Tizenkettedik rész, amelyben egy úriember köszöni, hogy itt lehetett, aztán indul kifelé, de néhány lépés után visszaint

1

– Hány éve is?
– Húsz. Több mint húsz.
– De aztán még…?
– Persze. Persze, még évekig. De az… Az csak pótcselekvés volt. Végjáték. Illetve bizonyos szempontból ajándék. Szóval… valójában… akkor. Több mint húsz éve, egy nyári estén. Egészen pontosan egy közönséges kedden, 1984. július 31-én, pár perccel nyolc előtt.

2

Egészen pontosan a stúdióajtóból visszafordult, és utolsót intett. Tényleg utolsót. A rendező várt egy másodpercet, aztán kiadta a meteor inzertjét, miszerint „strandidő”, és nemsokára véget ért az aznapi híradó. Azt a búcsúzó kézmozdulatot azonban megelőzte az a – műfajunkban szokatlanul hosszú, mellékesen egyébként is szokatlan – három perc, amelyben elmondta, hogy miért. Előadta a saját nekrológját. Ezt, az igazság kedvéért szögezzük le, akkor észre se vettük, másnap alaposan ki is tárgyaltuk, hogy a pápá kissé maníros volt, aztán gyorsan napirendre tértünk afölött, hogy mostantól nem jár be. Nincs. És eltelt húsz, több mint húsz év. Azt a három percet meg kitartóan őrizte a mágnesszalag. Tessék ideklikkelni.

3

Áll egy ember (konkrétan) a stúdióban, (szimbolikusan) túl a férfikor delén, a nyugdíjkorhatáron innen, és azt mondja, vége. Alapvetően orvosi tanácsra. Meg különben is a csúcson kell abbahagyni. Nem utolsósorban pedig azért, mert mást fog csinálni, bár ez egyelőre titok. Hol mosolyog, hol szigorú ábrázatot ölt, hol mélyen a szemünkbe néz, hol beszélgetőtársához fordul, végül elkomorul, azt mondja, köszöni, hogy itt lehetett, fejet hajt, összecsomagol, kiindul, visszafordul, int. A kamera követi. Fölvételről ment, barátaim, megírt forgatókönyv volt, megrendezett színielőadás. Duday Gabi vágta.

4

Az egész tévé illúziókeltés, annak minden gyönyörével és gyötrelmével. Miért épp a híradó lenne más? Miért épp a sztárcsinálás? Ipper Pál sztár volt, idehaza a kor emblematikus figurája, akinek a pipafüstje is fogalom. Megasztár, vagy hogy is kell ezt mostanság mondani. Házon belül Pali, a tekintélye mián sokaknak Pali bácsi, házon kívül „az Ipper” (ld. „azt mondta a tévé”). Ő kommunikálta, hogy maradjunk a mai fogalmaknál, a teljes hetvenes éveket a nyolcvanas évek első felével egyetemben. Ő uralta a hazai médiát a 68-as gazdasági – valós vagy látszólagos, egyre megy – föllendüléstől az olajválság begyűrűzése és az eladósodás utáni – igaz, nem igaz, mindegy – leszálló ágig. Külpolitikai kommentárokba csomagolt belpolitikai áthallásokkal. Tizenöt éven át hetente több estén fél nyolckor a képernyőn, négymillió néző tekintetének kereszttüzében. Neki köszönhetem, hogy idejében elvesztettem az illúzióimat. Szerettem érte.

