meg a svenktől!
– Meg hogy kivették őket a híradó állományából.
– Meg hogy kiszorulnak a kulturális hírek. Ezeket a sajtótájékoztatókat meg hogyan lehetne másképp fényképezni!
– És hogy egy operatőr napi öt anyagot forgasson!
– Meg ők vezetik az autókat.
– Jó, de Peugeot.
– Skoda.
– Skoda van még? És Volga?
– Volga nincs.
– Ühüm.
Így megy.
Aztán meg a hogyan tovább. Lassan kivilágosodik, kezdődik a nap a másvilági tévéhíradóban. Indulniuk kell, este adás.

Ötödik felvonás
(színpad elsötétül, nézőtér kivilágosodik, közönség szedelőzködik)

– Küldesz majd esemest? – fordul vissza a Bayer.

(2005. január 15. és február 13. között)