Kilencedik rész, amelyben egy atlétatrikós öregember nyomdafestéktől illatozik, és indigókékek az ujjai

1

Felhőből faragott asztalok, székek. Ketten beszélnek.
– Hallottad? Állítólag – mondja az egyik, és sokat sejtetően mutogat lefelé –, föltámadtunk! Megbízható hírforrásból tudom! Vévévé. Emtévéponthu.
– Kacsa – köhint zavartan a másik. – Nekem speciel nem is lenne kedvem.
Elhallgatnak, lassacskán szállingóznak a többiek. Reggel van, vízszintesek a napsugarak, kapcsolgatnak a csatornák között. Valaki nagyon unja.
– Esik odalenn.
Megindul a duruzs.
– Rebesgetik, hogy ott vagyunk köztük.
– Köztük? Az lehetetlen. Mi már nem vagyunk! Nem-va-gyunk!
– Nem? Ugyan! Akkor most hogyan beszélgetnénk?
– Mi nem beszélgetünk, te! Csak a képzeletükben.
– He? Hogy csak el lennénk képzelve?
– Ja, ja. Elképzelve, úgy.
– Akkor miért tör ránk mégis néha ez az izé… honvágy vagy micsoda?
– Azért, mert azt hiszik rólunk, hogy mi idefönn… Éppen olyan a kedvük. Valamiért le vannak törve.
– És amikor jókedvűek vagyunk? Groteszkek meg mindenféle más?
– Akkor meg másmilyenek. Mindegy. Szeretnek minket. Vagy legalábbis fontosak vagyunk nekik.
– Menjünk vissza? Hát lehetne, nem?
– Fölösleges. Megvannak magukban. Egyébként szoktunk velük lenni. A vállukra tesszük a kezünket, amikor éppen rólunk olvasnak. Viszünk nekik almát.
Állnak, ülnek, a tarkójukat masszírozzák, vakargatják a fejük búbját. Senki nem szól, mígnem egy ismeretlen hang mégis.
– Én azért visszamennék.
Öregember fölhevült arccal, az atlétatrikója kilóg a kigombolt, kék köpeny alól. Ott ácsorog a többiek között kitérdesedett nadrágban, félretaposott cipőben. Hátrafésült, ősz haj, ráncok a szem körül, enyhén görnyedt váll, göcsörtös ujjak, megereszkedett has. Sose szokott közbeszólni. Tulajdonképpen senki sem emlékszik, hogy mióta.

2

Rajzfilmszerű kézmozdulatokkal teszi le a pakkot az asztalsarokra, most se mond semmit, megfordul, kimegy. Lassított fölvétel. Elhűlten nézünk utána.
– Ki volt ez? – Az elkerekedett tekintetek visszaegyenesednek; dolgozunk tovább. Húsz perc múlva a jelenet megismétlődik. Aztán megint. Így megy egész nap. A papírhegy persze nő, növekedik, már-már kitakarja a számítógép monitorját, nem tudunk mit kezdeni vele. Másnap besöpörjük a papírkosárba, de az öreg megint jön, rakja, rakja húszpercenként, este a kupac, reggel a kuka, így megy, megszokjuk. Lassanként hozzánk tartozik. 2004 novembere, infosztráda, mobilfónia, élő anakronizmus, de a miénk.

3

Húsz évvel ezelőtt. Öregember nyit be, hozza, rakja. Mintha itt felejtődött volna korábbról, őskövület, mamut, utolsó bölény, de a miénk. Egy előkísértet, aki majd később…? Mindegy, fölmarkoljuk a híreket, egyet-egyet kiemelünk közülük, átfutjuk, néhány sort aláhúzunk, éppen végzünk az adaggal, amikor érkezik az újabb stósz. Géza bácsi valószínűleg sose volt fiatal, viszont nem is öregszik tovább. Már nincs hová.

