Tizenhetedik rész, amelyben egy nagyhangú nő kisuttog valakit a szomorúságból

1

A rendészpulton megvillan a monitor. Talán áramingadozás? A lépcsőház azonban csupa libegés, a negyediken meg mintha az archívumot huzat húzná közelebb a zenei szerkesztők szobáihoz. Ám a ház kihalt. Éjszaka van, csak egy-egy vágószobából szűrődik ki fény, meg a lebonyról* és az elnöki folyosóról.

2

– Ott volt a gépe, jobbra, hátul.
– Nem inkább a Simon Magdié?
– Hm… Tudja fene. Itt a Vojsánszky…
– Szemben a Vámbéry meg a Hajdú Márti… Kovács Ági…
– Hátul ült, az biztos.
– Aha, aha. Hátul, de balra.
– Na. Vigyük el neki.
– Vigyük? Mit? Mi a csudát vigyünk? Nincs már semmi se itt!
– Hát a levegőt! A légkört, azt vigyük! Lélegezz mélyeket. Érzed?

3

Az éj leple alatt osonnak be, belépő nélkül. Szellemmel szembesítő kísértetek. Beszállunk a liftbe, és azt hisszük, egyedül emelkedünk. A fogason ott lóg a kabátjuk a miénk mellett. Kiszemelünk egy szabad széket, és észre se vesszük, hogy ott már ülnek. Fogják a ceruzánkat, és néha idejétmúlt szavakat használnak. Ki-be kapcsolgatják a tévéinket. Vegytiszta materializmus.

4

Kézírás? Ujjheggyel nyomkodunk műanyag kockákat! Ki tudja, mit hoz még a folytonos ipari forradalom? Tekintsük átmeneti időnek – alig száz év –, amikor, hála Remingtonnak**, kopogtak az írógépek. Mechanikusak, aztán elektronikusak, aztán gömbfejesek, bár ez utóbbiak inkább ciripeltek. Parányi nyomda: ha nagyapám egykori Royaljára gondolok, büszkeség tölt el, hogy írásmintáját valaha a rendőrségen is nyilvántartották. Billentyűk, emeltyűk, betűkarok, festékszalagok, indigók. Ezen szerzeteknek volt tudója Kis Ági.

5

– Kis Ági! Kisági!
– Diktálhatunk?
Másvilági játék. Ott nem kerül pénzbe a korszerűsítés.

6

Kihaló foglalkozás volt az övé (ld. villamoskalauz, telefonközpontos, szemfelszedő): hogy a mesterség titkait nem rejtegethetik tovább kiváltságosak, avval szembesülnie kellett. Kevesebb ügyfél, kevesebb munka. Holott gépírónőnek lenni, volni több mint szakma: bizalmi állapot szégyenükben látni a szégyenteleneket! Kicsit pedagógus. Kicsit pszichológus. Kicsit kritikus, kicsit stiliszta, kicsit esztéta. És közben hány ujjbillentés? Miféle ínhüvelygyulladás? Személyiség kellett hozzá, aki, ha kellett, át tudta lendíteni a mellette szerencsétlenkedőt a holtponton, ha kellett, bele tudott ivódni a falba. Nem véletlen, hogy nők uralták a pályát: férfira egyetlenre emlékszem a hetvenes évekből, a néhai Film Színház Muzsika szerkesztőségében ontotta az oldalakat.

7

Nem csupán azért volt a törzshely a leíró, mert ott főtt a kávé. A kávé, tudjuk jól, ürügy. Kilenckor kezdődött a napindító értekezlet, de jólesett nyolc után belődörögni, a gyártás addigra odakészítette a kézírásos értékeléseket, azon frissiben ki lehetett csemegézni, ki kapott az előző napért E-t, D-t, esetleg K-t, vagy ne adj isten CS-t***. Kis eszmecsere, mit vitt el a tegnap. S hogy mit hoz a ma. Szivárog befelé a stáb, Kis Ági a második, hamarosan a harmadik adag kávét teszi föl. A news roomban Bánki Árpi körbetelefonálja a rendőröket, mentőket, tűzoltókat, történt-e valami az éjjel. Kincses Tibi meg Tarjáni Rudi az újságokat bújja. Margó néni betotyog az első adag hírrel.

