Kedves Nézőink! Megszakítjuk adásunkat. Most kaptuk a hírt, hogy meghalt Kenyér József.

– Na, ki nyerte az amerikai elnökválasztást? – kérdezi Ipper Pali.
– Ohiót tudjuk már? – terem mellette Pálfy Jóska, hiába, két ízig-vérig külpolitikai újságíró, nem tudnak kibújni a bőrükből, ráadásul érkezik Behyna Karcsi is, Kenyér Joci meg csak pislog megilletődötten, és alig bír néhány szót kinyögni.
– Hát… amikor eljöttem, Bush egy kicsivel… De még semmi se biztos.
Ott állnak mind körötte, teljes létszámban a Holt Híradósok Társasága, mégiscsak megbámulja az ember az újonnan érkezőt, ha nem is érdekli, hogy Bush-e vagy Kerry. Hájéef az, aki ösztönösen az órájára néz, aztán ráripakodik a többiekre.
– Mit akartok tőle? Csak hajnali negyed hét. Otthoni idő szerint. Össze se számolták a szavazatokat. Majd délre kiderül.
Ha Hájéef szól, még Ipper meg Pálfy is összébb húzza magát. De nem mozdul senki, megjött a Joci, ez most tényleg érdekesebb demokratáknál, republikánusoknál, és amikor a hátsó sorokban Vecsei Mari megtalálja a szemüvegét, fölnéz és elámul, végre mindenki elnevetheti magát.
– Jé, a Jocika! Hát te hogy kerülsz ide, kisfiam?
– Mari! – reccsen rá megint Hájéef. – Hogy tudsz ilyen szamárságot kérdezni? Hát úgy, hogy Budapesten, a Szent Imre Kórházban, mindössze hat órával és tizenöt perccel lecsúszva erről a … a… melyik évben is járunk, na…
– 2004, Jóska, 2004-ben – segítik ki a többiek.
– …szóval erről a 2004-es halottak napjáról ennyivel lecsúszott, és szépen meghalt. Így.
– Á, az erőltetett lett volna, éppen halottak napján halni meg, túl direkt – ingatja a fejét Árkus Jóska, Práger Gyuri meg bólogat.
– Finom kis fordulat a végére. Majdnem, de mégse.
– Így jó – hagyja jóvá Bilka Pali bácsi. – Éppen, amikor mindenki föllélegzik, hogy vége, alszik egyet kegyeletre, temetőre, akkor másnap reggel egy ilyen slusszpoén. Ez üt! Késleltetős szerkezet.
– Csattanós – szellemeskedik egy hang a sokadalomból.
– Csattanós akkor volna, ha autóbaleset lett volna – méltatlankodik valaki, és már-már parázs vita kerekedne, hogy dramaturgiailag mikor lett volna frappánsabb Kenyér Jocinak meghalnia, ha Hájéef nem tol oda egy széket.
– Na, ülj le, kifapám, éf mefélj.

Szóval az úgy volt, hogy Kenyér Jocit mindannyian nagyon szerettük, és tudtuk róla, hogy túlsúlyos meg cukros. Kétméteres ember hatalmas étvággyal és avval fordítottan arányos önfegyelemmel. A ház előtt kikászálódott az autóból, a vállára akasztotta az oldaltáskáját, ment fölfelé lassan, kimérten a lépcsőn, „Szevasztok, aranyapáim”, intett oda a rendészeknek, a liftben kiszuszogta magát, aztán elvonszolta azt a behemót testet a diszpécseri székig, és estig föl se állt. Az íróasztalán telefon, a diszpécseri nagykönyv, tollak, papírcetlik, a falon tábla, arra rajzszögekkel föltűzve néhány fontos dokument, és minden további tudnivaló agysejtekből tákolt polcokon benn, a fejében. „Nyugi, drágáim, mindenki kiér, mindenkit behozunk, ma este is lesz híradó”, és tett némi idegnyugtató kéz- vagy szemmozdulatot, és tényleg mindenki ki és be, és estére tényleg lett híradó. Napközben, ha a bolondok háza átmenetileg elcsitult, a nagy diszpécseri könyvre terített magának, az oldaltáskát ugyanis kizárólag azért cipelte magával, hogy alkalomadtán előbányászhassa belőle a papírszalvétába csomagolt szendvicsek közül a legízletesebbet, kávéért meg - „Aztán legyen íze, fiacskám!” - elszaladtak neki a felvételvezető srácok. Csak hát a cukorbaj. Galamblélek szorult a nagydarab emberbe, ám ha este, amikor hazaért, nem tette elé az asszony a vacsorát, elbődült benne az oroszlán. Soha máskor egy hangos szó, mindent másokért, de a gyomra üresen nem maradhatott. Az a fránya betegség meg vele hatalmasodott. Innen kezdve minden szörnyű. Vérnyomás, érszűkület, lábamputáció, hosszú hónapok alatt újra tanult járni, egy időre még visszabotorkált dolgozni, aztán a másik lába is fölmondta a szolgálatot, hol otthoni, hol kórházi ágyból mérte, milyen szélsebesen menekül előle az idő, végül leálltak a veséi, szívinfarktus, agyvérzés, minden. Ezen gyötrelmektől szabadulva érkezett meg Kenyér József ötvenéves gyártásvezető a másvilágra.

