Ötödik rész, amely vidámnak indul, van benne puszi-puszi is, no meg maguktól gyűrődő gallérok

1

– Rólam valami vidámat írjál.
– Rólad? Rólad még nem akartam. Majd csak két-három hónap múlva.
– Szíved joga, de akkor majd vidámat.
Ül mellettem, a vállamra teszi a kezét, és beleolvas a kéziratomba. Van az egész helyzetben valami mosolyogtató.
– Te! Honnan tudsz egyáltalán erről az egészről?
– Honnan, honnan! Hát onnan, hogy olvasom.
– Olvasod? Ti olvassátok ezeket? Emtévéhu? Ott?!
– Hát persze! Szentirmai Éva üzeni, hogy ő is szeret téged. A Kukk Gyuri meg, hogy hagyd békén a Sátoraljaújhelyét. Csak… valahogy szomorkás lesz tőled az ember. Szóval rólam vidámat, jó?
Egyáltalán nem vagyok tőlük szomorú, ezt valahogy meg kéne értetnem velük. Megkértek, hogy írjak cikkeket, megkérdeztem, jó-e, ha múltbeli fickókat visszaképzelnék a jelenbe, jó, mondták. Ennyi.
– Panaszkodtunk eleget, de a végén mindig legyintettünk, nem?
Megint kezdi. Semmiképpen nem akarom megbántani.
– Azt ismered, hogy mész este hazafelé, kátrányszagot érzel, körülnézel, és látod, hogy a sötétben aszfaltozzák az utcátokat? És tudod, mit csinálsz?
– Mi ez? Valami vicc?
– Tényleg nem ismered? Odamész, és köszönsz a szutykos embereknek: Jó estét, jó szurkolást!
– Hehe. Na, látod, ezt szeretem Pestben. Hogy az emberek mindenből viccet csinálnak.

2

Hát jó, beszéljünk rólad, bár húztam volna az időt. Még friss seb vagy. Gondoltam, előbb körülveszem magam a többiekkel. Az a helyzet, ma is figyellek a busz ablakából, hátha ott toporogsz a megállóban. Végigpofáztuk az utat, amíg learaszolt a nyolcas a Hegyalján, meg amíg az Erzsébet híd pesti hídfőjétől elkutyagoltunk a Szabadság térig. Ha esett, ha fújt. Biztos valami fontos ember, ha annyira beszélsz hozzá, gondolhatták rólam az emberek, egyikük-másikuk köszönt is neked. Megyek a sztár oldalán, F. Gy. érezhette N. I. mellett ugyanezt ugyanitt negyvenvalahány éve, bár az más történet.

3

Ez az útvonalas dolog visszatérő témánk volt. Alapvetően két lehetőségünk adódott: ha a nyolcas jött, akkor a Váci utca esett közelebb, ha viszont a száztizenkettes, akkor a Petőfi Sándor. Az előbbi a Vörösmarty, az utóbbi az Erzsébet térbe torkollik, majd vagy a Nádor, vagy az Október hatodika vezet el a tévéig. A változatosság kedvéért akár váltogathattuk volna a fölső utat az alsóval, az utcakő, az aszfalt, mint tapasztaljuk, egyaránt szürke, a történelmi hűség kedvéért azonban le kell szögeznem, Jenő a Váci utca pártján állt. Tőle tanultam, hogy a téren nem érdemes kerülni a Luxus kirakatai felé, hanem közvetlenül a Vörösmarty-szobor mellett kell átvágni, és úgy becélozni a Gerbeaud oldalát. Szóval mint afféle következetes ember, olykor-olykor el is engedett egynémely száztizenkettest a hűség jegyében. Vagy vegyük példának okáért azt a problémát, hogyan lehet a tévéből a legrövidebb úton eljutni a MÚOSZ-ba, az Andrássy útra. Bárki lemérheti: főkapun ki, Október hatodika utca, Zrínyi utcán balra, aztán srévizavé a Bazilika előtt, a Bajcsy sarkán pedig föl a földalattira, öt megálló. Szintidő húsz perc, nyereség legalább kettő, kopirájt Knézy Jenő.

4

– És veled egyébként mi van?
Fürkészve néz, ismerem, tényleg érdekli. Rágódom, honnan is kezdjem. A monitoron átvált a képernyőkímélő.
– Hm. Nem is tudom. A Gulyás Lacival néha megállunk dumálni.

