Tizennegyedik rész. Dávid Márta rejtélyes élete és halála II.

12

Valameddig azért sikerült fölkapaszkodnia azon a bizonyos szamárlétrán. Ha az első kiadásban nem is, de a másodikban, harmadikban belturnusvezetősködhetett. Csak töredék büszkeséggel töltötte el. „Bétékettő” volt, ahogyan a szakmai zsargon illette ezt a beosztást, vagyis nem a tekintélyes presztízsszereplő, a „bétéegy”; egy és kettő között megint ott tátongott a szakadék, mint hajda… (Csak semmi filozofálgatás.) És ebben a „haragszomismegnemis” állapotban, amikor a tudósítói osztályon megüresedett a főnöki szék, ő nyerte el a megbízatást. Nem ismerte a nyolcórázást, annál jobban az utolsó metrót, amellyel elzötykölődött a Batthyány térig. Egy este, műsorszünetben, odaszólt Orosz Marinak, hogy valamit érez a mellében. Ismertek egy orvost, fölhívták, aznap éjjel éppen ügyelt. A két nő egyenesen a tévéből ment az onkológiára.

13

Kábé két éve maradt még. Munka és kezelések, gyerek és anyuka, műtét és autóút Bécsbe parókáért, ha majd szükséges lesz. Így telt. Nem titkolta a betegségét, tulajdonképpen el is várta, hogy megkérdezzük, hogy érzi magát, de épp csak. Egyszer odajött hozzám. A szája mosolygott, a szeme nem.
– Ha majd meghalok, mondd te a temetésemen a nekrológot.

14

1988-1990. Különös idők voltak. Magyarországon a hatalomváltás évei, amelyeket Márta nemes egyszerűséggel áthaldoklott. Szerintem, mint minden ember, félt a változástól, meg persze remélt is sokat tőle. Eufóriától apátiáig. Szerintem tudtuk, mi nem jó, de igazán fogalmunk se volt, hogyan lehe… (Hagyni a politikát!) Különös idők voltak, mondom. Vívtuk a médiaháborút, amelyet – föltételezem – minden résztvevő szabadságharcnak gondolt; honnan is sejtettük volna mi, önkéntes hősök, hogy sokan elvéreznek majd benne, aztán ha ideig-óráig kedvez is egyikünknek-másikunknak a szerencse, mindannyian sebesülten, félholtan jövünk ki belőle. Ha valamikor az életben egyáltalán kisántikálunk a csataté… (Erről ennyi elég!) Saját elhatározásából Márta se igen tudott volna szabadulni ettől a bűvölettől. 1990 nagy pillanatait a kórházban töltötte, az Üllői út margóján. Távol a Szabadság tértől, többszörös távolságban Békásmegyertől.

15

Két ütközet között szaladtam be hozzá. Akkoriban nyakig merültem tizennégyünk lázadásában: ha nincs az áttét, ő lett volna a tizenötödik. Orosz Mari közvetített köztünk, látogassam meg, Márta beszélni akar velem, ha meg el akarnék köszönni tőle, ne húzzam az időt, mert kifutok belőle. Ültem az ágya mellett, amíg fölébredt.
– Azt a nekrológot, tudod, amit tavaly a vágófolyosón mondtam, azt komolyan gondolom.
– Ötven-hatvan év múlva, Márti, amikor időszerű lesz. Legalább addig nekem is tuti a vágófolyosó.
– Ne beszélj mellé. Odabenn egyébként mi újság?
Ahogyan a paplan emelkedett föl, le, föl, le, az úgy hangzott abban a híradós tömörséggel szerkesztett csöndben, mint amikor a Balaton hullámai szenderítik el a déli partot. Aludt a pesti nyárutóban, fele volt hajdani önmagának, szürke bőrű. A mozgólépcsőn ugrott be, honnan tudom, hogy vége. A barna tekintetből kifakult a kíváncsiság.

