Tizenkilencedik rész, vagyis fél zsömlére vaj, azon párizsi, azon uborka, azon sajt, azon megint párizsi, azon majonéz, s rá a zsömle másik fele

1

– Jössz büfizni? – kérdezte kora délutánonként az ajtófélfához támaszkodva Sebes Gyuri, kezében pénztárcával, háta mögött Nagy Mariann-nal. A napnak e szakában volt érdemes leliftezni az elsőre, hogy fölszerelje magát az ember munícióval a vacsorához. Ha azonban közülünk bárki arra kárhoztatott, hogy társ nélkül merészkedjék sorba állni, akkor sem kellett aggódnia. Biztosra mehetett, hogy találkozik ismerőssel odalent. Ha meg mástól nem, hát valamelyik büféstől biztosan kap a stanicli mellé pár jó szót.

2

Valódi piactér volt valaha a büfé, igazi agóra. Nagyobb területen terpeszkedett persze; amikor nem álltak még a környékén italautomaták, talponálló módjára több pulton lehetett könyökölni – és lehetett a pultok fölött átbeszélni, titkokkal terhelt időkben átsuttogni. Ha meg kényelemre vágyott az ember, hát papírtálcákkal, papírzacskókkal, üvegpoharakkal fölfegyverkezve kilavírozhatott az aulába, néhány lépés az első székig, és akár le is ülhetett. Ha éppen akadt szabad hely, asztal. Mert nagy élet zajlott az aulában, annyira talán nem legendás, mint a rádió pagodájában, de kistestvértől azért elfogadható.

3

Gyerekkoromban (a Beatles regnálásának éveiben) valami ifjúsági műsor kapcsán tévedtem be a Magyar Televízió székházába (a főbejáratig elkísért a mamám, onnan kezdve nyilván egy korabeli ügyelő kalauzolhatott), fontos teendőim közepette megéhezhettem, mert némi bolyongást követően váratlanul nagy nyüzsgés közepette találtam magam. Csupa felnőtt, akiknek jó esetben a derekáig értem, zaj, zsibongás, uram bocsá’ hangos nevetés a magasból, sietős vagy komótos cipőkopogás, csoszogás a mélyből. És láttam olyan megelevenedett kísérteteket is, akiket addig csak a képernyőről ismertem: egyiküktől még autogramot is kértem. A híres-nevezetes büfé a tévében! Azt hiszem, arról meséltem odahaza a legtöbbet, amikor megkérdezték:
– Na, milyen volt?

4

Úgy két évtizeddel később ennek a büfének lettem rendszeres vendége. Naponta egyszer bizonyára megfordultam ott, előfordult, hogy kétszer, előbb a reggeli dolgában, később a vacsoráéban: a kettő között az ebéd általában elmaradozott. Nem jelentett tetemes kiadást két vajas zsömle két szelet párizsival.

5

Volt ennek a büfének valami krúdys-bródys hangulata: olyan, amilyenről száz évvel korábbi memoárokban lehet olvasni a kávéházakba egy pohár tejeskávéra (vagy másra), némi gyors eszmecserére betérő újságírókról: látom magam előtt, hogyan mártogatták a barnás lébe a vörösesszőke kiflit, és hogyan intettek oda a főpincérnek. Eleinte nekem is kijárt a szerkesztő úr megszólítás. Mintha hájjal kenegettek volna. De az efféle varázsok gyorsan múlnak, és amikor egyszer csak meghallottam, hogy: 
– Na, mit szólna, ha csinálnék magának valami különlegeset, Sanyika? – nos, akkor megéreztem, hogy kezdek befogadtatni. Marika néni volt rá a bizonyosság.

6

Miért is mértem volna vissza, hány éve dolgozott a tévé büféjében? Szemre is látszott, hogy ő a korelnök, az avval járó jogokkal és kötelességekkel. Enyhén dauerolt, enyhén aranyszőkített, fület, tarkót takaró, nagymamás hajviselet, SZTK-keretes szemüveg, rózsaszín egyenköpeny fehér gallérkával. Nekem ugyan a büfések közül Éva tetszett a legjobban (a homlokát redőző bánatfelhők mögül sütött valami hívogató), de tudtam, hogy a pult mögötti hierarchiában Marika néni ítélete a meghatározó. Ha ő szeret, nem utálhat engem senki sem! És véleményét hogyan fejezhette volna ki másként, mint avval, ha széles nyilvánosság előtt keresztnevemen szólít, és ha részesít szakmai magaslatainak gyümölcsében, pontosabban zsömléjében.

