Negyvenkilencedik rész. Egy tiltott önkényuralmi jelkép visszaemlékezései, avagy minden körülmények között meg kell őrizni a rendet

1

Figyeltelek a magasból benneteket, ahogyan jöttök fölfelé a lépcsőn és eltűntök a kapu mögött. Mogorván elnéztetek a semmibe, vagy váltottatok az ajtóban álló férfiakkal néhány mosolygós szót. Felemás kapcsolat fűzött hozzájuk benneteket: a leosztás szerint ellenérdekelt felek voltatok, hiszen adott esetben akár be sem ereszthettek (ahhoz persze felsőbb utasítás szükségeltetett), máskor viszont ők szabadítottak meg titeket mindenféle fékevesztett rajongótól, ebben-abban sántikáló alaktól. Minden ellentmondás dacára ugyanattól a gazdától kaptátok a kenyeret.

2

Fölhallatszott hozzám, hogy azt beszélitek, a rendészek többnyire kiöregedett belügyesek, nyugalmazott rendőrök, akiknek jól jön a nyugdíj-kiegészítés. Többségükben láthatóan az idősebb évjárathoz tartoztak, őszülő hajuk passzolt az egyenruhához, illetve uniformist mintha nem viseltek volna, mindössze sötét öltönyt télen, rövid ujjú fehér inget (nyakkendővel) nyáron. Sugárzott a tartásukból, hogy megszokták az efféle öltözéket. Egyikük nagyobb távolságot tartott, a másikuk kisebbet, de az emberi természet minden munkakörben kiütközik, mit tehetne mást.

3

Tulajdonképpen bizalmi állást töltöttek be, ha lett volna, megemeltem volna előttük a kalapomat magam is. Kádár János ugyan csak ritkán lépte át az épület küszöbét, de mások, PB-tagok, KB-tagok, miniszterek gyakorta. Igaz, ilyen esetekben személyesen az elnök, de legalább egy alelnök fogadta a tiszteletreméltó vendéget a kapu előtt, tükröződött a fényem a fejük búbján, ám mégis. A sötét autók begördültek, s egy-egy biccentés kijutott az ajtónállóknak is. És a bizalmon túl? Arcról föl kellett ismerniük a várt s a váratlan vendégeket. Aztán meg modor! Mert hát valaha sokkal nagyobb számban jöttek befelé, mentek kifelé tekintélyes művészek, sportolók, akiknek kijárt egy-egy hangos „Kezét csókolom, művésznő!” meg „Legmélyebb tiszteletem, bajnok úr!” És amikor a mindennapos vendégek már névről ismerték az őket fogadó rendészeket, és megtisztelték őket némi futó jónapottal (plusz keresztnév), akkor úgy tűnt, megérte.

4

Egyszer kedvenc színészem közeledett. Öreg volt már, gyönge, kapaszkodott a kísérője kezébe. A vak is látta, egy könnycseppet én is szétmorzsoltam a homlokzat magasában, nem valószínű, hogy az életben még egyszer el tud botorkálni idáig. Nem tűnt se stréberségnek, se udvarlásnak: ugrottak a sötét ruhás férfiak, támasztották az ajtót, hozták a széket, hogy addig is leülhessen, amíg hívják a liftet. Az esendő embernek szólt a gesztus, nem a Kossuth-díjnak. Becsültem őket érte.

5

Általában többen álltak a kapu mögött, de mindig sejtettem, nem csupán lődörögnek ott. A testük volt a kordon, semmi rácsos szerkezet. Persze figyeltek, méghozzá árgus szemmel. Nem térfigyelő kamerák leselkedtek, akkortájt nem kellett az épület félreeső részén figyelőhelyiséget sem elkülöníteni még, ahol az ügyeletes éjjel-nappal melegedhetett a monitorok előtt! Eleinte csak íróasztal, később formatervezett pult mögött babráltak papírokkal, mintha csak egymással csevegnének, de a szemük mindig ott azon a néhány négyzetméteren, ki- s beáramló árnyakon. A lábuk pedig ugrásra készen.

6

Odaföntről szemlélve unalmasnak tűnt a rendész élete. Ücsörögni valamely kapuban, a forgalmasabbakban ácsorogni? Várni, hogy alkalom nyíljék kiszúrni a rendkívülit? Beosztás szerint, éjjel-nappal?

