Huszonkilencedik rész, amelyhez, vendéglőről s vendéglősről lévén benne szó, Szindbád is hozzáfűz néhány gondolatot

1

Harcsabajsza lógott, miként pincérkabátja kigombolatlanul, ennek megfelelően a kedve is; emlékszel, Szindbád? A fej kissé előrebillenve: az enyhén pocakos, középtermetű testen az élet mázsás súlya. Talán senki se sejtette, hogy a neve méltó a viselőjéhez, vagy – ki tudja? – talán éppen a családnévhez idomult a küllem. Bús Ernő. Nekünk, híveinek Ernő, ennyi mindösszesen.

2

Reggel, ha beléptél az épületbe, az orrodat megcsapta a hagymaszag, ahogyan az apró kockák pirulnak a forró olajban. Ma is hallod a sercegést. Azonnal falatozni támadt volna kedved, kolbászos rántottát, csak egy szelet fokhagymás pirítóst talán, esetleg egy kis abált szalonnát karéj kenyérrel, kovászos uborkával, de a hűtőből adja, Ernőkém! Tegeztük, magáztuk, ki hogy. Az illatok a negyedikre is fölhömpölyögtek. Aki nem az ébredő falu kipárolgásaira volt kíváncsi, bölcsebben tette, ha megtehette, ha csak ebéd előtt lépte át a küszöböt. Addigra kiszellőzött az első áradat, és annak helyét lelkifurdalás nélkül vehették át a párizsi sertésszelet ínycsiklandó gőzei.

3

– Lemegyünk a büdösbe?
Ezt kérdezted, Szindbád, ne tagadd. Nem hívtuk étteremnek, menzának, kocsmának, csak büdösnek. Mentünk lefelé, és az ember már az aulában félig jóllakott az illatokkal. Meg sem álltunk az épület hátsó, nehezen átlevegőztethető traktusáig, ahol napközben alig-alig lehetett ablakot nyitni, nehogy az úri közönség egészségének rovására menjen a huzat. Mert fél tizenkettő és három között az ajtó állandóan tárult, zárult, de akadt éhenkórász, aki háromnegyed négykor kopogtatott be egy tányér levesért. Többnyire eredményesen. Aki meg szerette két vastag panír között a kicsontozott, elkeskenyített, ám frissensült karajt, leugorhatott érte bármikor. Szelet kenyér, félbetépett szalvéta, s kézben az uzsonna. Az ajtó környéki helyek miért örvendtek volna túl nagy népszerűségnek? Tanú vagy rá: vagy megsértette az ember a kilincshasználattól idegenkedő betérőt, vagy maga kelt föl a főzelék mellől, le ne vigye róla a szél a tükörtojást.

4

Sárga- és fehérrépa meghitten ölelte egymást a tányér alján, és cérnametélt épített köréjük lugast. A levesek többnyire a fölismerhetőségig hasonlítottak egymáshoz, mindazonáltal gőzölögve érkeztek az asztalokhoz, a húsok művészi kézügyességgel sikeredtek hajszálvékonyra (a natúrszeleteket miniatűr hegy- s vízrajzi térképekké rajzoló klopfolásnyomokkal egyetemben), ám a prézliszél akár le is csünghetett a lapostányérról, a főzelékekben elnyomhatta az oda nem illő ízeket a fokhagyma, a rántás sosem maradt csomós. Valld be, Szindbád, azt nem szeretted volna.

5

Ernő úr nélkül semmi nem lett volna az, ami. Amikor egyszer csak nem volt, mintha egy korszak ért volna véget. Úgy kellett föltápászkodni és visszakapaszkodni.

