Negyvenharmadik rész, amelyben gondolatban virágot viszünk rég eltávozott családtagjaink sírjára

1

– Hol vagyunk?
Jellemző. Másvilági vita. 
– Ez itt a menny – tekint körül Tóth Gyuri átszellemülten.
– Hát – néz rá kaján mosollyal a Práger –, ha a világot a ti alapelveitek szerint osztanánk föl, akkor te a pokolra kerültél volna.
– Hagyjuk, elvtársak, a világnézeti vitákat – dörren egy bársonyos basszbariton. – Nincs se mennyország, se pokol.
– Jó, de akkor hol vagyunk? – kanyarodnak vissza az eredeti kérdéshez.
– Nos, vélhetően abban a tartományban, amelyet a tudósok a mi időnkben épp csak kezdtek kapiskálni – folytatja a basszbariton, a bársonyos. – Azon a helyen, amelyre teoretikusan azt mondhatnánk, hogy nagyeegyenlőemszercénégyzet. Ott.
Ilyen eszmecserékkel telnek a napok a másvilágon.

2

A bársonyos basszbariton csúnya ember volt gyönyörű hanggal. Tulajdonképpen annyira csúnya, hogy szinte már szép. Aki látta, hallotta, olyannak fogadta el, amilyen. Nem, a trafikban nem árulták két forintért a képét, mint Kovács Istvánét, Latinovits Zoltánét, Stanislaw Mikulskiét, Gojko Miticét, Dietmar Schönherrét, és lányszobák titkos rejtekén sem róla álmodoztak: ő báty volt. Apafigura. Idősebbeknek esetleg fiú. Ha megjelent a képernyőn, nyugalom töltötte el a nézőket. Ha mondott valamit, elhittük.

3

Bemondóként kezdte a televízióban, fiatal fejjel ugyan, de már érkezve valahonnét. Az első képernyősök között, ha nem a legelsőként. „Kedves Nézőink!” Meg: „Most híreket mondunk.” Gyakran: „Amíg kollégáink elhárítják a hibát, szíves türelmüket kérjük.” Ült a kamera előtt hosszú percekig lesütött szemmel, merthogy élőben olvasott mesét. Ő volt a látvány önmagában: magasodó homloka, tátogó szája. Csinált mindent, amit kellett és lehetett. Ma azt mondanánk rá: a Magyar Televízió arca. Mármint a férfi, mert a női Takács Marika volt és Tamási Eszti.

4

Varga Jóska később műsorvezető lett a tévéhíradóban. Fölért a csúcsok csúcsára. A népszerűség netovábbjáig. Állítólag nem volt annyira tájékozott, hogy komoly bel- és külpolitikai döntések tálalásába belefolyjék, nem volt annyira sziporkázó sem, hogy egyéni hangvételű szövegeket írjon, viszont jól tálalt mindent. Mi volt? Kitűnő színész, aki a bensőséges családtag szerepe után hihetően alakította a televíziós újságíróét is. Kitűnő színész: úgy adta elő mások szövegeit, mintha a magáéi lettek volna. Egy ember, akit az egész ország csak így emlegetett: a Varga Jóska. Már-már nem is avval kezdték a népek a közértben, hogy „tegnap este bemondta a tévé”, hanem avval, hogy „azt mondta a Varga Jóska”. A mi Jóskánk.

5

Sötét haj, halvány arc. Sötét zakó, sötét nyakkendő, fehér ing. Láthattuk őt színesben is? Vagy mindig csak fekete-fehérben? Húsz éve avval büszkélkedett egy tévés vezető, hogy már csaknem minden műsor színesben megy…! Hol volt addigra Varga Jóska? Mindegy. Egy többárnyalatú kor fekete-fehér kedvence, akinek a teljesítménye a magyar televíziózás dicsőségtáblájára kívánkozik. Persze ha ez a dicsőségtábla nem csupán a gyérülő emlékezetekben tárolódna.

