Negyvenhatodik rész, amelyből kiderül, hogy lehet méltósággal, lehet elegánsan és lehet elérzékenyülve
– Hogy van, Mari?– Köszönöm kérdését, tűrhetően. Egészen tűrhetően. Maga mostantól végig ilyen ünnepélyes lesz? Mi nem így szoktunk beszélgetni, ha jól emlékszem.
– Igaza van, csak, tudja, hm… eddig mindig élőkkel készítettem interjút.
– Csak semmi fakszni. És ne kapaszkodjék a mikrofonba, tartsa lazán. Bízzék a riportalanyában, aztán úgyis a vágóasztalon dől el minden. Tényleg, kivel fog vágni?
– A Krämer Marival. Ha már filmre forgatunk.
– Csókoltatom! El ne felejtse megmondani.
– Tudja, hogy azt beszélik, magának nem is kellett volna meghalnia?
– Még mindig ezen problémázik? Hetvenéves voltam, meghaltam és kész. Gondolhatja, hogy én sem örültem, de most, hogy itt vagyok, egészen jó. Nem bánom. Túlvagyok rajta, bár ezt maga még nem érti. Féltem az öregedéstől, tudja.
– Hallott mendemondákat?
– Persze. Műhiba, figyelmetlenség, sötét titkok. Maguk még mindig azon törik a fejüket, mi történhet egyetlen hét alatt? Zavarja magukat, hogy senki se tudja? Hagyjuk. Szívesen maradok rejtély, tetszik.
– Különben is rejtélyes volt.
– Annak látszottam?
– Nem is tudom. Mindig nagyon barátságos volt, de mindig három, na jó, két lépés távolságból. Körülvette magát valami fal, nehezen áttörhető, gondolom, csak kiválasztottak léphettek mögé. Sose láttam kirobbanóan jókedvűnek, nevetni persze igen, de letörtnek se. Maga, hogy is mondjam, finom darab volt. Kívül, belül. Ment végig a folyosón, enyhén királynői léptekkel, ráadásul mindig elegánsan öltözött. Tényleg, gyűrötten sose mutatkozott. Néha meg is fordult a fejemben, hogyan képes így nehéz terepen dolgozni. Bányában, barlangban, sárban, esőben. Magából méltóság sugárzott, Mari.
– Nem ismert fiatalabb koromban.
– Mindig fiatalnak látszott.
– Jaj, maguk férfiak! Mondom, hetvenévesen haltam meg! Ki tudja számolni, mikor volt az az ifjúság? Ötven múltam, amikor megismert.
– És addig mit csinált?
– Színművészeti főiskola az ötvenes években, utána filmhíradó, de csak rövid ideig, mert éppen nekem találták ki a tévét. Szerencsém volt. Egy kezdő operatőr, kevés tapasztalattal meg egy kezdő műfaj, tapasztalatlan intézménnyel. Talán az elsők között léptem be. Utólag visszanézve nem is tudom, honnan merítettem a bátorságot.
– És?
– Nincs és. Attól kezdve híradó. Verkli évtizedeken át.
– Azért ez nem lehetett ilyen egyszerű. Most rá kellene kérdeznem a legemlékezetesebb pillanatokra.
– Tudja, mi a leggyönyörűbb az egészben? Az életemben nem volt két egyforma napom! Na. Ilyenkor elérzékenyül az ember. Most egy kicsit hagyjuk is abba.
(Csönd.)
– Algyő?
– Kitört a gáz 68 decemberében. Nagy történet volt, a Bokodival mentünk, vele dolgoztam párban. Dokumentumfilmet is forgattunk.
– A metró?
– Azt is a Bélával. Éveken át.
– Az a legenda járja, hogy egyszer beleejtett egy kamerát a Dunába. Nem is lett meg soha.
– Ma is valahol a Duna mélyén van.
– Lett belőle baja?
– Nem. Leírták a leltárból.
– Tényleg, mit csinált, ha nem bírta cipelni a kamerát? Vagy ha túl férfias helyzetbe került?
– Előfordult, hogy a Béla forgatott. Ahogyan én föl tudtam tenni egy kérdést, ha kellett, ő föl tudott venni egy snittet. Mondom, sokáig dolgoztunk együtt. Össze lehet szokni.
(Csönd.)
