Huszonnegyedik rész, amelynek hatására egy zenei szerkesztő fölkeresi Maria Callast másvilági otthonában

1

„Menj be Palásthy Palihoz”, tanácsolták, amikor először kellett zene korai műveimhez. (Most ugyebár arról az időről beszélünk, amikor kulturális eseményekről, uram bocsá’ kiállításokról is beszámolt a híradó.) A legfőbb tekintéllyel kezdtem tehát (egyáltalán nem keltett főnökszerű benyomást), később megismerkedtem Herczeg Lacival, aztán sorban a többiekkel, Kő Katival és Sándor Katival, Hídvégi Zolival és Mórocz Kálmánnal, és nem utolsósorban Horváth Verával. Délután kettőre bejött valamelyikük, este nyolcig bent tanyázott, közben nagy guriga magnószalagokkal futkároztak a szobáik és a keverő között. Akárcsak Gertrud, a nevelőnő (Leacock mosolya Karinthy Frigyes tudósításában): hajukba kisollót tűztek, zsebükből ragasztó lógott, csizmaszárukat csirkebél díszítette. Verocska sokat ügyelt.

2

– Muszáj ezt? – kérdezi odaföntről. – Muszáj fölhánytorgatni a múltat?
– Nem, Verocska, nem muszáj. Csak mert benne voltál, ahogyan benne vagy, gondolj bármit, most is. Hagyjam abba?
– Igen. Légy szíves. Jó?
Persze. Abbahagyom.

3

Telnek a napok. Belefogok másba, ez a töredék ott sárgul valamelyik vincseszter mélyén. Lassan elkészülök egy újabb résszel, Jávorszky Laciról szól, Verocska az eszembe se jut. Aztán egy péntek este Callast hallgatok odahaza, a család kujtorog valahol, ám valahogy, sejtelmes érzés, mégse vagyok egyedül. Mintha sündörögnének köröttem. Érthetetlen. De érthetetlen az is, hogy nem félek. Callast mindenesetre lehalkítom.
– Hé! Van itt valaki?
Fülelek, hátha. Mígnem:
– Fölhangosítanád a Traviátát?
Verocska hangja. Horváth Veráé. Valaha ilyen tájban indult haza a tévéből. Kicsit korábban beült hozzá a lánya, aztán nemsokára beszólt értük Márton Sanyi, és fölcihelődtek. Egy harmonikus család. De Vera most nálunk van, a gyerekről és a férjről meg nem tudok semmit.

4

Azt se tudom egészen pontosan, hogyan jutott Verocska a másvilágra. Gyakorta lerobbant, elnyúló betegállomány, mentális problémákról rebesgettek a folyosókon. Aztán egyszerűen nyugdíjba ment. Meg kellene tőle kérdezni, ha már meglátogatott.
– Elmondod?
– Nem. – Lakonikus válasz. – Verdi érdekesebb.
Callasról nem is beszélve. Nem lenne szerencsés erőltetni. Általában sem szerencsés senkire semmit ráerőltetni. Kedves a mosoly, finom a modor, barátságos a személyiség, megy a munka is, hall ugyan hébe-hóba kritikai megjegyzéseket az ember, de ez ilyen szakma, duruzs állandóan, én meg mindegyik zenei szerkesztővel jól kijöttem.

5

Bekopogtam, elmondtam, mit szeretnék.
– Gyere vissza fél óra múlva – küldött el bólogatva.
– Na? – Harminc perc elteltével a kezem a kilincsen.
Éppen egy túlcsorduló tekercs fölé hajolt, azt tűzdelte tele papírfecnikkel.
– Ilyesmire gondoltál?
Hallgattunk néhány taktust.
– Ilyesmire, csak kicsit, hogy is mondjam, ősziesebbre. Tudod, sárguló falevelek hullanak, miközben lenyugszik a nap. Csehov.
– Akkor mégsem ez kell neked. Adsz még tíz percet?
Letelt a tíz perc. Hajszolt voltam.
– Ezt hallgasd.
– Jó. Ez az a hangulat. Az nem baj, hogy a festő tizenkilencedik századi?
– Miért nem evvel kezdted? – Elfogta a méreg. Valóban szólnom kellett volna. – Akkor nem szintetizátort adok. Még öt perc?
– Megvárom.
– Inkább gyere vissza.

