Negyedik rész. Imádság révületért

Látomás hátulnézetben

Hold utcai piac, délelőtt háromnegyed tizenegy. Bemész, előtte áll, tudod, a fickó a hajléktalanújsággal, a kapualjban odabólintasz a ruhaárusnak, a csapóajtó menetrend szerint térden rúg, jobb kéz felől virágbolt mindhalálig, baloldalt meg, nahát, látomás ez vagy mi a… Nem, nem a pék félbarna kenyérrel meg zserbószelettel! Egy talponálló, aha, a régi, tudod, ahol bankfiúk és szatyros nagypapák, trógerek és tévések között bedobsz egy felest, egy fröccsel leöblíted, aztán rohanhatsz tovább: nahát, az a férfi, neked háttal, kezében pohárral, nem Koren Gyuri?

Törzshely borvirággal

A törzshely. Bilka Pali bácsi magára ölti rövidkabátját, beszól a grafikára Dobrás Jancsiért, le a lifttel, intés a rendészeknek, hogy a belépőt fönnfelejtettük, át a Szabadság téren parkoló Zsigulik, Skodák között, egy szemöldökrándítás a visszafelé jövőknek, a tizenötös busz megállójánál csatlakozik a párhoz Koren Gyuri, hármasban el az amerikai követség mellett, aztán telibe a Rosenberg házaspár utcai főbejáratot. Gyurinak délre már borvirágos volt az orra, kicsit bizonytalan a járása, és jótékony vegyesgyümölcs-illat lengte körül.

Kocsmák mindenütt

A Váci utcában lakott, a Szabadság téren dolgozott, és taposta a Nyugati, a Déli és a Keleti pályaudvar között élete Bermuda-háromszögét. Föl is szippantotta őt. Eleinte olybá tűnt, ő nyel el ezt-azt, de lassacskán fordultak az erőviszonyok. Gyuri alkoholista volt, ahogyan azt kell, klasszikus modell. Egy gyártásvezető, aki begyűjti a vidéki tudósítók anyagait, leszedi a mozdonyvezetőktől a posztózsákokat, bádogdobozokat, befut velük a házba, a filmet leadja a földszinten a laborba, a magnószalagot a negyediken a hangátíróba, ötven perc múlva mindent egyben a vágószobába; egy gyártásvezető, aki ezt-azt kitölt, elkönyvel, lefűz, megvárja, minden sínen van-e, kicsit alszik, aztán tovább körbe-körbe. Valahol, tudod, mindig van egy kocsma.

Áldás, átok

Az első este, amikor egyszerűen fáradt vagy. Amikor először jut az eszedbe, hogy úristen, ez így megy majd az idők végezetéig! Valaki úgy pillantott rád, valaki azt mondta, valaki nem mondott semmit; amikor először nézel az égre, hogy de miért és hogy de miért nem. Vagy csak valami történt? Az első este, amikor szétárad benned az a kellemes bizsergés, kicsit zsibbadsz, és egyetlen gondolatot sem vagy képes végiggondolni. Hetek óta az első éjszaka, hogy félájultan végigalszod, reggel friss vagy és kipihent, és vállat vonsz, hogy mindenki le van, és daliás léptekkel indulsz a pályaudvarra. „Mi leszel, Gyurika, ha nagy leszel?” „Néni, kérem, én kocsmatöltelék?”

Harag nélkül

Hihetetlenül kedves részeg volt. Soha semmi rémtörténet. Ártatlannak álcázott mosoly, az persze igen, kicsit bambán. A pálinkagőztől lassan reagált és lassan beszélt, ha olykor-olykor egy-egy kijelentő mondat nem jutott el a tudatáig, elkerekedett a szeme, a tekintetéből lehetett kiolvasni, jobb, ha magad megcsinálod. Aztán szívességért szívességet cserébe. „Bocs, tudnál adni egy százast? Holnapig. Megadom!” Turkálsz a táskádban. „Tessék, Gyuri, itt van.” Aztán másnap: „Bocs, tudnál adni egy százast? Holnapig. Megadom!” A mozdulatok a tegnapiak. „Ne haragudj, Gyurikám, egy fillér sincs nálam.” Ugyanavval a zavart szájelhúzással tette zsebre mindkét mondatot, az előbbi esetében a pénzt is, a kölcsönt persze nem fizette vissza, viszont haragot se tartott. Százasok garmadájának szép emlékezetét vitte magával a sírba.

Farmernadrágos nemzedék

Hátulról nézve jó fölépítésű fickó, oldalról viszont kitüremkedő hasú, tudod, amilyent az előrehaladott piások viselnek egyenpocakként. Nyáron trikóban, télen pulóverben járó, farmergatyás férfi. Egy túlélő a nagy generációból. Akik a hatvanas években kapták föl ilyen-olyan jelekre a fejüket, ismered őket, a beatnemzedék, akik előtt a viccből közismert két út állt, és mert Gyuri ugyebár a járhatatlant praktikus okokból nem választotta, maradt neki az alkoholizmus. Miért nem indult harmadik irányba? Ismerte a régi televíziósokat: eltanulhatta tőlük a szakma megannyi csínját-bínját. Ismerte a televízió minden zegét-zugát. Lehetett volna több, talán sokkal több annál, ahová elért. Ha nem bizonyult volna elég tehetségesnek, ügyesnek, dörzsöltnek, mittudoménminek, lehetett volna legalább kihagyhatatlan csapatjátékos.

Vele, nélküle

A tévések mind narkóznak, tudod-e? Ahogyan a tanárok, a buszsofőrök, a vasesztergályosok, bárkik. Persze a megszállottakra gondolok. A hivatásosakra. Az üzletszerűekre. A huszonnégyórázókra, a munkamániákusokra, a vendégségbenisbocscsakmegnézemahíradótozókra; nap mint nap látom a függőket, akik kiszöknek az elvonóról, ha nem kapják meg a betevő tévézhetnékjüket. A belőtt boldogokra, akik emlékeznek, csinálják és terveket szőnek, és a hiánytünetes boldogtalanokra, akik diliznek, panaszkodnak, félájultan hevernek. Akik azért isznak, hogy bírják, akik azért szívnak, hogy oldják, akik azért nyomnak be, hogy elmúlasszák, kiirtsák, bevégezzék. Vele. Vagy nélküle? A tévé, valld be, maga a narkó.

Koren álma

Ül Koren Gyuri az íróasztala mellett, hátradőlve, a feje időnként a mellére hanyatlik, a nyekléstől fölriad, az órájára pillant, takarékra tett aggyal radarozza, hogy ráér, a szemhéja visszanehezedik. Álmában vonatok zakatolnak, „Siess, Gyuri!”, „Ideadnád, Gyuri?”, „Igyál, Gyuri!”, álmában poharak koccannak, bor bugyog, „Másodika van!”, „Huszonnyolcadika van!”, „Július van!”, „November van!”, álmában letekeredett filmszalagok kacskaringóznak mozdonyok, palackok, vágóprések, tócsák között, aztán fölébred, magához tér, menni kell. Miről álmodik L.? M. mit? P. meddig még?

Úgy, mintha

Nézd, Gyuri, nagyon-nagyon szégyellem magam. Lepleztelek, ha bóbiskoltál a sarokban. Ha nagyon bűzlöttél, elkerültelek. Láttalak naponta, és tudtam, mi lesz a vége. Sose volt rád egy percem. Sose kérdeztem meg, miért csinálod. Nem tettem semmit érted. Úgy tettem, mintha. Hagytam, hogy a szemem láttára. Nem tudom, kettőnk közül melyikünk a végzetesebb.

(Budapest, 2004. október 6-9.)