8

Délutánra megváltozott a világ. Ahány hírszerkesztő, annyi diktálási stílus! Illett hangosan beszélni, de nem illett túlkiabálni a másikat. Volt, aki ugyanazon az emelt hangszinten, három-négy szóra tagolva. A másik mondatrészekre bontva. A harmadik fülbe súgva. A negyedik morfondírozva s mindent újra és újra javítva. Nekik pedig viselniük kellett mindenki rapliját. A híradónak, nem győzzük hangsúlyozni, mennie kell.

9

Hát Kis Ági nem mindig viselte. Hogy is mondjam? Nagy formátumú hölgy volt, nagy test, nagy hang, nagy indulatok. Élő kövületnek számított a szerkesztőségben, a betűivel körbeírhatta volna a földet: mondhatta a magáét. Mondta is. Az a fajta asszony, akiről azt gondolja az ember, csak a szájára ne vegye.

10

Utólag bevallhatom, nem bántam, hogy hátul ül, nem az ajtóhoz közel. Találtam mindig ürügyet arra, miért választok mást. Ha a könnyebb esetek szíve – egyéb elfoglaltság folytán – nem esett meg rajtam, inkább továbbmentem a news roomba, mintha ott lenne halaszthatatlan dolgom, csak ne őt fogjam ki. Ha meg eldönthettem, ki mellé telepedem, hiába intett, hogy szabad, letottyantam gyorsan az első üres székre. „Á, csak pár sor!” Mindig mentegetőztem: furdalt a lelkiismeret. De féltem a szájától. Pedig a rideg külső érző szívet takart.

11

Kóvályogtam egyszer a folyosókon lógó orral. Komoly lehetett, azt hiszem. Valahogy eljutottam a leíróig, valahogy benyitottam, sehol senki, egyedül Kis Ági rendezgette a poharakat a kávéfőző körül. Rám nézett, letett mindent a kezéből, odajött, szinte belehajolt az arcomba, és valami különös selymű hangon megszólalt.
– Baj van?
Nem emlékszem, elmondtam-e. Csak arra, ilyet nem felejt el az ember, hogy egyszer ez a nő kimenekített a szomorúságból.

12

Mennyi baja lehetett a világgal! Franzstadti**** lány volt (esetleg józsefvárosi), más modorhoz szokott, mint a belvárosiak. A konfliktusait is másként intézte, mint a finom lelkű úrilányok. És a saját élete kórságait is bevált recepttel orvosolta: alkohollal. Ebben nem különbözött az előkelőektől. Állítólag az vitte el. Megszenvedett a másvilágért: belülről marta felére a testét a szesz.

13

Néha behozta a fiát. Vadóc, bumfordi srácra emlékszem, az ember nem lehetett biztos abban, milyen jövő vár rá. Jelentem, Ági, hozzánk is eljutott a hír, hogy jó úton jár a gyerek, semmi baj.

14

Losonczi Lívia hozta a hírt, hogy meghalt. A szokásos megszokhatatlan.
– Hallottad?
– Mit már megint? – Az embernek az efféle hallottadokra összeszorul a gyomra.
– Hát a Kis Ágit.
– Kis Ági? Mi van vele? – Az agy már fölfogja, a száj még nem. Aztán a mondat kitölti az embert a talpától a feje búbjáig.

15

Hajnalodik, kiólálkodnak. Látják baktatni a ház felé Vojsánszky Erzsit. Egyetlen gépírónő jár be naponta. Dél körül mondom neki, írom a Kis Ágit. Nem sokkal később Simon Magdával futok össze. Nyugdíjas, visszadolgozik. Mondom neki is. Állunk itt, állunk ott, a lépcsőház csupa libegés.

(2005. január 5-9.)

*Az adáslebonyolítási osztály.
**Philo Remington (1816-1889): a nevét viselő írógéptípus föltalálója. Nem híradós!
***A munka minősítésére szolgáló jelek. E: elismert, D: dicsért, K: kiváló, CS: csökkentett.
****A Ferencváros, azaz a IX. kerület.