Negyvennegyedik rész, amelyben Marika és Esztike a szemünk láttára érik Máriává és Eszterré

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas birodalom, annak az árnyékában egy icike-picike kis ország. Abban az országban a nép nagy levegőt vett, amikor eljött az ideje, és azt kérte a királytól, hogy ha már lakást meg autót meg hétvégi telket tesz a tarisznyákba, állítson egy fából-fémből-üvegből készült bűvös dobozt is a székek elé. Így is történt. Miután teljesült a kívánság, a népnek többé ki se kellett tennie a lábát a szobából, hiszen a televízió – így nevezték az újdonatúj bútordarabot – behozta oda az egész világot, úgy ám! A nép tehát eleinte minden héten egyszer, na jó, kétszer meg háromszor, idővel hétfő és péntek kivételével nap nap után, végül már naponta csak ámult és bámult.

Remélem, ébren vagytok még.

Éltek pediglen abban a dobozban nénik és bácsik, akikről senki se tudta, hogyan keveredtek bele. Bámulta a nép a vastag combú Sjouke Dijkstra nénit és a bájos Gaby Seyfertet, a légies Alain Calmat bácsit és az elegáns Emmerich Danzert, a szívének oly kedves Kilius-Baumler kettőst és a Protapopov házaspárt a soha meg nem unható Hattyúk tavával egyetemben! Bámulta a nép a sok-sok műkorcsolyázó nénit és bácsit, a szobaajtót is magára csukta, úgy meredt maga elé, és mind ritkábban szólalt meg, legföljebb maga elé motyogott. Viszont egyre többször szólított meg két tündért, akik mind gyakrabban bukkantak elő a szellemképek mögül, hogy teljesítsék a nép minden kívánságát.

Nem alszotok még?

Mondom, lakott abban a csodálatos dobozban két meseszép tündér. Marikának hívták az egyiket, Esztikének a másikat. Hullámos volt a haja az egyiknek, egyenes szálú a másiknak, gombszeme, gribedlis arca mindkettőnek. Szerette mindenki Marikát és Esztikét, ahogyan csak tulajdon vérét képes szeretni az ember.

Jó, jó, hozok egy pohár vizet, aztán folytatom.

Hol is tartottam? Megvan! Marika és Esztike családtagnak számított annak a kicsi országnak a legkisebb szegletében is, és ahogyan telt-múlt az idő, mindenki szeme láttára értek nővé, asszonnyá. Tudták az emberek, mikor jártak fodrásznál, ismerték a ruhatárukat, talán még azt is leolvasták az arcukról, rejlik-e éppen szomorúság a mosolyuk mögött. Bájosan csicseregtek, ha jó hírt, elkomolyodott a hangjuk, ha rosszat olvastak. Kacérak voltak és mégis távolságtartóak, ebben mindenesetre megegyeztek. Talán ezért, talán másért, de testvérpárként emlegették őket, egyik nélkül a másikat soha, kétpetéjű ikrekként, pedig Eszti, ha csak néhány hónappal is, de idősebb volt Marinál. Ennek ellenére, és ezt jól tudta mindenki, semmiféle verseny nem volt közöttük, mint két másik korabeli primadonna, mondjuk, Maria Callas és Renata Tebaldi között, bár velük speciel nemigen foglalkozott a televízió. Ám hogy szívből szerette-e Mari Esztit s fordítva, nem tudhatjuk, mert erről – megfelelő források hiányában – nem szivárgott ki semmi, de semmi, így aztán csak azt szögezhetjük le, hogy jól megfértek egymással, hely meg akadt bőven, bármilyen parányinak is tűnt az a kicsi ország.

És most takarózzatok be szépen.

Hogy más birodalmakban s azok árnyékában miként festette villanós kékre az esteli szobák ablakait a sok-sok bűvös doboz, arról – tisztelet a kivételnek – fogalma se lehetett a kis ország népének. Akkoriban a kiválasztottak háromévente, zsebükben hetven dollárral húzhatták félre a kicsike ország vasfüggönyét, hogy éppen kiférjenek a résen. Az itthonmaradottakat pedig eleinte egyetlen csatornával, kései műsorkezdéssel és korai műsorzárással szögezték a székhez. Amikor aztán megszületett a második csatorna, majd elhalt a hétfői adásszünet, és a napnak mind a huszonnégy óráját elborította az áldott műsorfolyam, végképp megszállta a népet az üdvösség.

Na, szaladjatok gyorsan pisilni.