7

Ízek olyan harmóniáját kaptam tőle, amelyet – jaj, csak senki rá ne cáfoljon – nekem talált ki. Mint a Csokoládé című filmben a boltosnő, aki ránézésre megmondja, kinek mi a személyre szabott kedvence. Nos, az én zsömlémet félbevágta, az egyik felét megvajazta, a másikra rácsigázott némi majonézt, mindkettőre tett egy-egy karika középvékony párizsit, aztán ide egy hosszában fölszeletelt uborka, oda egy borítéknyi ementáli sajt, végül pedig a feleket összeborította. És mindehhez körítésként Marika néni rokonszenve.

8

Nyolcszáz forintnyi ebédjegyet kaptunk a cégtől akkortájt, abból éppen futotta egy rúd téliszalámira. Jól jött az hazulra, ha néhanapján otthon reggeliztem, vacsoráztam; kitartott egy hónapig. Csakhogy az üzlet kényelmes voltára mások is ráébredtek, meg talán az árudömping se hasonlított a mostanira, vagyis nem úgy ment az, hogy az ember kért és kapott egy rúd szalámit, hanem vagy volt – vagy nem. S mert hiánycikknek bizonyult, ha igen, akkor is többnyire csak pult alatt. A mi, kölcsönös rokonszenven alapuló együttműködésünk, mármint Marika nénié, az enyém meg a téliszalámié, éveken át tartott. Ebédjegyosztáskor várt rám egy csomag. S hogy ne kelljen bajmolódnom a hazaszállításával, benne két egyenlő darabra felezve, zsírpapírba tekerve a meglepetés.

9

Áru egyébként volt bőven. Nem különösebb, mint a közönséges földi halandók számára elérhető közértekben, de sokkal… személyesebb. Mindenkinek ismerték az ízlését, étvágyát, és ha sosem látott ínyenc lépett a körbe delikát igényekkel, azonnal, legkésőbb másnapra igazodtak hozzá. Jól is lehetett lakni, a hely szelleme is megcsapta az embert, szóval könnyű nemtörődömséggel néztük el azt az egy-két svábbogarat, amely időnként végiggyalogolt egyik-másik polcon.

10

Hogy, hogy nem, eljöttek azok az idők, amikor kezdtem nem lejárni a büfébe, Nagy Mariann és Sebes Gyuri is csak árnyéka volt önmagának, az épületbe a hátsó kapun mentem be, aztán a páternoszterrel slisszantam föl, s így tovább, kerülőutakon. Amikor egyszer mégis rám tört az azonnal orvoslandó éhség, a polcok félig üresen ásítoztak, sorállás sem volt. Éva igen, Marika néni sehol.
– Na, a hónap végén bezárunk – mondta a régi törzsvendégeknek kijáró együttérzéssel Éva, tudván, hogy vele gyászolok majd én is.
– Már idáig elért…? – De nem kérdeztem, inkább csak tudomásul vettem.
– Valaki ismer valakit, és azok állítólag korszerűbbek, lesz mindenféle gép meg minden.
Tiszta Pál utcai fiúk, mintha Janóval beszélnék a grundon.
– Marika néni is meghalt. Tudod?
Nem tudtam: honnan tudtam volna? A magam sebeivel voltam elfoglalva. Fölfelé a hátsó lépcsőn elrágcsáltam az utolsó emeletes zsömlét. Éváról nem tudok semmit, él-e, hal-e.

Utóirat

Marika néniről váratlanul hírt kaptam. Szentirmai Éva is, Práger Gyuri is szólt, egymástól függetlenül, hogy ő vezeti a másvilági büfét! És valaki közbenjárására, az illetőt egyikük sem nevezte meg, lehet kapni odafönn nektártés – pult alól – mannát. 

(2005. január 15-23.)