Ötvenharmadik rész. Még egyszer Szentirmai Éva

1

Mit csináljak, Éva?

2

Esztendeje kezdtem bele a Lájvba, veled indult az első felvonás, veled is illik végződnie. Illetve dehogyis illem: jólesik. Mert, ahogyan valaha, valaha régen, megint rengeteget beszélgettünk mostanában. Ültünk kettesben itthon, korábban sose jártál nálunk, én se nálatok soha, úgy értem Zuglóban, amikor még ott laktál, szóval hogy a Földön. A házatokat véletlenül tudom, közös kollégánk mutatta meg, amikor forgatás közben arra csámborogtunk.
– És ott lakott a Szentirmai Éva, nézd!
Hát így, valahogy így.

3

Meg az egyik lányoddal, a kisebbikkel, a Beával egyszer együtt teleltünk, nagy társaságban, iskolai sítáborban, mert a feleségem abban az általános iskolában tanít, ahová jártak a gyerekeid. Bea, akkor már gimnazistaként, eljött a régi barátaival. Egyetlen szót sem váltottunk rólad, de szerintem ő is tudta, ki vagyok, én meg, ugye, pláne, és valami cinkos szál font körül minket. Valami családias. Azért persze, ha csacsogtunk, igyekeztem teljesen ártatlan kérdéseket föltenni, hogy mi van vele, meg hogy mi lesz, ha nagy lesz, szóval ilyen felnőttes kívülállósággal kezdeményeztem diskurzust. Éreztem, hogy figyelsz bennünket.

4

Ja, és ismerek egy srácot, aki osztálytársa volt a te Beádnak, nem is tudom, barátság, szerelem volt-e közöttük, de a fiú máig tud mindent, hol tart éppen a Bea. Néha-néha kifaggatom, tőle hallok ezt-azt a családról, a nővéréről, a Szilviről, meg az apjukról, de szerintem te is tudsz mindent, az olvasók meg bizonyára megértik, ha nem pletykálok. (Megjegyzem, semmi extra.)

5

Amikor egy éve, szeptemberben megjelent az ominózus első rész az mtv.hu-n, benyitottam a news roomba, két adás között ott időzött egykori rendezőtársad, Falussy Mari a számítógép előtt, és szemmel láthatóan nagyon elmerült az utómunkálatokban. Éppen csak odaköszöntünk egymásnak. Aztán dolgoztunk oda és vissza, amikor váratlanul mellém lépett, bizonyára nem haragszik meg, ha elmondom: felhők lebegtek a szeme körül. Akkor, frissiben olvasta a bevezető fejezetet. Nem mondott semmit, csak megölelt.

6

Szívem szerint telerajzolnék egy jelen idejű falat valahol a negyediken, nem túl szembetűnő, de mégis összekacsintós helyen. Olyanok arcképével, akik valaha ugyanezen falak között jártak. A legtöbb járókelő persze nem is tudná, kik voltatok, így is van ez rendjén. Figyelmeztetnétek bennünket, milyen könnyű közétek kerülni. Memento mori hátra, előre. Még mindig tudnátok tenni értünk! Értünk, akik többnyire megelégszünk avval, hogy időnként megátalkodottan hajtogatjuk: a szívünkben őrzünk benneteket. Azért ez az őrzés meglehetősen felejtős: csak akkor veszünk elő benneteket, ha ideig-óráig belétek kell kapaszkodnunk.

7

Szóval eltelt egy év, Éva. Egyszer, november tájt, Bayer Icánál kompótozgattunk: Losonczi Lívia, Sebes Gyuri meg én, négyesben. Mindenkit kibeszéltünk, jót, rosszat, azt, ahogyan most élünk, meg ahogyan éltünk a régi szép időkben. Öregszünk. Azokban a percekben viszont, amikor te kerültél szóba, átmenetileg nem szakmáztunk: érzelem vagy, Éva, hosszú évek múltával is. A helyzet az, hogy máig nem találunk rá magyarázatot, miért téged választott ki a rák. Annyi fehér ruha várt még! Tényleg, mostanában jár egyáltalán valaki fehérben a híradóban?

