Negyvenkettedik rész, amelyben egy idős szerkesztő szemügyre veszi, hogyan népesül be a Vörösmarty tér

1

Reggel van, áll Gara Gyuri világos ruhában, szűrt világításban Budapesten, a Vörösmarty téren, a Gerbeaud oldalában.
– Pszt! Mind itt vagyunk – int oda magához.
Körülnézek, hát tényleg. A téren jönnek-mennek ugyan a járókelők, korán kelő turisták között vásárolni kiszaladó helybéli háziasszonyok, munkába igyekvő hazai bankfiúk, de, mint valami szoborparkba, valóban mindannyian kirajzottak, állnak mozdulatlanul, figyelik a nyüzsgést. Rajtam kívül senki nem veszi őket észre.
– Persze – mondja Gara Gyuri. Olvas a gondolataimban. – Te családtag vagy.
Állok hát mellette, kérdezném is, nem is, mire föl a szokatlan kivonulás, amikor videokamerával a kezében Nagy Gyuri közeledik, régi tévés.
– Hát te? Mit ácsorogsz itt egyedül? – szólít meg.
Most én teszek úgy, ahogyan az imént Gara Gyuri.
– Pszt! Mind itt vannak – intek.
– Itt? Kik? – kérdezi Nagy Gyuri, és néz körbe.
– Hát nem látod őket?
– Kiket? Kezd megtelni a tér emberekkel, azt látom.
– Őket, ni! A másvilági híradósokat!
– Te megőrültél…?
– Csinálj egy snittet, Gyuri! Kérlek. Hátha!
Gyuri készséges. Beüzemeli a kameráját, csinál egy körsvenket.
– Visszanézzük? – kérdezi.
Bólintok, kapcsolgat ide-oda, aztán a szemem elé tartja a készüléket.
– Hát… hát ez fantasztikus! – hüledezik. – Ez… hogyan? Tényleg itt vannak! Nahát!
És el se köszön, forgatja kezében a kameráját, indul a Szabadság tér felé, ezt le kell játszania bent is. Én még maradok.
– Neki miért nem mutattátok meg magatokat? – szólítom meg Gara Gyurit.
– Nem családtag.
– És a kamera?
– Valószínűleg nagyon jó kamerája van. A vacakok nem szoktak észrevenni minket.

2

Most összegyűjthetném az életrajzokat, hirtelen ez villan be, mindenki itt van, kezdhetném összeállítani a kislexikont. A családról, amelynek tagjait filmrostokból font kötelék fűzi össze. Idővel kitisztulnak az emberből a fölösleges maszatok.

3

Gara Gyuri finom, halk szavú úriember volt, egyéb arcát nekem nem mutatta, másnak talán igen. Benyomásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, amikor emlékezetből próbálunk lerajzolni valakit. Közzétehetnék most egy fölhívást: gyűjtsük össze Gara György arcait! Csakhogy kinek van manapság ideje ilyen nonprofit vállalkozásokra? Tehát ez a férfiú, utólag számolom csak ki, hetven felé közeledett, amikor megismertem: ilyen életkorban, nyugdíjasként – gondolom – különösebb következmények nélkül teheti meg az ember, hogy úrimód viselkedjék. Kívülről nézte a világot, pontosabban fölülről, mint akinek nincs sok köze a benne dúló viharokhoz, s valóban fölül is emelkedett mindenen, ha nagyon zengett az ég.

4

A hatvanas évek derekán lépett a Magyar Televízió kötelékébe. Középkorúan kezdett tévézni, ötvenévesen, ne kérje senki számon e helyszíni közvetítésen, honnan jött. Dolgozott, dolgozott, túl a nyugdíjkorhatáron is, mígnem elkövetkezett a jól megérdemelt pihenés ideje, ám be-bejárt egy-egy második kiadás kedvéért. Különösebb felhajtás, megerőltetés nélkül rakta össze azokat a húsz perceket, látszott, hogy a kisujjában van a szakma minden csínja-bínja. A híradói mértéktartóak, feltűnéstől mentesek voltak: minden műsoron meglátszik a szerkesztőjének habitusa.