Voltak föltétlen Takács Marika-hívők, és voltak, akik Tamási Esztit kedvelték inkább. Mégsem szakadt kétfelé az ország. Tudjátok, amikor a nép meccset nézett a tévében, eleinte lehalkította, mert közben a rádió közvetítését hallgatta. Persze ha lemaradt, de a végeredményt tudni akarta, át kellett lapoznia a sportújságot. Nem, nem, akkoriban nem volt se wap, se internet. Ha meg pletykákra szomjazott, nem kapott egyetlen betevő bulvárújságot se, legföljebb Esti Hírlapot! Hogy is magyarázzam el ezt nektek? Történelmi korokat utólag kényelmesen át lehet írni, de sajtótörténetieket, amíg le nem égnek az archívumok, bizony csak sok vesződséggel lehet hamisítani.

Szegényes idők voltak, azt mondjátok?

Úgy már soha, de soha nem lehet mosolyogni, kedves felnőttek, ahogyan tette Marika és Esztike.

Persze, mesélek még a gyerekkoromról.

Már az ágyamban feküdtem, amikor ők még mindig beszéltek a tévében. Sajnáltam a tündéreket erősen. Aztán a szomszéd szobából végre átszűrődtek a Himnusz hangjai, és én félálomban jó éjszakát kívánhattam nekik, mert tudtam, indulnak lassan fogat mosni ők is. Később, jóval később, találkoztam velük: jártak a folyosókon, mint bárki földi halandó, lábuk volt és mindenféle testrészük, ültek íróasztalok mellett, csevegtek és elkomorultak. A fiatalkori arcukat alig fedeztem föl a smink mögött. Egy idő után elvirágzik az ifjúság. Mindenkié, olybá tűnik, aki megéri. Igyekeztek úgy tenni, mintha mégse, annak ellenére, hogy görbül a hát, ráncosodik a bőr, s elkél a szemüveg. Ami korábban varázs, abból támad később a kényszer.

Hol volt, hol nem volt.

Bemondói értekezlet a másvilágon. Mind eljönnek, még a jelenléti ívet is aláírják: Takács Mari és Tamási Eszti után Hajas Ica, Hódos Jutka aztán Bán Gyuri bácsi, Varga Jóska és még néhányan. Pontosan úgy néznek ki, ahogyan őrzi őket az emlékezet: egyiküket-másikukat a celluloid is. Naponta kukucskáltak ki a képernyő mögül, pásztázták végig az arcokat; ismerték a lakások mindazon zugát, ahonnét a tévéből elláthattak, talán észrevették még a porcicákat is a szekrény alatt. Belelestek a vacsoratányérokba, látták a népet pizsamában, előttük érvényét vesztette minden szemérem, ha meg szükségeltetett, gondterhelt homlokokra egy-egy jóéjtpuszit leheltek. Küldjenek most is, szeretnétek? Így éltünk Pannóniában, és azt hittük, talpunk alatt megingathatatlan a talaj.

Nem, ma már nem kapcsoljuk be a tévét.

Ingott bizony, csak nem akarta tudomásul venni az istenadta nép, semmi értelme az önáltatásnak. Addig-addig ingott, amíg a hatalmas birodalom összeomlott, igaz, gyorsan termett helyette másik. Aki árnyékhoz szokott, az az egyik árnyékból kilép, a másikba be: végtére is minden út egyfelé vezet. Tulajdonképpen ez az éjjel-nappal ingoványos út a szép az egészben. A tévé meg? A mi világra kitárt ablakunk, amelyet ügyesen magunkra is csuktunk? A mi tükrünk, s benne az önarcképünk? Jaj, kedveseim, nehéz szülés volt: sokáig tartott a vajúdás. Sápadt, vézna gyerek született: ifjúságában friss levegőre vágyott, de a széltől is óvni kellett. Többször esett ágynak, valahogy mégis mindig föltápászkodott. Igazából sose nőtt föl. Nagyra nőtt gyerek. Ha túl zsivajgó körötte a forgalom, áll magatehetetlenül, s forgatja a fejét körbe-körbe. Ott áll középkorúan, méregeti magát, és valójában bele se gondol, hogy azt se tudja magáról, kicsoda.

Mik lesztek, ha nagyok lesztek?

Lennétek inkább hegyeket terelő juhászok?

Már eléggé nagyok vagytok, hogy eldöntsétek.

Hogy húznátok még egy kicsit? Mint Marika és Esztike?

Soha nem térnek vissza. De mára már csitt legyen.

(2005. június 8. és július 14. között)