Negyvenhetedik rész, amelyben a technika csodája elibénk varázsolja a nagypapát

1

Hétfőn délelőtt tudtam meg a székházban. (Negyedik emelet, északi oldal, úgy tizenegy felé.) Már legalább ezerötszáz! Portré tudniillik. Bent, a digitális fotóarchívumban, benne mind! Őrület. Kovács Laci mondta, ő ott a király, fényképhegyek tetején tanyáz. És aztán ő irányított el Stepper Gáborhoz, mutatta az ajtóból, merre menjek – jobbra, kicsit jobbra, kicsit balra, aztán megint jobbra –, a komputerguru meg lépésről lépésre elmondta, hogyan turkálhatok. Órák óta nem tudok elszakadni tőlük. Klikk ide, klikk oda, és a monitorról hirtelen szembenéz velem Iksz vagy Ipszilon. El vagyok ájulva! Hosszasan időztem négyszemközt Szentirmai Évával, mintha el se múlt volna az a sok-sok év, aztán futtában köszöntem sorban a többieknek, most meg itt leltározom Sényi Imrét deréktájtól fölfelé.

2

Öltöny, fehér ing, nyakkendő. (Én meg csak így, vászonnadrágban rövid ujjú ingben.) Hátrafésült, ősz haj, frissen borotválva. (Puff neki, ma a pamacsig se jutottam.) Bajuszosnak képzeltem, nem tudom, miért, de csupasz az arca. És enyhén testes. Olyan nagypapás. Egyenfrizura, egyenöltözködés. Hm. Nézem Sényi Imrét, ő meg engem. Méricskéljük egymást, sokáig, azt hiszem. És akkor, váratlanul, meg is dörzsölöm a szemem, Sényi Imre mintha megmozdulna, fölegyenesedik, kissé megropogtatja a csontjait, úgyse hiszitek el, ha mondom, lekászálódik a képernyőről (közben jócskán ki is növi), és ideül, ide, velem szembe. Itt van! És innét méricskél tovább. Járt már nálam, emlékeztek, amikor a Sykora Sanyiért emelt szót, de akkor állva maradt, aztán ahogyan jött, úgy el is ment, most meg… most meg ráérősen letelepedett. Oldalra pislantok, a monitorra, hát azon minden változatlanul a helyén, a rubrikák, a nyilak, a számok meg a betűk, minden, még a fotókeret is, csak Sényi Imre tűnt el onnét. Hát persze, fordulok vissza. Tiszta téboly. Szólnom kell Kovács Lacinak, hogy rejteget még titkokat a szoftver (belső fejlesztés!), le tudnak jönni a képernyőről, lehetne csinálni róluk néhány képet. Új beállításban!

3

Nekem meg illene megszólítanom, neveletlenség várakoztatni. Mégiscsak az unokája lehetnék. Ráadásul… ráadásul az a rögeszmém, hogy tudja a titkot! Elmúlt, bolondság, tudom, mégis szeretném tovább őrizni. Hátha egyszer még jó lesz valamire. Meg kellene tőle kérdezni. Talán éppen azért jött, hogy elmondja, csak kéreti magát. Ül velem szemben, néz, vár, figyel. Most lehetne. Számoljunk. Mindössze hat esztendővel volt fiatalabb József Attilánál, kettővel Radnóti Miklósnál. Hm, lassan százéves lenne. Neki tudnia kell!

4

Hívnék másokat is, hogy meghallgassák, de ha most kirohanok a folyosóra, hogy „Gyerekek, gyertek, itt van Sényi Imre!”, hát azt hiszik, megbolondultam. Mert ki az a pasas? És ha úgy van, hogy itt van, akkor mi van? Hova ez a rohanás? Ja, attól, hogy húsz esztendőt lenyomott a Tv-híradóban, az összes hatvanas és hetvenes évet, na jó, az elejéhez toldjunk hozzá, a végéről vegyünk le, attól még várhat egy kicsit, ha már eddig kibírta.

