Negyvenegyedik rész, amelyben a másvilágiak egy pohár manna mellett megvitatják, jó-e nekik, ha foglalkoznak velük
1Megvan már jó három hónapja is annak, hogy Berkics Jancsit borozgatás közben magára hagytuk Weintraut Lacival, miután leforgatták a vízbefúlt ember történetét: emlékszel, kedves olvasó? Azóta azonban történt egy s más, amely eseteket nem hallgathatom el előled. Berkics Jancsi ugyanis abban a minutában, ahogyan kitette a lábát a másvilági kocsmából, hazafelé mentében egy sikamlós felhőn megcsúszott, belepottyant egy lyukba, csak zuhant, zuhant, és váratlanul a földön találta magát, jelesül egy általa jól ismert magyar városban, Pécsett. Történetünk szempontjából azonban ennek az esetnek, helyesebb esésnek semmiféle jelentősége nincsen, mert Jancsi körülnézett, aztán nemes egyszerűséggel visszautazott a másvilágra. Vissza, bizony, mert ugyan továbbra is szép városnak találta Pécset, lévén az is, csakhogy valahogy jobban érezte magát rajta kívül, ha már egyszer így hozta a sors, ahol, ugyebár, tágasabb. Mivel pediglen a visszaútra különösebb következmények nélkül vállalkozhatott, hát nemsokára ismét borospohárral a kezében találta magát A mennyei kéményseprőhöz címzett kocsmahivatal kerthelyiségében, pontosan azon a felhőn, amelyen nemrégen Weintraut Lacival ücsörögtek, csakhogy most egyedül, merengve, ráadásul időközben a kékoportó is megfogyatkozott.
2
Ahogy ott ült, s tűnődött múlton és jövendőn, illetve, hogy honnan is szerezzen némi borocskát ehhez a kellemes, ám magányos estéhez, mikoron már maga Bús Ernő, a kocsmáros is nyugovóra tért, egyszer csak köhintett valaki a háta mögött.
– Nem zavarlak, Jancsikám?
Zavarni nem zavart, persze, az illető, legföljebb a csöndet törte meg, abból meg lesz még elegendő, gondolta Berkics Jancsi, tehát nyugodt szívvel válaszolhatta:
– Gyere csak, gyere! Mindössze az bánt, hogy nem tudlak semmivel megvendégelni.
– Óh, annyi baj legyen – térült-fordult s végül toppant Berkics Jancsi elé Práger Gyuri, és ötliteres műanyag demizsont emelt szemmagasságba. – Hoztam én! Tudod, az ember mindig összefut némely régi évfolyamtársával. Égi manna, teli kanna!
És ezen a szóviccen mindketten elnevették magukat végre.
3
Berkics Jancsi egyfelől önmagát méricskélte, hogy is volt ez az egész élet, halál, ha meg így alakult – a másvilágról nézve minden sokkal természetesebbnek tűnik –, mi is volt ez a különös kaland Weintraut Lacival, aztán az a véletlen zuhanás a Földre, onnét meg az elszánt visszatérés a másvilágba. Másfelől viszont azon töprengett, helyénvaló-e az, ha mindezen történések megörökíttetnek egy Lájv című sorozatban az mtv.hu Szabadság tér rovatában. A másik mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Olvastam, Jancsikám, olvastam az eseteteket Weintraut Lacival – mondta, és látszott, nem tudja eldönteni, folytassa-e, ha egyszer belekezdett. Berkics Jancsi azonban bátorította.
– És? Mit szólsz? Jó nekünk, ha ennyit foglalkoznak velünk?
Nehezítette azonban a helyzetet, hogy – ki gondolta volna – a kései időpont dacára mind többen gyűltek érdeklődve köréjük, úgyhogy hirtelen a kanna manna is felére fogyatkozott, de senki se bánta, majd csak terem másik onnan, ahonnét lett ez is.
– Hát – vett mély levegőt Práger Gyuri, és sokáig bent is tartotta.
– Nem is tudom – dünnyögött Jancsi az orra elé, pedig arról volt híres, hogy mindig határozott hangon, sőt érces férfihangon beszélt. És a nyomaték kedvéért megismételte. – Nem is tudom.
