Huszonnyolcadik rész, amelyben egy fehér hajú asszony a titkársági ajtó kilincsére teszi a kezét

1

Hírét veszi Tölgyesi Rózsi a másvilágon, hogy dokumentumfilm készül a Híradó történetéről. Ötször fél óra, a fiatal Molnár Peti forgatta az őstévés Butskó Gyurival, most vágják, talán májusban be is mutatják. Készült hozzá vagy száz interjú, a másik titkárnő, Mázsár Éva is elmondta a magáét.
– Hát bizony – gondolja Tölgyesi Rózsi –, a holtakat már senki se kérdezi. – Aztán görgeti tovább. – Kár. Lett volna mit mesélnem.
Enyhítendő az enyhítendőket, bekopog a másvilági archívumba, kikér egy kazettát. VHS-en, mondván, csak belenézne. Átteker a javán, mire megtalálja, amit keres. Egyetlen snitt. Futtatja oda-vissza, lelassítja, kikockázza, könnybe lábad a szeme, a párától alig lát.
– Ezek mi vagyunk – sóhajt föl, és megnézi még egyszer, néhány másodperc az egész.
A titkárság. Ugyanazon a folyosón, ahol most is. Ugyanaz az ajtó. És odabenn két középkorú nő látszik, mielőtt a kamera ráközelítene a főszerkesztő ajtajára. Két középkorú nő, elegánsak, tevékenyek, frissen fodrászolt, barna fürtökkel.

2

Fehér volt a haja, amikor megismertem. Nyugdíj előtt lehetett, esetleg nyugdíjas, aki visszajár valamicskét dolgozni. Hol föltűnt a színen, hol nem, lehet, az unokák vagy gyakran betegeskedett, nem tudom. Csak azt, hogy úriasszony volt az elvtársiasság évtizedeiben Mázsár Évával egyetemben, ahogyan trónoltak a Tv-híradó titkárságán, és az emberben már a küszöbön megállt az ütő. Persze csak arról számolhatok be, amit magam tapasztaltam, ily módon könnyen el tudom képzelni, hogy most valaki, például személyesen Mázsár Éva, esetleg maga Rózsika, mármint Matúz Józsefné fölnevet, ahogyan olvassa ezt a szocméltsasszonyozást.
– Még hogy a Tölgyesi Rózsi?

3

Volt a diszpózás, annak csütörtök reggel vala a szent napja. Szent emberek szeánsza lehetett ahhoz hasonló. Másfél órával előtte lázban égett a teljes negyedik emelet, még a menők is szívdobogva várták, hogy fölszálljon a fehér füst, elfogadták-e óvatos fogalmazásban benyújtott mániáikat. Vigyázzállásban a titkárság, s ha bárki arra tévedt, leintették.
– Csitt! Odabenn diszpóznak épp.
Aztán föltárult az ajtó.
– Ezek igen, ezek nem – vetett oda Hájéef két kupacot az írógép tetejére, és a bennfentesek már túrhatták föl a pakkokat, ékeskedik-e a bal alsó sarokban a Mné vagy a Hjf szignó. Kisebb kalibereknek meg addig kellett várni, amíg dél körülre legépeltetett a lista.