– Furcsa ez, Mari. Én se tudtam, most néztem utána. Húsz éve dolgoztunk először együtt, 1985 őszén. Már hatvan, hetven híradós anyag volt a hátam mögött, már minden operatőrrel dolgoztam, csak magával nem. Akkor először. Halottak napját csináltunk, szépet, semmi politika. Illés Maya vágta.
– Nem én tehetek róla, hanem az operatőri beosztás. Mi nagyon összenőttünk a Bélával, ahogy a Burza Árpi a Vajekkal. Bennünket nem szívesen szedtek szét.
– És azt tudja, hogy néhány hónapra rá magának köszönhetem az első igaz sikeremet? Kiküldtek egy musz anyagra. Gellérthegyi koszorúzás Budapest felszabadulásának napján.
– Emlékszem. Minden anyagomra emlékszem, ez operatőri betegség.
– Sose érdekeltek az afféle „és a fővárosi dolgozók nevében elhelyezték a megemlékezés koszorúit” típusú izék… Előző este írtam egy szöveget, szövegben az egész protokoll ennyi volt: „egy főhajtás.” Gondoltam, két szó alatt éppen meg lehet mutatni Grósz Károlyt. Ő volt akkor a budapesti első titkár. Szóval volt egy kész szövegem, indulás előtt odaadtam magának. Délelőtti esemény volt, azt mondtam magamban, ha így nem megy le, a maga snittjeire majd délután megírja valaki a hírt, baj nem lehet.
– Tényleg, mentünk a metróba is mozgólépcsős snitteket csinálni, süllyedő meg emelkedő lábakat vettünk föl. Meg kapaszkodó kezeket.
– Aztán Aczél Bandi azt mondta, hogy végre nem az a szokványos dögunalom. Ha maga akkor azt mondja, nyomjuk le a kötelezőt…
– Miért mondtam volna?
– Attól kezdve sokat dolgoztunk együtt. Költészet napja, pedagógusnap, ilyesmik.
– Tudom.
– Szerettem magával dolgozni, Mari.
(Csönd.)
– Bejárt még a tévébe. Összefutottunk néha a folyosókon. Beült beszélgetni a vágószobákba meg a gyártásra.
– Ha megéri, és teheti, maga is be fog járni. Legföljebb nem lesz olyan szerencséje, mint nekem, hogy a megszokott lépcsőket tapossa. Maga is annyi idősen kezdte, mint én, nem?
(Csönd.)
– Volt legfontosabb? Amiért megérte?
– Legfontosabb…? Sokat dolgoztam. Sokat utaztam. Sok mindenkivel találkoztam. Szóval hogy a legfontosabb? Az egész, érti? Úgy, ahogy van. Az első naptól az utolsóig. Most mit vár tőlem?
(Csönd.)
– A temetésére a fél Híradó összegyűlt. Kint sütött a nap, bent meg elszürkített mindent a félhomály. Amikor megérkeztem, Békási Jóska intett, hogy üljek mellé.
– Most kicsit megcsalja az emlékezete. Nem baj, nekem jólesik. Figyeltem magát, már egy ideje a temetőben lődörgött, húzta az időt, hogy a ravatalozóba csak az utolsó percben kelljen belépnie. Megállt az ajtóban, csakhogy a nők ültek a közelebbi oldalon. Azért intett magának a Békási, mert a férfiak között volt a helye.
– Azt is tudja, hogy még valamit köszönhetek magának? Ezt is maga intézte a másvilágról? Szóval ballagtunk kifelé a temetőből, amikor valaki, talán Tarjáni Rudi kérdezte a körülötte állókat, nem vinné-e valaki haza autóval Rózsikát. Mondtam, hogy persze. Mielőtt beszállt a kocsiba, megjegyezte, hogy nem kell ám kerülnöm a kedvéért, ha tudott villamossal jönni, menni is tud avval, csak tegyem ki egy megállóban. Aztán ültünk kettesben az autóban, és hatalmas dugó volt a városban. Másfél óráig tartott, amíg hazafuvaroztam. Szerencsémre. Másfél óráig beszélgettünk híradózásról, világról, mindenféléről. Pontosabban másfél órán át hallgathattam egykori főszerkesztőmet. Ezt is köszönöm, Mari. Magát, őt, az egészet.
– Megmondaná a többieknek, hogy nincs mitől tartaniuk? Mások itt a fényviszonyok, de gyorsan meg lehet szokni.
(2005. június 25. és július 31. között)