– Jó. Jó nekünk – szólalt meg ekkor valaki, és minden szem Tóbel Béla felé fordult, merthogy ő törte meg a csöndet. – Jó, méghozzá nagyon jó – mondta. És még egy kérdést is hozzáfűzött: – Az jobb lenne, ha teljesen elfelejtenének bennünket?
Abban vita nélkül egyet is értettek, hogy nem, persze, hogy nem.
– De jó színben tűnünk-e föl? Ha valaki nem ismert bennünket személyesen, nem tudja az előtörténetünket sem, csak ezeket a töredékeket olvassa, ráadásul nem is mindegyiket, mit gondol felőlünk?
– Rólam például nem írt valami hízelgőt – szólalt meg egy hang hátul. Koren Gyurié. – Bántott kicsit, de… mégis örülök. Érzem, hogy szeret.
– Rólam meg is írta, hogy nem szeretett, aztán valahogy ennek ellenére… – vetette közbe Szabó Kati. – Nem voltunk angyalok.
– Ördög meg egyikünkből se lett – fűzte hozzá Tóth Gyuri, lévén járatos menny s pokol dolgaiban.
– Nem voltunk angyalok, de azok lettünk – fújta ki végül magából a levegőt Práger Gyuri, és ekkor mindenkiből kirobbant a jókedv.
Odalenn senki sem értette, honnan támadt a mennydörgésszerű hang, amikor viharnak semmi nyoma.
4
Odalenn? Odalenn még senki nem ért semmit. Odalenn mélységes mély titok övezi az egész másvilágot. Ami pedig titok, az félelmetes. Elvan az ember, amíg él örömmel, bánattal, szorongással, felszabadultsággal, önmaga védelmével, más bántásával. Odalenn nem tudható, mikor, mivel okoz az egyik a másiknak keserűséget akaratlan. Az se persze, örömöt mivel szerez ugyanúgy.
5
– Csak az számít, Jancsi, amit csináltál – mondta Dávid Márta megnyugtatóan. Tehette, hiszen valamikor Berkics főnöke volt. – Ezer tudósítást? Annál is többet? Megvan mind az archívumban!
– A hangod a szalagokon – fűzte hozzá Bilka Pali bácsi.
– Az arcod a sztendapokban – bólogatott Piller Sanyi.
– A neveink a stáblistákon – sóhajtott Kenyér Joci.
– Meg kinyomtatva a rádióújságokban – szívott mélyet a pipájából Ipper.
– Néha megemlítenek minket, amikor emlékeznek – mosolygott Kis Ági.
– És szerepelünk a Lájvban! – Ezt Tóbel Béla közölte elégedetten, amire a többiek már csak azt mondhatták, hogy:
– És ha valaki összeállítja majd a Tévések lexikonát, abban is benne leszünk!
6
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer valaha Berkics János tévériporter. Kora reggel fölkelt, bement az irodába. Átfutotta az országos napilapokat, át a helyi sajtót, meghallgatta a híreket a rádióban, elintézett egy-két rutintelefont, postát bontott, letépte az éjszakai faxtermést. Ajánlott néhány témát a budapesti felelős szerkesztőnek. Nyugtázta, amit rendeltek tőle. Ha összeállt a napi program, harmadmagával beült a kocsiba, elautóztak közelebbre, távolabbra, tájékozódtak, szerveztek, forgattak. Berkics János írt hírt, írt tudósítást, alázattal bedolgozott több helyszínes körképekbe, fontos és kevésbé fontos emberek elé tartotta a mikrofont, aztán meg, ha kellett, a lámpát tartotta a vágóképekhez. Visszafelé menet az autó félhomályában szöveget körmölt, ha elkészült, fölmondta gyorsan az út szélén. Este odaült a tévékészülék elé, hogy megnézze, mi sikeredett a munkájából. Ha éjjel, ha nappal, ha bármikor értesítették, hogy az ő területén történt valahol valami, kiugrott az ágyból, otthagyott csapot-papot, és rohant. Annyit tudott Pécsről, Szekszárdról, Kaposvárról, Paksról, mint kevesen. Örült minden sikernek, kesergett minden kudarcon. Élt, meghalt: jelet hagyott maga után.
(2005. június 1-26.)