5

Persze nagyon tudta a szakmát. Délután kettőre bejött, átfutotta a híreket, kiválasztotta, mihez szólna hozzá, aztán hazament, és ledőlt, hogy estére pihent legyen, kisimult arcú. Aztán, még otthon, nyugalomban, megírta a szövegeit, megborotválkozott, és úgy öt felé visszajött. Lediktálta azt a kétszer-háromszor egy-két percet, egyeztette a szerkesztővel, majd kiadta a gépíróknak, hogy írhatják súgópapírra. Amikor megkapta a slejfnit, félhangosan motyogva szóról szóra végigolvasta, színes ceruzákkal bejelölte, hol vegyen levegőt, hol vigye föl a hangsúlyt, hol tartson hatásszünetet, aztán úri mozdulattal átnyújtotta a súgónak, mert gurigába tekerni, s hogy szét ne csússzék, befőttes gumival összefogni, amíg be nem fűzik a stúdióban a gépbe, az már nem az ő dolga. Ipper Pál úr volt, nagy úr.

6

Sokat meg is engedhetett magának. Cicázhatott a vágóasszisztensekkel, nyílt színen olvashatott illetlen folyóiratokat, a magánvéleményét szembeállíthatta nagy hatalmú szerkesztők közkívánalmaival. Lehet, nem ez az igazság, de annak látszott. Persze nyilván tudta, meddig mehet el. A hetvenes évek belefért a világképébe, de amikor rá hárult a feladat, hogy adja el az afganisztáni szovjet bevonulást, állítólag föllázadt. Szerintem a világpolitika eme pillanatától eredeteztethette a szívpanaszait. Aztán még némi tudathasadásos időhúzás. Amikor ereje teljében kimondta, hogy vége, az súlyos volt. Egy közönséges kedden, pár perccel nyolc előtt nyílt színen meghalt, aztán kiballagott a stúdióból, és még élt egy ideig, ráadásként.

7

Évekkel később láttam. A nagykörúton sétált a feleségével, elegáns, idős úr, akibe kényelmesen karol az asszony, hiszen nincs sietős dolguk. Nemrég jöttek haza Canberrából, a nyugalmazott nagykövet és hitvese.
– Nem hiányzik, Pali bácsi? – Föl se merült bennem, hogy a diplomáciára gondoljak.
– Köszönöm kérdésed, nem. Nekem beköszöntek azok a békés, nyugdíjas évek, amelyekről ti csak álmodoztok.
Akkoriban a fia már külhíreket írt a híradóban, mesélhetett neki egyet s mást, elment tőlünk ő is, egy időre az országból is, aztán visszajött, most napilapos, hihetetlenül tud angolul, és tisztára az apja.

8

Illik, hogy egy ilyen kaliberű tévésnek legyen utóélete. Egy időben például, amikor ez divatozott, beszélték, hogy előélete is volt. Nem tudom: mindenki jön valahonnét. Én azt a tizenöt évet láttam, amelyet a híradóban töltött. A hetvenes években ülve a képernyő előtt, néhányan, hogy úgy mondjam, „rajta nőttünk föl”, a nyolcvanas évek elején általa (persze is) sejtettünk meg ezt-azt a televíziózásból. Most meg, húsz esztendővel az után, hogy kivonult a szakmából, kérdeztem néhány pályakezdőt, mondd-e nekik valamit a neve. Ipper Pál. Föltételeztem, hogy semmit. És némileg megnyugtató, hogy tévedtem.

9

– Pali bácsi! Most te is a tévé örökös tagja lehetnél. Benne lettél volna az őszi tizenkettőben, az biztos.
– Nézzétek, híradós egyáltalán nincs közöttük. Ha meg valakinek köztük lenne a helye, az nem én volnék, hanem a Rózsika.
Mondom, Ipper Pál talpig úriember. És most hallgassunk kicsit.

10 (Tehát kis hallgatás után.)

– Pali bácsi! Ül lent egy fickó a számítógépe előtt, és azt állítja, neked köszönheti, hogy idejében elvesztette az illúzióit.
– Ki az? Miféle szamárság.
– De bele is írta a kéziratába! Nézd csak, olvasd.
– Aha… aha… tényleg. Nahát.
– Most mi legyen, Pali bácsi?
– Semmi. Hagyjátok. Mit gondoltok, ha valóban elvesztette, írná most ezt a cikket?

(2004. december 2-5.)