6

Savanyú képű ember volt. Komikus hatást is keltett, amikor föl-fölbukkant egy-egy szilveszteri műsorban, televíziós bolondozásban. A kissé aszkétikus arcú, ritkuló hajú, mozgásában sem kimondottan táncos lábú figura, ha számára idegen helyzetbe csöppent, mosolyt csalt az arcokra. Beletörődött vagy elfogadta? Áldozatot hozott a népszerűségért? Fürdött benne? Hozzátartozott az imázshoz? Az ő idejében nem tervezte senki a sztárlét grádicsait: ösztönösen, jobb esetben külföldről ellesett példák másolásával épültek a karrierek. Az ő szintjén pedig végül nem lehetett hibázni. Kialakult róla egy kép, és ahhoz mi, nézők, ragaszkodtunk. Miért mondtunk volna le a saját művünkről? Aki egyszer meg lett szeretve, az örökre úgy maradt. Egy korban, amely nem használni, aztán eldobni akarta a játékszereit, hanem megőrizni a lehetőségek határáig.

7

– Hol vagyunk?
– Más dimenzióban.
– Ne mondd! Átírták az időszámítást?
– Jaj, dehogy! Az ugyanaz. Csak most minden másképpen van.
– Karinthy?
– Nem, illetve igen, de most nem ez a fontos. Ment előbbre a világ.
– Könyvek által? Tehát Vörösmarty?
– Nem, csak úgy. Tévé által. Csak úgy.

8

Hogy mi szüksége volt a hihetetlen népszerűség közepette hatalomra is? A nyolcszázezer párttag országában meggyőződésből, jól megfontolt érdekből, más okból kötődött a… a nemzetközi munkásmozgalomhoz? És ha kötődött, nem elégedhetett volna meg a mezei tagsággal? Kellett-e a tévéhíradó párttitkárává is válnia? Most valami olyasmit kellene megértenünk, amely idők lélektanával, ahogyan a messzeségbe vész, általában is hadilábon állunk. Hogy mit szerettünk valamiben, amit nem szerettünk. Tűnődhetnénk a feleleten, akár több válasz is lehetséges: végül semmi se biztos.

9

Két arc. Más kívül, más belül. Mesélek róla egy történetet, név nélkül. Szóval az elbeszélő bement hozzá, a Tv-híradó párttitkárához, hogy szeretne továbbtanulni. Akkortájt a munkahelyi párttitkár ajánlása is szükségeltetett az efféle kérvényekhez. Varga Jóska kicsit hümmögött, kicsit csóválta a fejét, kicsit elnézett a semmibe, aztán azt mondta, hogy ilyen irányú végzettség ahhoz a munkakörhöz, amelyet az illető betölt, nem igényeltetik. Meg hogy végezze a munkáját, ne pocsékolja az időt tanulmányi szabadságokkal. És nem írta alá. Ugyanavval a kézzel, amellyel ütött, simogathatott volna: mibe került volna neki? Az meg, hogy az illető adatközlő miért hagyta magát legyűrni Varga Jóska és a korszellem által, maradjon az ő titka.

10

A halála után nem volt nemzeti gyász. Nem volt „jaj, most mi lesz velünk?!” Persze megdöbbent mindenki: „ilyen fiatalon”, „élhetett volna még”, és így tovább, de gyász nem volt. Úgy halt meg, ahogyan egy családtagtól elvárható. Járta a mendemonda a több millió előfizető hazájában, hogy beteg, aztán egyszer csak nem volt. Élve, halva, hozzátartozik egy korhoz, és ezen nem változtathat senki és semmi. Emblematikus alak.

11

Tényleg nem volt idős. Élhetne ma is: hetvenhat éves lenne, a televíziózás nagy öregje. Mit kezdenénk vele? Néznénk a műsorait? Tanítgatná valamely médiaiskolában az újabb és újabb nemzedékeket? Hallgatnánk a visszaemlékezéseit? Elismernénk-e? Kitüntetnénk? De szeretnénk-e! Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy szerencséje volt. Szerencséje, hogy időben a másvilágra költözött, és nem élte meg a kiöregedett sztárok élőhalottságát. Nem kellett figyelnünk, ahogy a szemünk láttára porosodik, ahogy nem hallja meg új idők új dalait. Minden úgy van jól, ahogyan van.

12

Visz-e valaki virágot a sírjára? Tudja-e valaki, hol van a sírja?

13

– Hol vagyunk?
– Itt. Mi itt vagyunk. Ülünk a tévé előtt. Tényleg, bekapcsolnád?
– És mondjátok: azt tudja valaki, mi van a tévén túl?

(2005. június 1. és július 10. között)