5

Sényi úr! Ön hároméves volt, amikor kitört a világháború. Nem számolta elsőnek, nem sejthette, hogy követi majd még egy, és akkor utólag, visszamenőleg beszámozzák a történelemkönyvek mindet. Nyolcéves volt, amikor véget ért. Háború az emlékezet eldugott polcain? És aztán? Iskolák, ifjúság? Jó idők voltak vagy rosszak? Bátor tetszett-e lenni? Félt-e? És ha igen, Kun Bélától vagy Horthytól? És aztán az újabb háború (második, ugyancsak világ). És? Azon is túl, lassan a férfikor delén túl? És ötvenhat? Forradalom vagy ellenforradalom? Honnan bukkant föl a tévéhíradó? Mi volt? Elfekvő? Menedék? Megtalált boldogság? Hány győzelem, hány vereség? Hány metamorfózis? És az hogy van, át tetszett élni, hogy a németeknek a háború után (második, világ) tizenöt év elég volt arra, hogy talpra álljanak? És nekünk tizenöt év mi mindenre volt elég akkor? És mire ugyanennyi 1990-tól 2005-ig; hogy tetszik látni a másvilágról? Hogyan lehetett néhány év, néhány hónap alatt összehozni egy teljes televíziót? És most? Hogyan lehetett a semmiből kiépíteni egy tudósítói hálózatot? És mi jön most? Benne tetszett lenni: tessék már válaszolni, kérem.

6

Ha nem lett volna a huszadik század, ha nem olyan lett volna, amilyen, attól persze Sényi Imre ugyanúgy a másvilágon köt ki. (Hja, előbb-utóbb mindannyian.) De születni az osztrák-magyar monarchiában, és eljutni, mondjuk, a magyar demokratikus ellenzék szerveződéséig, az azért zaftos történelmi háttér egy emberi sorshoz. Háttérmunkás a tévéhíradóban. Névtelen hős eleitől fogva: megszervezte a tudósítói hálózatot, beüzemelte, működtette, aztán némi idő múltával (lehetett az másfél évtized, tizenöt év) továbbadta. Önként? Muszájból? Vigye mostantól az ügyeket más. Jócskán túl a nyugdíjkorhatáron. Fölbukkan egy hőskorbeli snitten: néhány másodperc, ül, félig háttal, egy ősz hajú bácsi. Ittfelejtődve az ántivilágból.

7

Ránézésre tényleg: mind így néztek ki, Jávor, Páger, egy kor férfiideálja, játszhatott volna egy Kabos-filmben, de akár egy szocreálban is az ötvenes években. Minden valószínűség szerint a kor kisemberének szerepét osztották volna rá. Egy név, egy rejtőzve maradt életmű (szét is verődött annak rendje s módja szerint), egy emlék. Eltelnek az évek, jönnek-mennek kisebb-nagyobb történelmi fordulatok, a férfidivat jócskán változik, és annak is negyedszázada talán, hogy átköltözött a másvilágra. Mondják, a szíve vitte el. Éppen, éppen a szív. Egyike a Másvilági Tévéhíradó doyenjeinek. Milyen érzés fényképként feszíteni a számítógép monitorán? Megnyugtatná-e Sényi Imrét, ha azt mondanám: hagyott nyomot maga mögött, ha halványulót is? Mostanra fölbomlott az idő.

8

Emlegetik néha a nevét, sokakét emlegetik, ezeken a folyosókon mindig is emlegettek neveket. Mi lesz veletek, kísértetek, ha a tévé új székházba költözik? S mint a New York-palota falait: kívülről megőrzik a tőzsdepalotáét is, belülről meg lecsupaszítanak mindent, mert a statika az egyetlen törvény? Csak semmi szentimentalizmus. Szétporlad az ujjlenyomatotok, eltűnik a lábnyomotok. Honnan fogtok előbukkanni? Beköltöztök az új gyártóbázisra? Imre bácsi, lesz-e szükség még a szellemetekre? Vagy ez már új világ? Azt a huszadik századi stafétát milyen állapotban adtátok nekünk, unokáknak tovább!

9

Ül Sényi Imre, az arcomat kémleli, de egyetlen szót se szól. A tekintetéből próbálok olvasni. Jól értem, hogy az élet erkölcsi kérdés, nem financiális?

10

Kockáztassuk meg azt a kirohanást.
– Gyerekek! Gyertek, itt van Sényi Imre!
Mire a folyosóról visszaérek, a szoba üres. A monitoron rubrikák, nyilak, betűk és számok között, nocsak, egy arckép. Hátrafésült, ősz haj, borotvált arc: a nagyapám lehetne. Várok kicsit, aztán kikapcsolom a gépet. Ekkorra ér az ajtóhoz Krämer Mari.
– Hívott, Sanyika? Mi van a Sényivel?

(2005. június 1. és augusztus 4. között)