16

(Híradó, 1990. szeptember 26.) „Volt egyszer egy Híradó, és volt Dávid Márta. Volt, mert ma délelőtt meghalt. Akkor most félre kéne tenni minden vitát, versenyt, mert az mind-mind semmise játék. De ez a halál, ez komoly. Másfél évig mérni, miként folyik a visszaszámlálás. És fájdalomcsillapítóktól tompán csak a televízióról beszélni. Hajdani riporteri ábrándokról és korán jött félelmekről. Elszakadási kísérletekről és mégis belenyugvásról. Szerkesztőségi szobákról és éjszakai hazautakról. Arról, hogy a híradó az élet. És arról nem, hogy rák meg hogy halál. Itt élt közöttünk, dolgozott és meghalt: és mi játsszunk tovább?”

17

Aztán két hét múlva, október 9-én a rákoskeresztúri temető szóróparcellájában. Kint volt a fél tévé: minden forrt, egy délelőttre valószínűleg le kellett csillapodni. Egy kollégánk férje, Foltyn Brúnó evangélikus lelkész tartotta a szertartást, ott álltam mellette, és amikor odabiccentett, akkor talán elkezdtem beszélni, gondolom, hebegtem-habogtam, alig emlékszem.

18

A fiáról, Tamásról nem tudunk semmit. Krämer Mari a temetés után mondta neki, szívesen látja, ugyanúgy, mint addig, hiszen korábban járt hozzá hébe-hóba ebédelni, de a fiú többé nem ment. Ám én állítom, hogy évek múltával láttam egyszer, nem lehet összetéveszteni, magas, görnyedt vállú, fekete hajú, szemüveges srác, kicsit olyan cybulskis a Hamu és gyémántból. Ment rövid ujjú, fehér trikóban a Móricz Zsigmond körtéren, mellette egy sötét hajú, nála fejjel alacsonyabb lány, a karjában meg nemrég született gyerek.

19

Valóban nagyon nehezen beszélek Mártáról. Hónapok óta készültem rá, hetek óta formálgattam róla a mondatokat. Többször nekifogtam, aztán hosszú semmittevés után jobbnak láttam, ha kikapcsolom a számítógépet. Halogattam. Írtam másokról. Hozzá képest a többiek könnyű képletek. Aztán egyszer megcsörrent a telefon, tényleg meglepődtem, Domokos Lajos, egykori közös főnökünk hívott föl, hogy olvassa a Lájvot, egy régi vágó, Halász Márta szólt neki, hogy keresse meg a neten. Beszéltünk erről-arról, aztán hogy kik következnek még. Soroltuk a neveket, és akkor kimondtam. Hogy… és a Márti. És hogy nagyon nehezen gyürkőzöm neki. Hát persze, sóhajtott Lajos is, mert szerintem ő érzi. És akkor elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, és Márti lesz a karácsonyi… ajándék, ha ez a szó helytálló itt. És most birkózom vele. És az egésszel.

20

Tizennégy éve halt meg, ha élne, készíthetné lassan a mérleget. Mit mondana? Hónapok óta próbálom kihallani a magunk zsivajából. Hónapok óta ezen gondolkozom. És most én mondanék valamit, Márti, talán nem az igazság, de nem tudok szabadulni tőle. Nem voltál igazi tévés, ne haragudj rám, hogy elárullak. Bizonyos szempontból jobb voltál nálunk. És neked nem volt más kiút. Bocsáss meg érte.

21

(Odafönn.) Dávid Márta sír. A többiek körülveszik, néhányan ugyancsak törölgetik a szemüket, másoktól bátorító mosolyra telik, félbetört simogatásra. De most hallgat a másvilág. Abban a tévéhíradóban már minden bántás elsimul. Mindenki egyenlő. A könnyektől megduzzadnak a felhők, eső szemerkél, a vízcsöppek jégszilánkokká fagynak, ha nem téríti el őket valami magasabb akarat,
(idelenn)
hamarosan hull a hó.

(2004. december 8-19.)