5

Akár egy fénykép. Áll Gara Gyuri – még a fémajtó előtti időkben – a külpolon, ahol a második és a harmadik kiadás készül (most az archívum „hivatali” szobája), áll a telefax előtt, és várja, hogy lefolyjék róla az a rossz minőségű, fekete-fehér, de néhány másodperces illusztrációnak mégis használható fotószerűség, amelyet az emtéi küld, eseményszagú, tehát nagyszerű. Lassan dolgozik ugyan a gép, de a kép felső harmada már kivehető, a képaláírás majd alul következik, aztán pár percet várni kell, hogy a papíron megszáradjon a festék. A tinta fanyar szaga belengi a helyiséget. Áll az idős szerkesztő úr megadva a kellő tiszteletet az érkező hírnek, profilból látszik, áll rövid ujjú ingben, kellemes a hőmérséklet odabenn, lefelé néz, a szemüvege némileg az orrnyergére csúszott. Gyönyörű. Mint az a kép, amelyen Kodály hajt fejet Bartók képe előtt.

6

Nem tudom, milyen lehetett a viszonya Kukk Gyurival, a külpolitikai rovat vezetőjével, akivel a nyolcvanas évek elején a második kiadás szerkesztői székében gyakorta váltották egymást. Itt az alkalom, nyilall belém a Vörösmarty téren, hogy megkérdezzem! Kukk Gyuri ott áll háttal a Luxus Áruház kirakatainak, odamehetnék hozzá. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Szóval a viszonyuk? Minden változatot el tudok képzelni. Attól kezdve, hogy barátok voltak, egészen odáig, hogy szóba se álltak egymással. Utána kellene nyomoznom. Hány olvasója lenne annak oknyomozó riportnak, miszerint két György, Gara és Kukk megfért-e egymással?

7

– Hűtlen műfaj ez a híradó – szól Gara Gyuri a Vörösmarty téren, mert valóban tudja, mi jár a fejemben. – Csinálod, csinálod, azt hiszed, te fújod a passzátszelet, bizonyos fokig persze igazad is van. Szeles napokon mindenképpen… Aztán egyik pillanatról a másikra, ezért, azért, amazért, kikerülsz belőle, valaki a helyedre áll, te pedig azonmód múlttá válsz, mint a tegnapi újság, már más szelek fújnak, és téged lassan elborít a felejtés hordaléka.
Ekkorra népesül be a Vörösmarty tér.

8

Évekkel korábban. Ugyancsak a Vörösmarty téren futottam belé, már egyáltalán nem járt be a tévébe. Látszott rajta az idő, totyogott, ahogy megállt a Gerbeaud oldalában. Szemlélődni jött azon a kora nyári napon: mi másért? Ugyanaz a küllem: finom elegancia, rémlik, mintha a világos színeket kedvelte volna, a világoskéket, a halványszürkét. Persze szemüveg, ápolt frizura, frissen borotvált arc. Bárki összetéveszthette volna egy idős, német turistával, aki ismerkedik a magyar fővárossal, vagy visszatért élete emlékezetes színhelyére, és most a múltba réved.
– Szervusz, Gyuri!
Vele valahogy nem alakult ki a bácsizás.
– Szervusz! Régen láttalak!
– Mert nem jársz be…
– Kiöregedtem én már a tévéből... Csak csináljátok ti, fiatalok. Nektek való.
Mindig áradt belőle valami nagyon finom, nagyon önironikus derű.
– És mivel töltöd a napjaidat?
– Ó, sok dolga akad a magamfajtának, meg hát lassabban is mozdulok már, gondolhatod.
– És nem hiányzunk?
– Te ezt még nem érted. Szerettem, jó volt, dolgoztam sokat, de elég. Pihengetek.
Mintha az idő múltával önmagát is kívülről nézte volna. Sokkal többet kellett volna beszélgetnem vele. Vele, akiről nem hallottam kritikus megjegyzéseket se. Az idén lenne kilencvenegy éves.

9

Majd, majd ha vége a turistaszezonnak, majd egyszer, talán, megint odaintenek magukhoz a Vörösmarty téren. Vagy egyszer, majd, nagyon majd, kiállok én is Budapesten a Vörösmarty térre, odainteni.

(2005. június 1. és július 2. között)