4

Valaha? Valaha a news room az épület keleti oldalán volt, nem úgy, mint most, a nyugatin. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az időszerű földrajz csaknem két, de legalábbis bő másfél évtizede érvényes, úgyhogy csak semmi aktualizálgatás. Akkoriban érkeztek az első számítógépek, „ezek az okos gépek”, mondaná Tóth Gyuri, a néhai ipari riporter. Az adásmenetet az idő tájt kézzel írta egy előre kinyomtatott hálós papírra a szerkesztő, délutánig ez a skicc tekintődött vezérfonalnak, aztán, amikor a hivatalok zártak, tehát semmi jelentős változás nem fenyegetett, a lányok egy ajtóval arrébb legépelték. Többnyire kopogós, mechanikus írógépeken, mert az egyetlen duruzsolós, gömbfejes, piros villanymasinán Simon Magda, a gépírók főnöke dolgozott. (Magdi és gép egyébként, legalábbis Vojsánszky Erzsi tudomása szerint, máig nem váltak meg egymástól. Mellékesen később érkeztek mindenkinek korszerű, csöndes, feketék, de addig el kellett telnie egy kis időnek.) Szóval adásmenet gépelve, ha mégis bejött valami bűntény, baleset, jött a kifestő meg az újrafűzött papír. Szövegszerkesztő humán erőforrásból.

5

Fejük fölött a nap, gyöngyöző homlokkal tologatják a bútorokat, amikor zajt hallanak. Senki nem kapja föl a fejét, csak Kenyér Joci. Neki új.
– Mi volt ez?
Legyintenek. A többiek megszokták.
– Űrhajó. Néha elsuhan egy-egy.
– Tudod, az űrhajó sistereg, a műhold viszont kattog… – És Tóbel Béla, a hangmérnök éppen beavatná Jocit az égi potméterek titkaiba, amikor közbevágnak.
– Régi? Vagy föllőttek volna megint egyet? – Kezd izzani a szerkesztőség.
– Nézte valaki a friss híreket?
Az asztalsarkok azonban üresek.
– Mi van! Hol marad már a Géza bácsi?

6

Kattogott a telexgép, a Tv-híradónak kettő is jutott, a gyártásról nyíló fülkében kerregtek, mellettük szék, parányi asztal, azon papír, a papíron számsor, mint valami fölnagyított, kitöltetlen lottószelvény, hogy Géza bácsi és váltótársai sorban kipipálhassák, hiánytalanul megérkezett-e az összes bel-, kül-, sporthír, amelyet aznap az MTI kiadott. Géza bácsi ott szunyókált a széken, időnként leszakította a túlcsorduló papírfolyamot, majd egy arra a célra rendszeresített vonalzó segedelmével tépett, csoportosított, ikszelt, aztán fölcihelődött, s a megfelelő ajtókon benyitva a megfelelő íróasztalsarkokra letette a telexpapírokat. Illatoztak a nyomdafestéktől, az első példányok feketével, a másolatok indigókékkel maszatolták össze az ember kezét, Géza bácsi meg visszaballagott, aztán újból jött és megint és ugyanúgy. Hozta, vitte a híreket, talán soha el nem olvasta őket, talán igen, sose derült ki. A tekintete homályosnak tűnt, mint az erős távollátóké.

7

Bútordarab volt. Nem kellett kerülgetni, beleolvadt a téglákba, linóleumba, munkaidő kezdetén köszöntünk neki, végeztével elköszöntünk. Sosem kérdeztem tőle, mit csinált legény- meg férfikorában, ő se mondta sose. Azt hiszem, egyidős lehetett a századdal, esetleg kicsit fiatalabb. Ezekkel az estékkel egészítette ki a nyugdíját, gondolom. Csakhogy jöttek a tapintatlan számítógépek, réz, műanyag, fene tudja, miből készült alkatrészeikkel, és a hús-vér Géza bácsik csoszogása fölöslegessé vált a komputerciripelésben.

8

– Géza bácsi, hol vannak a hírek?
– Hát a papírguriga kifogyott, de elmondom, amit tudok.
És sorolja, sorolja, köztük persze az űrhajót is, mindet. Mindent tud, mindent lát. Aztán elhallgat, mert valamit észrevesz a felhőszélen.
– Hát ez meg?
– Magának kerestük elő, Géza bácsi.
– De hát… honnét?
– A tárgyak se halnak meg.
Odamegy, megáll mellette, az ujjai hegyén ott kékül a simogatás. Egy pillanatra mindenki megilletődik.
– Az örökkévalóság, Géza bácsi. Az örökkévalóság.

(2004. november 1-14.)