4

Gondol egy nagyot Tölgyesi Rózsi, és nekivág, hogy még egyszer végigsétáljon azon a régi-régi folyosón. Bizony idejét se tudja, mikor járt utoljára amarra. Már a Szabadság térre alig ismer rá, sehol egy autó, viszont éppen kezd zöldellni a fű, és különösnek találja azt is, hogy mind az amerikai követség, mind a szovjet hősi emlékmű körül van kerítve. De az épület, a nemzeti bankkal szemben a nagy sárga ház szinte ugyanaz, mint ami az emlékeiben él. Jó, a vörös csillag már nincsen a főbejárat fölött, hallotta, az most tiltott önkényuralmi jelképnek számít. Meg elbarikádozták a kaput is, nem olyan egyszerű bejutni, mint volt az ő korában, az pedig, hogy a piros szőnyeg eltűnt a középső lépcsőről, sőt akár fölmehetne középütt is, kelt benne némi gyanút, hogy várhatják később is meglepetések. Körülnéz a földszinten. A páternoszter ugyanaz, állapítja meg, ez némileg megnyugtatja, mellette a nyomógombos is, viszont a másik oldalon, a néhai pirosba, ami most barna, beszállhat a földszinten, nem csak az elsőn, mint hajdanán.
– De akkor hol van most a gépkocsivezetők pihenője? – kérdezi magától, füstre, zsibongásra, állandóan üvöltő tévékészülékre számít, nyelve hegyén ott a sok jónapotkívánok, de csak üres, néma helyiséget talál. Ekkor csapja meg a változások szele, ám összeszedi minden bátorságát.
– Talán a negyedik emelet, az talán – reménykedik, amikor amott kiszáll a liftből.
Meg is nyugszik. Sehol semmi átépítés, a kábelek ugyanúgy lógnak a falakról, a mennyezetről ugyanúgy potyog a vakolat, és esős időben ugyanúgy ázik be a tető a lifttől jobbra, ötméternyire, ahogyan mindig is, látja a nyomokat. Archívum, jé, nincs itt a news room, hírcsere, zenei szerkesztők, illemhelyek. Szódaautomata? Volt? Nem volt? Elbizonytalanodik, de nincs idő töprengeni, viszi a lába arra a folyosóra, ahonnét az az ajtó nyílik, ahová oly sokszor nyitott be, és amely mögött annyi-annyi órát töltött. Nika Gyuri most a főszerkesztő, emlékszik rá a nyolcvanas évekből, Katáról és Pankáról is tud, a két utódról. Két középkorú nő. Tölgyesi Rózsi mindenről, mindenkiről tud mindent tulajdonképpen, de mégis. Az ajtó pedig, amely általában tárva-nyitva szokott lenni, most valahogy zárva. A kilincsre teszi a kezét.

5

A tévéhíradó titkárságán aztán zajlott az élet! Balra nyílt Rózsika szobája, a főszerkesztői, jobbra Hájéefé, a helyettesi. A kettő között meg ők ketten, L alakba rendezett íróasztalaikkal, az övé hátrébb, szemben az ajtóval, Éváé előbbre, kilencven fokkal elfordítva, körülöttük szekrények, polcok teli iratokkal, roskadoztak a dossziék alatt az asztallapok is, meg hát derékmagasságban ott pompázik az írógép. Vérbeli titkárság írógép nélkül? Hogy venné az ki magát?

6

Rózsika szól ki.
– Kislányok, hívjátok föl nekem a…!
Jön Hájéef.
– Kaphatnék végre egy kávét?
És csöng a telefon. Egy néző. Egy téma. Érkezik Márványi Gyuri valami papírral. Vajek Jutka beszélni akarna a főnökkel. Rózsikát kéreti Nagy Richárd, az elnök. Azonnal!

7

Áll, áll sokáig az ajtó előtt Tölgyesi Rózsi, addig áll, amíg a keze önkéntelen lecsúszik a kilincsről. Lassan jobbra fordul, és ugyanazon az úton, amerről jött, visszaballag. Szép jelenet lenne egy lírai tudósításban, Szurok Jancsi milyen szépen megkomponálná.

8

Vissza a másvilágra. Tölgyesi Rózsi leül, kifújja magát, fárasztó volt az út. Nem, dehogyis a lába nehezedett el, az az ő helyzetében már nem tud. Inkább a feje. Az emlékezete. Vagy nem is elnehezülés, csak valami keszekuszaság. Mulandóság az örökkévalóságban.

9

Az élmény azonban napokig nem hagyja nyugodni. Vissza ugyan nem tér újra, de a másvilágról azért belekukucskál a 2005-ös Híradó retróba. Nézi, hallgatja az emlékezőket, és akkor, mintha mégis megremegne az a láb. Mert, és erre egyáltalán nem számított, az a snitt, Mázsár Éva meg ő, a titkárság, az íróasztalok, a rengeteg dosszié, az írógép ott van megint, ha csak vágókép is, fekete-fehér, amilyennek megörökítődött egykoron, de benne, benne! Nem tudná megmondani, nem tudná talán senki se, mitől békélt meg amott fönn Tölgyesi Rózsi. A fiatal Molnár Peti meg birkózik tovább a rászakadt matériával odalenn.

(2005. március 2-25.)