Második rész, amelyben valakik magáznak valakit, később meg nyitva felejtődik egy ajtó

1

Jön szembe Kukk Gyuri a folyosón. Fölgyűrt ujjú ingben, kifényesedett fenekű nadrágban jön, a haja fekete, a háta görnyedt. „Hát te hogy kerülsz ide”, kérdezem. „Csak beugrottam”, mondja. „De hiszen évekkel ezelőtt meghaltál”, értetlenkedem. Vállat von. „Nem hagy nyugodni ez a Medgyessy-Gyurcsány-ügy”, és csontkeretes szemüvegét a homlokára tolja. Fordulna be a külpol szobába, aztán visszahőköl, keze még a kilincsen. „De hiszen…”. Befejezem helyette a mondatot. „Itt most az archívum van, Gyuri. Évek óta.” „És a lift mellett…?” „Ott is. Tudod, kinőtték. Kellett a hely.” „És a rovat?” „Hát, olyanja most nincs a Híradónak.” „Miért? Már nem a küllel kezdtek?” „Hogy is mondjam. Sok lett a bel. Az embereket az érdekli. Meg hát a politikusokat is”, fűzöm hozzá halkan. Régi reflex ez a lehalkított hang. „És mit szól ehhez Kádár?” Ezt kérdezi. „Kádár?!”, rázom a fejem, „Hát ti nem tudjátok…?” Legyint. „Elfelejtettem.” Menne tovább. Lehunyom a szemem, úgy könnyebb csóválni a fejem. Mire kinyitom, nincs sehol. Kukk Gyuri eltűnt.

2

Kukk Gyuri egyik napról a másikra tűnt el, észre se lehetett venni. Egy napon nem jött be. Aztán csak nem jött be, sokáig. Lassan szivárgott ki a hír, hiába, egy szerkesztőség nagyon tud hallgatni, hogy beteg. Nagyon beteg. Állítólag agyvérzés. Állítólag nagyon nehéz hónapjai voltak. Egyszer az állítólagok biztosanokká válnak.

3

Az egész rovat Kukk elvtársnak szólította. És magázta. A hetvenes évek közepén „új dalokkal” tört be a szerkesztőségbe egy friss nemzedék: jó néhányan kezdtek külpolitikával foglalkozni, friss diplomások, nyelveket beszélő, az akkori időkhöz mérten világlátott társulat. Valószínűleg nem tudtak mit kezdeni Kukk Györggyel, a rovatvezetővel, akinek ugyan ott hevert keze ügyében a rutin meg, ha szüksége volt rá, a hatalom, ám szakértelemben a fiatalok meglehetősen gyorsan lekörözték. „Maga, Kukk elvtárs…” És viszont ugyanígy: „Maga…” Sok legenda keringett, egy tartotta magát. Hogy ez a szokás. Hagyomány. Az illegalitásból. De a negyvenes évek derekán, második felében születetteknek miért jelentett volna ez még mindig valamit?

4

Elefánt lehettem a porcelánboltban. Engem arra tanított egy másik György, Fazekas Gyuri bácsi, hogy ebben a szakmában a kollégák tegeződnek, legföljebb nem öcsizik le a fiatalabbak az idősebbeket. Amikor először találkoztunk hát, mielőtt illően bemutatkoztam volna, ennek az elvnek a jegyében mondtam, amilyen udvariasan csak tudtam, egy hangos szervuszt. „Szervusz”, biccentett, és a dolog ettől fogva el volt intézve. Elek Jánostól Losonczi Lívián át Farkas Jóskáig mindenki: „Jó napot, Kukk elvtárs!” Én meg: „Szervusz, Gyuri!”. Így ment. Nem zavart senkit, talán föl se tűnt. Férfiszemérem. Évekkel később furcsálltuk csak Sebes Gyurival, de akkor már nem volt kinek köszönni.

5

Ültem a vágószobában Krämer Mari szoknyája mellett, éppen elkészültünk a visszaemlékezéssel a sátoraljaújhelyi börtönlázadás mittudomén hányadik évfordulójára. Nem érdekelt különösebben. Néhány protokolláris snitt, néhány múltidéző mondat a szokásos fordulatokkal. Ötven másodperc. Hogy a második világháború alatt magyarok, nem magyarok, főként politikaiak, föllázadtak, szökni próbáltak, kitörtek, valami ilyesmi, az akció nem igazán sikerült, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy később belelegendásodjék a munkásmozgalom történetébe. A nyolcvanas években – hogy is mondjam, hogy ne bántsak meg senkit – szóval nem lengették ki a Nézettségi Mutatót az efféle beszámolók. A vágószobában tehát Krämer Mari, félig mögötte én, vártuk Kukk Gyurit, hogy a második kiadás szerkesztőjeként átvegye az anyagot. Megállt az ajtóban, bólintott, hogy mehet, végignézte, a film kifutott, vállat vont: „Nem is így volt”, morogta, és indult vissza. „Honnan tudod”, szóltam utána, csak a hátának. Meg se fordult. „Ott voltam.”

6

Kukk elvtárs. Mi járhatott a fejében? A legjobb pillanatban halt meg. Mi járt volna később a fejében! Miféle Sátoraljaújhelyek? Most meg, tessék, mit kísért a folyosón?

7

Néhány nap múlva, késő este, csak az ügyeletes őrzi a házat, benyitok az archívumba. Hát nem ott ül, hát nem Kukk Gyuri? „Nehezen boldogulok evvel az izével”, morgolódik, és hol az egérhez, hol a klaviatúrához kap. „Várj, segítek”, mondom, „a te idődben ez még nem volt.” „A Medgyessyt, azt tudom. De hol volt akkor ez a Gyurcsány?” Hát épp erről van szó, kezdeném, de hogy jövök ahhoz, hogy én! A Kukknak! Miért nem tud megszabadulni a politikától! Miért nem tud szabadulni a hírektől?

8

Valahonnét, gyerekkoromból hallom: ta-ta-tata-tata-ta-ta-tattata-ta-ta-ta-ta, és emlékszem a végére, hogy szerkesztőkukkgyörgy. Mindig örültem, ha láttam. Tudtam, a tévéhíradó valami komoly dolog, felnőtteknek való, és nem értettem, hogyan lehet a végére ilyen vicces nevet kiírni. Az ember felnőtt fejjel nem érti, miért tudott anno vihogni mindenen. Gyuri, ha tetszenek érteni, mire gondolok, egyáltalán nem volt „kukkos”. Keserű fickó lehetett. Démonokkal küzdő. Megérte-e az a Sátoraljaújhely?

9

Most meg itt ül nekem. Üres a szoba, az ajtó nyitva, ez persze szabálytalan, csak senki meg ne tudja, nagy lenne a baj.
Medgyessy, Gyurcsány.
Nagy Imrének szobra van,
Hegedüs András néhány éve meghalt,
Kádár, Münnich már ezer éve,
ki emlékszik Kállaira, Fockra,
Lázár György még él,
Grósz nem,
lehet, Németh Miklós még visszapolitizálódik,
Antallt, Borosst Kukk Gyuri csak utóismerhette,
Hornról tudhatott,
ki az az Orbán,
ja, a Medgyessy,
de hol volt akkor ez a Gyurcsány?
Kimegyek a szobából, néhány perc múlva megint jövök, az archívumban éppen akkor alszik ki a fény, az ajtó nyitva, ráfordítom a kulcsot. Sehol senki.

(Budapest, 2004. szeptember 22-26.)