6

– Nem kellett volna elmondanod. Most azt hiszik, bizonytalankodtam.
– És ha azt hiszik, Verocska? Ki hiszi? És ha hiszi, az miért baj?
– Nem tudom. Felejtsük el.
A család hazaért, a Traviáta meg véget. Verocska elillant.

7

Azt hiszem, van, akit boldogít a muzsika, és van, akinek koloncokat aggat a nyakába. Meg hát zenei szerkesztőnek lenni se könnyű. Tele a fejük mindenféle dallammal, taktussal, közben háztartás, befizetetlen csekkek, aztán tekercsszámok plusz kisjogdíj, és bajmolódás a sok zenei antitalentum szerkesztővel bent, a gyerekkel meg óvodából jövet, ilyesmin rágódom másnap hajnalban az egyre terjedelmesebb töredék fölött, amikor még alszik a család.
– Szóval azt hiszed, nem veszem észre, hogy titokban írsz engem tovább.
– Tudom, hogy tudod. Biztosan szólnál, ha…
– Akkor szólok. Hagyj békén.
– Jó, de te is. Jössz tegnap, jössz ma, így nem lehet szabadulni tőled.

8

Lehet, Verocskának szüksége lett volna valakire, akinek elmondhatta volna, mi bántja. Persze lehet, az se oldott volna meg semmit, vannak öröklött betegségek, meg vannak, amelyek rátörnek az emberre, aztán lehetetlen belőlük kigyógyulni. És van, hogy a helyzet kibogozhatatlan, esetleg otthon, esetleg a munkahelyen, esetleg mindenütt. Tud az élet is atonális lenni, kedves Schönberg úr! Egyre kevesebb a hangjáték, egyre ritkább a lírai portréműsor, egyre szigorodik a híradók hangütése, kevés a pénz, rebesgetnek elbocsátásokról, á, ez így nem megy. Hogy őrződik néhányakkal a kölcsönös rokonszenv? Az kevés a túléléshez. És amikor a fekete hajba ősz szálak vegyülnek, és bezárulnak ajtók, ablakok, akkor megritkulhat, végül elfogyhat a levegő. A melódiáktól is lehet fuldokolni, jöhet a csönd.

9

Kedveltem. Eszembe szokott jutni, amikor közeledem a régi szobájához. Ránctalanra vasalt, kikeményített fehér blúz, bokáig érő, fekete szoknya.
– Azért rendes tőled, hogy nem adsz föl. Szia. És szólj, ha kell valami. Harsona, hárfa, ilyesmi.

10

Verocska ugyan elmarad, ám egy nap megint látogatót kapok.
– Hümm. („Hány éve is hümmögött nekem először?”)
– Hümm, hümm. („Az ember a másvilágon se vetkőzi le a rossz szokásait?”)
– Csak azért jöttem, kifapám, hogy elmondjam, a Horváth Vera fűnek-fának meséli nálunk, hogy róla írsz. Hogy nem felejtettétek el teljesen. Hogy emlékeztek rá. Hogy azért…
Hájéef elharapja a mondatot, nyom és nyomtalanság között lebeg, aztán kezet nyújt, angyalhoz képest elég katonás a szorítása. Nézek utána, amikor – úgy a mennyezet magasságából – leejt egy csinos csomagocskát.
– Na, majdnem elfelejtettem. Törékeny! A Vera küldi. Fölkutatott valami nőt, és megkérte, hogy énekeljen neked.
Tépem föl a mennyei nejlont, dugom be a cédét. A Traviáta az, Callasszal. 2005-ös fölvétel, csak nekem van meg. Kéri valaki kölcsön?

(2005. február 15-27.)