Ötvenedik rész. Egy újság tündöklése és bukása

1
– A televízióban nem működnek jól a nyilvánosság fórumai!
– Az érdekek egyeztetése tökéletlen!
– A vélemények visszacsatolása elmarad!
– A végrehajtás ellenőrzése hézagos!
– Rengeteg a pletyka, az álhír, miközben a valódi hírek nem jutnak el az érdekeltekig annak ellenére, hogy rengeteg az értekezlet, tanácskozás, vita!
– És a televíziós híreknek is van „második gazdasága” – amely a folyosón működik!

2

Bólogatnak sűrűn a másvilágiak, „Ez is igaz!”, ”Az is igaz!”, és lobogtatják cáfolhatatlan bizonyítékként az írott dokumentumot, hogy „Tessék, ki van nyomtatva!” Most szóljak nekik – mint az Álmodozások kora végén –, hogy tessék fölébredni? 2005 van, ti már faképnél hagytatok bennünket, ahogyan az újságaitok is? Tizenkilenc éves, már nagykorú szövegekkel hozakodni elő? Inkább nem szólok, de gyanítom, a papír- és festékszag tovább csiklandozza a másvilágiak orrát. A holt sajtó hol másutt jelenne meg, barátaim? Árkus a Ludas Matyit olvassa, Pálfy Jóska a Magyarországot és az Ország-Világot, Hegedős Misi, Knézy meg Molnár Dani a Népsportot, Takács Marika, Tamási Eszter, Varga Jóska a Rádió és Televízió Újságot, Tóth Gyuri az Újítók Lapját, József Attila a Nyugatot. És mindegyikük keze ügyében hever még valami. Idéznek belőle.

3

Mert volt egyszer egy újság. Hivalkodásmentes és szerény. Két korszaka emlékezetes: az első, a rövidebb, amikor a kutyát se érdekelte, aztán a második, a hosszabb, amikor hivatkoztak rá. A címe: Telehír. Isten nyugosztalja, ha már az Úr meg lett kísértve általa.

4

„A szakmának istenkísértés lapot indítani”, csapott rögvest az elején a lecsóba a pártbizottság lapja, hogy világnézetileg elbizonytalanítsa az olvasót, de ne feledjük: 1986 decemberét írtuk, addigra föllazult mindenféle fegyelem. Ekkor jelent meg az első szám. Címlapján ugyan szerényen a Televízió dolgozóinak lapjaként aposztrofálta önmagát, de belül azért pontosított a megfogalmazáson: a Magyar Szocialista Munkáspárt Magyar Televízió Bizottságának havi lapja. Szerkeszti a Szerkesztő Bizottság (a nevek fölsorolva), és példányonként két forintba kerül. Aztán a hitvallás rátért a lényegre, miszerint „az információéhség akkora az intézményen belül, hogy az eddig működtetett csatornákon nem lehetett kielégíteni.” (Sokan vonzódtunk valaha ehhez a kielégítéshez. Persze szigorúan stilisztikai okokból.) Ennek következtében a lapkészítők jobbá akarják tenni „3 és fél ezer munkatársunk belső tájékoztatását.” Nagyon vártuk a jobbátételt: Gergely András, hogy foglalkozzék a problémáinkkal, Kornidesz Mihály, hogy általa csökkenjen az egymással szembeni indulatoskodás, Szegvári Katalin, hogy szókimondó legyen, Szűcs G. Gábor, hogy adjon helyet szakmai vitáknak, Tréfás Imre, hogy megtudja belőle, mi van a folyosói pletykák mögött.

5

Tartozott a laphoz eleitől fogva egy fura fickó, nem is tudom, mi van most vele, se itt nem találom, se a másvilágon (adassák neki hosszú földi tartózkodás), és bár sajtótörténetet írt, nem hinném, hogy csak úgy ül a babérjain. Felelős szerkesztőként jegyezte a lapot, föl-fölbukkant az épület különböző pontjain lehajtott fejével, kacsázó járásával, enyhén korpulens, ahhoz méltóan görnyedt testtartásával, az öltözékére különösebben nem adott, erősen bozontos haja se kiáltott lépten-nyomon fésűért, mindezt viszont hatásosan ellensúlyozta vastag szemüvege mögött elrévedt tekintete, egyszóval kifejezetten lapszerkesztő benyomást keltett. A fejében ellenben – a végtermék tanúsága szerint – rend honolt. És mert Láng Tamás, nevezzük néven, őróla van ugyebár szó, különös szerencséje folytán a hatalomváltás éveibe csöppent, és ideje legjavát a csatatéren – a pártharcok, a médiaháború kereszttüzében – töltötte, sajtócsemegéket hozhatott nyilvánosságra. Tulajdonképpen haditudósító volt, ha belegondolok. „Hagyományainkhoz híven kommentárok nélkül ismerkedhetnek meg a tényekkel”, ez az arszpoétika 1999 januárjában, az utolsó időkben sem vesztette érvényét.