8

Tudod, ezt a Lájvot, a mostanival együtt az ötvenhárom részt – kettő kivételével – sosem mutattam meg előre senkinek. A Szabó Katié volt az egyik, mert nem akartam sebeket fölszakítani, a Dobrás Jancsié a másik, mert néhány fejezettel korábban, amikor futólag említettem a nevét, jelentkezett az unokája, hogy pontosabb képet kellene festeni a nagypapáról. Más fejezetekről soha senkinek nem kértem ki előzetesen a véleményét. Azt hiszem, veled hétről hétre, még kéziratos korában, kitárgyaltam volna minden passzust. A kedvedért a vitathatókat átírtam volna újra meg újra. Vannak, lettek barátaim, de a helyedet senki nem vette át. Őrizlek, Éva.

9

Bukkantak föl régiek a földi messziségből. Pelikán Márti, az egykori győri műsorszervező, aztán Szentgyörgyi Éva Zalaegerszegről, aztán Bartha Évus Budapestről. Bánó Andris. Domokos Lajos. És fölhívott Illés Maya, akinek Halász Márta mondta, és Dunavölgyi Péter, aki gyártott meg Kis Sanyi, aki restaurál, meg néhány napja Fejes Júlia, aki gépelt, és Kiss Petinek egyszer kinyomtattam egy adagot. Ahogyan Rózsikának, pedig elsősorban őt illetné az egész, mind e napig nem mertem elvinni.

10

És eleinte Titinének, később a Kis Vörösnek szóban is kipótoltam a leírtakat, mert ők csak később kóstoltak bele, Sipőczy Piroskával viszont lehetett végre hétről hétre együtt bólogatni. Olykor-olykor pedig megállítottak kollégák – no, nem az utcán – a folyosón. Zártkörű klub ez a Lájv. Kereki Sanyi például napnál világosabban kimondta, hogy:
– Rajtunk kívül úgyse érti senki.
Nem keseredtem el. Igaz, azt hittem, Éva, ezt a megkésett félutas leltárt velem együtt elvégzik mások is, aztán majd dumálunk. Nem így történt. Illetve hát nem tudok róla. Talán nem jött el az ideje, hogy túljussunk ezen az utolsó negyedszázadon, talán vége sincs még. Ami matematikailag nonszensz, az lehet sanszos pszichésen.

11

Civilek is olvassák, nem is gondoltam volna, Dunaharasztin és Pécsett, Dömsödön és Ráckevén. Onnan tudom, hogy néha szólnak. A „nahát, hogy te mikre emlékszel”-ektől a „hát ez meg hogy jutott az eszedbe”-kig mondanak ezt-azt, de a legjobban annak örültem, amikor egyikük azon filózott, hogy nem dolgozott soha a házban, de valami megcsapta abból a füstből. És amikor barátom – a telefonvonal másik végén – kibökte, hogy egyre több szomorúság sejlik föl a mondatok mögül, egy szál magamban belevörösödtem, hogy most buktam le, pontosabban buktam meg, mert ezek szerint nem sikerült palástolni.

12

De azért, tudnod kell, a csúcspont az, amikor hétfő reggelente benyitok a webszerkesztőkhöz (erről a foglalkozásról nem is hallottál). Név szerint Dankó Ági (őt ismerted) és Nagy Zoli (őt meg nem) művelik ezt a mesterséget – vasárnap este, hétfő hajnalban nekik küldöm az elkészült részt a webkukacra, aztán ők teszik ki a honlapra –, és megkérdezem tőlük, hogy minden rendben van-e, meg hogy olvasták-e. Azt szokták mondani, hogy átfutották, aztán kicsit eldumálunk, de nem sokáig, mert amikor én már ráérős vagyok, nekik akkor kezd nagyon zajlani az élet.

13

Amit fontosnak gondoltam, egy esztendő alatt elmondtam. Egyszer-egyszer a sorok közé rejtettem. Most két lehetőségem van, Éva: vagy abbahagyom, vagy folytatom, veletek, csak másként. Azt állítottam: ti, minden esendőségetekkel egyetemben – mint az emberek általában –, tekintélyes értéket halmoztatok föl egy ugyancsak esendő korban. Szellemi kincset, korszakzárót, korszaknyitót, fényeset, homályost, ha benne van, észre se szokta venni az ember. Ránk hagyományoztátok, s mi eldönthetjük, kezdünk-e vele valamit. Mondanád-e, Éva, hogy folytassam? Aligha tehetsz mást.

(2005. április 29. és szeptember 18. között)