5

Azt az utolsó karácsonyt nem felejtem el neked. Állunk a szódaautomata előtt a harmadikon, megint a munka, megint a tévé, hogy hallottad meg hogy azt beszélik meg hogy nálunk és hogy nálatok, aztán hogy sietnünk kell, még ajándék, még majonéz, aztán valahonnét, onnan a magasból az arcomig hajol egy arc. „Kellemes karácsonyt neked, öreg!”, és puszi-puszi. Egy ötvenes férfi meg egy negyvenes. Nem volt köztünk szokásban. Ahogy a páternoszterbe beszállok, átsuhan a fejemen, hogy ez a marha is egyre szentimentálisabb.

6

Valaha az esti sporthírek a tévéhíradón belül ment, négyen ültek a stúdióban, a belpolitikai és a külpolitikai műsorvezető, a hírolvasó meg a sportos. Ez utóbbi este fél hét felé jött föl a sportosztályról, hozta magával a híreket, általában egy-két percet kapott a harmincból, gyorsan lediktálta a szövegét, aztán lötyögött a news roomban. Ekkor kezdődhetett köztünk. Aztán avval folytatódhatott, hogy a sportos ugyebár fél nyolckor beült a helyére, és három perccel nyolc előttig más dolga nem lévén, végignézte a híradót. Egy-két nap múlva meg, mivel látta az anyagaimat, megállított a folyosón, és azt mondta, na, ez jó volt. (Meg hogy na, az meg rossz, de evvel nem dicsekednék.) Később meg, hogy: szerinted, ha…? Szóval valahogy így. Évekig szakmáztunk. Csak hát az alany és állítmány egyeztetéséhez az is hozzátartozik, hogy a kollégák, hogy a főnökeink, hogy a munkakörülmények… Innen meg csak egy lépés, milyen hangulatban értél haza tegnap, és milyenben indultál ma. Ha összefutottunk a házban, az utcán, mindig volt miről beszélni.

7

– Roppant méltóságteljesen haldokoltál. Akartam is bemenni hozzád a kórházba, meg nem is.
– Miért nem jöttél? Csak feküdtem egész nap.
– Olyan… olyan izé volt. Tettünk volna úgy, mintha nem…?
– A frászt! De ne furdaljon a lelkiismeret.
Azért látom rajta, nem ilyen egyszerű. Nézem, ahogyan a 2002-es téli olimpia előtt nyilatkozik, egészségtől kicsattanó, ereje teljében lévő férfi. Aztán egy kép 2003 tavaszáról: már elmásult arc. Még három hónapja van. És ülök a tévé előtt 2004 augusztusában, olimpia Athénben, és hiába várom, hogy jónapotjószurkolást. Két év múlva meg újra téli olimpia, aztán focivébé Németországban!
– Igaz, hogy a németeknek szurkoltál, Jenő?

8

Egy futballrajongó barátom minden meccs után fölhívott, mondjam meg a Knézynek, hogy hülyeségeket beszél. Egyetlen üzenetet sem adtam át, bocs. Káromkodásból kicsoda állít katedrálist?

9

Óh, az érzelmek! Irigység, féltékenység, bosszúszomj. Mesélte, tanú vagyok. „Itt nyugszik Knézy Jenő.” Más koloncát nem vihette magával a sírba.

10

– Nem jött össze a viccesség, ugye?
Leveszi a szemüvegét, kicsit megszorítja a vállam.
– Hát… Nem sértődsz meg?
– Jenő! Majd éppen most? Amikor már nem tétes?
Lehajol a táskájáért, szokás szerint tele papírral, kazettával; felső kameraállás.
– Egy kis melankóliát vegyél ki belőle, és… tegyél bele egy-két cinikus poént. Vájtfülűeknek. És fusd át még egyszer. Szerintem itt-ott csiszolhatnál rajta.
– …te, és hagyjam benne, amikor azt mondom el, hogy…
Oldalra lesek, akkor veszem észre a galléromat. Egyedül a szombat estében.
– Ez meg mi a fenétől gyűrődött össze hirtelen?
Néhány jelzőt kihúzok, egy poént meg beírok abba a passzusba, amelyik kicsit fátyolos.

(Budapest, 2004. október 8-16.)