– Neked is? Mert velem az úgy volt… – kezdi az egyik, de szavába vág a másik.
– …én feküdni utáltam utána a legjobban, az a hirtelen nyilallás hagyján! – És mondja mindenki a magáét, kivel hogyan történt, hogy a trombózis-e a rosszabb vagy az embólia, csak Joci érzi magát kicsit kábán, ismeretlen a környezet, de azért ezt a sok régi embert jó megint látni, csak az asszony meg a kislány mihez kezd most otthon, de nincs idő merengeni, mert Hájéef csöndet kér.
– Gyerekek! – Elhallgat, vele némul a társulat. – Mi lenne, ha… – Kezdi továbbfűzni, aztán nem fejezi be a mondatot.
Állni látszik az idő.
– Arra gondolok… – De a mondat végét megint elharapja.
Mocorgás támad, csak fülcimpák, homlokok kezdenek viszketni, tekintetek cikáznak, szemöldökök vonódnak össze, egy-egy mutatóujj egyenesedik ki, orrlyukak tágulnak.
– Hiszen… hiszen…
És hirtelen hangzavar támad, mindenki egyszerre beszél!
– Operatőr van elég… Hol is a Jávorszky? Forgatni kimegy a Práger meg a Tóth meg a Berkics…
– Hébe-hóba én is – Piller Sanyi vív ki elismerő tekinteteket.
– …zenét ad a Horváth Vera… a külhíreket a Szabó Kati megírja…
– Gyerekek! Ki fog vágni? – veti közbe valaki, de evvel most senki nem foglalkozik.
– …Szentirmai rendez, a Mócz a lektor… Dávid Márta! Te mit vállalsz? Műsorvezetőink vannak, hírolvasók vannak… A Hájéef a főnök…
– Helyettef, kifapáim!
– …És a Joci Koren Gyurival legyártja! Rendben?

Egy pillantást vetnek odale. Ott még ébredős a reggel. A korai híradóknak vége, a hajnali műszak szedelőzködik, a nappaliak szállingóznak befelé, Lantos Laci a titkárság ajtajában éppen most mondja Varga Sanyinak, hogy… és hogy szerzett fotót, mutatja is, és hogy megy Rudi Zolihoz elnöki engedélyért, hogy este bemondhassák. Becker Ági már tudja. Panka is, borzasztó. Robotka Gyuszi szerint így mindenkinek könnyebb, Bánhidi Emese nem ismerte, Jakócs Klárinak könnybe lábad a szeme.

– Akkor hát? Kezdhetjük? Lássuk, kinek mije van – Hájéef a homlokára tolja a szemüvegét, Joci papírlapot húz maga elé, megkapirgálja a golyóstolla hegyét, nem száradt-e be a tinta, és a szék alatt matat, be van-e húzva az oldaltáska cipzárja. Már senki se nézeget lefelé.

Hogyan következett be az, ami évek óta benne volt a fönti levegőben, csak eddig a pillanatig – pesti idő szerint nyolc órával és huszonhárom perccel a 2004-es halottak napja után – senki nem mondta ki? Kedves Nézőink! Folytatjuk műsorunkat. Ez a hiteles története annak, hogyan alakult meg a szerkesztőség, és kezdte meg műsorát, egyelőre csak helyi sugárzással, hétfőnként adásszünettel, a Másvilági Tévéhíradó.

(2004. november 3.)