Tizedik rész, vagyis kerek számhoz érkeztünk, ünnepeljük együtt a Szabadság teret!

Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Magyarország, Budapest, V. kerület,

jöttek az Erzsébet híd felől, az Október 6. utcából szinte nyílegyenest áthajthattak volna a szemközti Honvédba (de nem tették, mert megálltak). A tér innenső sarkán, jobb kéz felől fehér kockaépületet hagytak el, valami irodaházat vagy bankot, ilyesmit, mögüle, az OTSH felé nézvést üres telek villant be parkoló autók tömegével, az oldalában benzinkúttal, balról meg bérház pillantott utánuk, a földszintjén kékes fényű presszó kifogyhatatlan Unicum-készlettel, ajtaján cigarettafüst, beszédfoszlány dőlt ki.

„November huszonkettedike, Cecília napja”,

vetettek számot a helyzettel, meg hogy nemrég múlt november hetedike, nagy októberi szocforr, munkaszüneti nap (nekik nem számított, híradó aznap is volt, este szovjet film), készülődik már a Télapó.

A téren - orosz nyelvű felirattal - szovjet hősi emlékmű

parkoló autók gyűrűjében. Nocsak, az ott nem Ipper Pál? Ki gondolta volna, hogy így néz ki élőben?

Nem messze – angolul is kitáblázva – az amerikai követség,

évek óta senki nem tüntetett előtte, bár, hümm-hümm, az a Vietnam, az oldalában elsétáltak a Rosenberg házaspár utcai piacig, melyik ablak mögött lakhatott Mindszenty, vetettek fölfelé egy óvatos pillantást, az októberi sajnálatos események, no, micsoda nyelvbotlás, az ellenforradalom után.

A nemzeti bank trezorjában aranytömbök,

zsebükben alumínium tízfilléres, papírszázas (tegnap tépték föl a borítékot), az autóval, ahogy illik, húsz centire álltak meg a járdaszegélytől (lehetőleg nem a madarak kedvenc fája alatt), kiszálltak, néhány ráérős lépés után mondtak egy afrancbát, visszamentek a bennfelejtett levelekért, átellenben az Expressz utazási irodában váltottak némi csehszlovák koronát, talán összejön egy kis síelés Donovalyban, hogy föltöltődjenek,

„Lassan vége ennek a novembernek is”,

tekintettek körbe, amíg fölmentek a lépcsőn, fejük fölött ott nyújtózott az üres zászlótartó, összejónapotoztak a rendészekkel, fölmutatták a kék tokos belépőjüket (a nyugdíjas rendőrök ismerték őket név szerint, de legalább arcról), megkerülték a középső lépcsősort, bár az úgyis le volt zárva aranyszín kötéllel, hogy cipőtalpuktól megkíméltessék a naponta kiporolt piros szőnyeg, aztán az elsőn beszálltak a piros liftbe, a negyediken meg kiszálltak.

„Hamarosan itt a tél”,

első útjuk a titkárságra vezetett a postájukért (no meg a legfrissebb pletyókért), az írógép előtt, indigóhalmok között Mázsár Éva ült, később meg Peredi Rozi, belelapoztak a legfrissebb Telehírbe, hogy megtudják, mi újság a házuk táján, aztán benyitottak a news room ajtaján, kinéztek az ablakon, a belső udvaron antennák ágaskodtak, de fölöttük felhők vonultak (kék volt az ég, nem kívánt törlendő).

„Hát majd a tavasszal”,

megfogadták a körzeti orvos tanácsát, és elrágcsáltak egy parizeres zsömlét, közben azon morfondíroztak, miért is nem lett a székház a Józsefvárosban, a Kun Béla téren,

„na, lássuk a mai híreket”,

az Intervízió meg az Euro ajánlatát kézírásos fénymásolatban hozta Csapó Annamari és Siklósi Bea, Varsói Szerződés és KGST, a Szovjetunióban Brezsnyev, az NDK-ban Honecker, Castro Kubában,

fél nyolc,

Dobrovics Pista befordult a kamerával, közben monóban szóltak a rézfúvósok, harminc perc elteltével aztán fölcihelődtek, becsukták maguk mögött a hármas stúdió ajtaját, nyolc után három perccel kiléptek a kapun,

őszi este Pesten,

egy percre lehunyták a szemüket, „mi lesz még itt, elvtársak és elvtársnők”, a lépcső alján autogramot adtak a gyűjtőknek, aztán elindultak a Münnich Ferenc utca felé, és lassan kitűnt a visszapillantó tükörből a

Szabadság tér.