7

Óh, én csak a főkaput láttam, azt a kiemelten védett, fölgereblyézetlen övezetet! Nem láthattam a falak, függönyök mögé. Csak hajtókákra tűzött rokonaim mesélték, hogy őrizték a két program vezérlőjét is, az egyesét meg a kettesét, külön-külön. (Ha lett volna, gondolom, ugyanezt tették volna a hármaséval, a négyesével, netán az ötösével is.) Volt benne logika. Mi történne, ha – úgymond – szabotázsakcióra készülne valaki? Mondjuk, berohan a bemondófülkébe, amikor az éppen ki van adva, és ott a nézők szeme láttára, füle hallatára hangosan elkiáltja magát: „Le a Szovjetunióval!” Vagy, elképzelni is szörnyű: „Éljen Nagy Imre!” Az egyes és a kettes program küszöbeit, rebesgetik, ma sem lépheti át akárki. Csak nem tudom, mit kiáltana az, akinek lelkében ma dúlna forradalmi hév.

8

Megbízható forrásból tudom. Amikor nyolcvannyolcban – inogtam már kissé a magasban – a Híradó a hármas stúdióból a hatosba hurcolkodott, egyúttal társbérletbe is költözött a kettes programmal. A súlyos vasajtó mögötti íróasztalnál rendész ült (előtte mindössze telefonkészülék). Az általános belépő mellé készült külön dokument erre a folyosószakaszra, modern, színes fényképes, kitűzős változat. (Némi levelezgetés után elfogadták a főbejáratnál is: mert ha a szentélybe alkalmas, miért ne lett volna az magába a templomba is?). Föl kellett mutatnotok, ha be akartatok jutni, mert a gallérotokra csíptetni nem szerettétek; emlékeztek? Igen ám, de bíbelődtetek volna, amikor rohannotok kellett? Amikor a kezetek tele mindenféle kazettával, kézirattal? A fogadtatásnak megfelelően volt hát, akit kedveltetek, és volt, akit nem. Ez utóbbinak is becsületére legyen mondva, hogy viselte a közmegvetést.

9

Persze mindenki ismert mindenkit. Legalább arcról, ahogyan nyolc-tíz méter távolságból én is. Utólag elmondhatom hát helyettetek – az elévülési idő rég lejárt, mi több, rendkívüli állapotot se kellett miattatok soha elrendelni –, hogy voltak lazaságok. Mi több, kifejezett szabálytalanságok is, amikor összebilincselő cinkosságban közösen szegtétek meg a törvényt, de – biztos, ami biztos – ma sem árulnék be senkit. Mindenesetre föltaláltátok a honi szolidaritást.

10

A helyzet tulajdonképpen akkor fokozódott, amikor divatozni kezdett, hogy a tévészékház előtt kell tüntetni. Éreztem, meg vannak számolva a napjaim. Amióta a hatalomváltás hónapjaiban Cserhalmi György a főbejárat előtti lépcsőkön világgá kiáltotta, hogy mit kíván a magyar nemzet, népszerű hely lett a Szabadság tér, ez viszont azt jelentette, hogy vigyázni kell a székházra. Lehetett szeretni, nem szeretni, attól még nemzeti vagyon (most a részvénytársaság előtti időket ne válasszuk külön az utániaktól). Fölgyorsultak az események: a belsős rendészekből külsős vállalkozók lettek, új s még újabb belépők születtek, beköszöntött a számítógépes azonosítás kora, többször átrendeződött a kapu előtti, mögötti tér, megszűnt a belépőkiadó, jöttek a fiatal szakemberek, a régiek pedig mind többen ácsorognak a másvilági főbejárat körül, árulkodnak az idő múlásáról odalenn a gyászjelentések. Meg hát fölköltöztem én is a sokadalommal.

11

Csak nagyon-nagyon-nagyon messziről látlak benneteket. Kétezres évek. Jön befelé Bokodi Béla, egykori sztárriporter, a megszokott lépcsőkön, változatlan kockaköveken túl a hetvenes éveit is tapossa. Jön befelé határozott léptekkel, amikor a kapuban megálljt parancsol neki a sorompó. „Segíthetünk?”, fordul hozzá az ügyeletes rendész. „Nem szükséges, gyerekek, csak benézek!”, mosolyog rájuk a maga változatlan sármjával Bokodi Béla. „Le van adva az úr neve?”, hangzik az ártatlan kérdés. „Nem kell, fiúk, elég, ha egyszerűen csak bemegyek. Emeljétek már föl valahogy ezt a vacakot.” „És kihez tetszett jönni?”, szeretnének segíteni az öreg bácsinak az ifjú rendészek, mert addigra már összegyűltek ketten-hárman is. „De fiúk! Mit totojáztok? Hát nem megmondtam, hogy én vagyok a Bokodi?”

12

Évtizedekig várakoztam az ajtótok előtt, de sohasem eresztettek be. Most menjetek, ha tehetitek, maradjatok békével, barátaim.

(2005. július 13. és augusztus 21. között)