6

A Telehír nagy tetteket hajtott végre. Kettős értelemben is. Egyrészt bizonyos mértékig befolyással volt az események menetére, hiszen a hatalomnak (államnak, pártnak, informális csatornának, üzleti érdekeltségnek stb.) számot kellett vetnie avval, hogy teljesen aligha kerülheti meg a nyilvánosságot. („Na, bumm, akkor mi van?” És sok esetben vállat vontak.) Másrészt viszont dokumentált egy olyan időszakot, amelyről majd az utókor dönti el, dicsőségünkre vagy szégyenünkre válik-e. (Van egy szavazatom.) Mindenesetre bízom benne, módunkban lesz majd meghallgatni az öreg Láng Tomi bácsi (még vastagabb lencse a szemüvegben, még révetegebb tekintet) visszaemlékezéseit, milyen harcokat folytatott politikusokkal és televíziós vezetőkkel, hogy megjelentethesse ezt vagy azt a jegyzőkönyvet.

7

Kerestem a tévé könyvtárában, de nincs meg minden szám hiánytalanul. Azt mondja a könyvtáros, nem kaptak köteles példányt, annyi van meg, amennyit ő maga saját zsebből megvásárolt. Néhány évfolyam bekötve, az utolsó évfolyamok azonban szabadpolcon hevernek spárgával összekötve. Gutenberg-galaxis, huszonegyedik század.

8

Hát persze, tényleg. Eleinte terjedt valahogy, mintha a fizetéshez járt volna, vagy szerkesztőségi titkárságokon lehetett hozzájutni; rémlik, föl lehetett markolni spontán kialakult terjesztőhelyeken, ha az ember belepottyantotta a tálkába a kétforintost. Becsületkassza? Azért az általános vélekedés az volt, ismerjük be, hogy ez a szolgáltatás fizetéskiegészítésként jár. Havonta egy bélás! Aztán rendetlennek ítéltethetett az egész terjesztés, és egyedi tervezésű, méretre szabott, karcsú, nyurga, tölgyszínű „bódék” jelentek meg az épület forgalmas kereszteződéseiben, testükön rések: az egyikből ki lehetett húzni egy példányt, a másikba be lehetett dobni az árát. Szorgos kezek havonta – vagy ritkábban – föltöltötték a friss számmal a totemoszlopot, és azon lehetett mérni, mekkora az érdeklődés, hogy mikorra fogytak ki belőle a példányok. Amikor az első emeleten, a büfék magasságában már nem lehetett hozzájutni, a harmadikon, az elnöki folyosó közelében még napokig kitartott. Aztán egyszer, amikor már régóta csak megkopott, viharvert múltként ácsingóztak e leleményes faszerkezetek, egyik napról a másikra eltűntek a folyosókról is.

9

Nem a médiaháború halt el, csak a kezdeti harcmodor. Csak az eszközök egyike-másika. Csak a Telehír. Még őrzök egy példányt 2000 decemberéből: 15. évf. 7. sz. Azt már más főszerkesztette. Aztán nem is tudom. Reprezentatív közvélemény-kutatásom különös eredménnyel zárult: kevesen tudják, mikor szűnt meg. Nahát, tényleg, már nincsen. Jé!

10

Most intranet van. Ezerhatszázunknak.
– Persze, ismerjük azt is – bólogatnak újfent másvilági őseink. – Csak van rovat, amelyikbe nem tudunk bemenni. Például a Híradó-beosztásba, de az mindegy is. Ami fontosabb, az a tükör. Hogy olvasgathassuk a szövegeket.
– Ne haragudjatok, ahhoz mindenféle engedélyeket adnak-vesznek a rendszergazdák.
– Tényleg, nem tudnád elintézni, hogy mi is kapjunk hozzáférési jogosítványt? Csak olvasójegyet.
– És mi lenne a jelszavatok?
– Nekünk egy a jelszónk! A béke.

(2005. július 24. és augusztus 28. között)