6

Négyszögletes asztal mellett négy szék. A széken szivacspárna csúszott félre szoknyák, nadrágok alatt, a következő kosztos simíthatta maga alá a ráncokat. Az asztalon hajdan fehér abrosz félszáraz ételfolttal, kenyérmorzsával, sószilánkokkal. A sótartók maguk addig vándoroltak szomszédtól szomszédig, amíg körbe nem értek. Poharat a pultról választhattál, a vizeskancsók falán elmaszatolhattál egy-egy ujjlenyomatot. Megszokott duók, triók, kvartettek csevegtek két fogás között, és akadt néhány összetolt asztal, hogy ebédszünetre se kelljen megválniuk egymástól azoknak, akik reggeltől estig elválaszthatatlanok. Amíg őröltek a fogak, tágult, szűkült a nyelőcső, és megnyíltak a gyomornedvek csapjai, fejben lehetett tovább dolgozni. Ernő ilyenkor a söntéspultnak támaszkodott, és mintha olvasott volna a gondolatokban.

7

Mesélik, ebben a helyiségben esett meg, hogy Latinovits Zoltán, meglátván, amint benyit a meglehetősen csúf, ám főként utált rendező, így kiáltott föl:
– De, kérem! Itt esznek!
Van valaki szerinted, Szindbád, aki nem ismeri az anekdotát?

8

Ki volt Ernő? Nehezen bolyduló vendéglős, aki szemmel láthatóan unta az egészet, attól pedig nem illetődött meg, miféle hatalmasságok és hírességek ültek az asztalaihoz. Sokunkban azt a benyomást keltette, hogy a napokat csak úgy tudja kihúzni, ha a színfalak mögött olykor-olykor leöblíti könnyen kiszáradó torkát. Jól állt neki. Ő volt a fizetőpincér; ki lehetett volna más?

9

A kancsókban gyorsan meglangyosodott a víz, a kenyér megkérgesült a kosarakban, mégis: tudsz rá magyarázatot, miért szerettük? Összeverődtünk, hárman-négyen-tízen lemasíroztunk, nyeltük az eddmeglevest, rágtuk az eddmeghúst. Ernő nélkül valahogy elhagyatott az ember, ugye?

10

Április elején Szindbád telepedik egy üres asztalhoz, néhány szippantást véve magába az étvágygerjesztő levegőből.
– Ó, a „magánháztartások” – sóhajt föl, amint a gyönyörű múlt időre terelődik figyelme, és eszébe jutnak az esztendők, amikor boldogan kanalazott kisházikókban zöldborsólevest, spárgalevest, kaporlevest, karalábélevest, sóskalevest, karfiollevest, idei burgonyalevest (majorannával), és birkagulyást, amellyel a „magánháztartások” a tavasz jöttét rendszerint megünneplik. – Igen, minden jó volt, különösen a zöldséges csirkebecsinált. De már engedelmével, előnyben kell részesíteni a tavasszal szokásos zellerlevesnél is például a ráklevest, amelyet „magánháztartások” nemigen tálalhatnak; a töltött karalábé helyett az idei libapecsenyét, kapros uborkasalátával, hogy az eperről és velejáró italokról ne is beszéljünk.
– Tudom – felel Ernő –, hogy ön mindig a vendéglősök pártján van, akik bőségesebben vásárolhatnak foglalkozásuk folytán, mint a szegény háziasszonyok…
– Ez nem pártkérdés, uram, de a gyomornak egyszerű tiltakozása például amaz ünnepnapi ebéd ellen, amelyet a „magánháztartásban” a családfő születésnapján tálalnak, ha a születésnap tavaszra esik. Igaz, hogy ilyen napra megvásárolják a fiatal libát, de mennyi minden történik az ilyen fiatal libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle libaaprólék-levest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a libapecsenye. Nem, kedves Ernő barátom, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle! És még estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta helyett majonézes fejessalátával. Míg a vendéglőben hálát ad az Istennek a vendég, ha már a libapecsenyétől egyszer megszabadult. Nem mindennapi tápláléknak való.
– Igaza van – felel Ernő. – De mit meg nem tenne az ember a barátai, a baráti házak kedvéért, hogy kellemes emlékeket hagyjon maga után! Ám most mondja meg ön, Szindbád úr, miként gondolna egy jól sikerült tavaszi ebédet, ha a születésnapja például tavaszra esne?

(2005. február 11. és április 3. között)