Tizennyolcadik rész, amelyben egy hívő föltalálja a sztendápot, viszont onlájn már nem próbálkozik

1

– Ezt én már nem értem. Hogy pinkód meg rúming meg csetelés… – és kifordítja a zsebét, hogy nincsen abban semmi.
– Te már akkor se értetted – kajánkodik Práger Gyuri, aztán enyhítendő az élcet, barátságosan, persze épp csak, hátba vágja.
– Azért nem szólhattok egy rossz szót se. A telefonközpontokat még elmagyaráztam. Az ipari robotokat is. A napkollektort!
– A metró a Bokodi Béláé – szögezi le határozottan Piller Sanyi.

2

Tóth Gyuri volt az ipari riporter. „Hogy miket beszél össze nálatok az a mindig lelkendező, hátrafésült hajú, szemüveges fickó”, jegyezte meg egyszer mérnök barátom. „Ámbár mindegy. A lényeg, hogy foglalkoztok a témával. Ez a jövő.” Én se nagyon hittem neki. Az űrhajózás még csak-csak, a műanyagok tényleg meg nahát, de hogy a számítástechnika ennyire behálóz bennünket, nem gondoltam volna. Tóth Gyuri meg, amíg élt, bizonyára nem is vágyott bluetooth telefonkihangosítóra.

3

„Ezek az okos gépek…” Ha anyagait alapos szövegkritikai elemzésnek vetnénk alá, szép kis csokor kerekedne kedvenc szófordulataiból. Dicséretére váljon, hogy megpróbálta a szakszókincset köznyelvire cserélni, és ebből az igyekezetből sikeredtek néha bizony túlontúl leegyszerűsített megállapítások. „Ezek az okos gépek…” Az a fajta riporter volt, aki hitt abban, hogy a nézőnek készül a tévéműsor. Csakhogy: ki a néző? Hát, ahogyan akkortájt el-elhangzott szakmai berkekben, nem más, mint Juliska néni. Úgy kell beszélnünk, hogy Juliska néni értse, vélték a családias tévé riporterei, viszont soha senki nem gondolta át, ki is az emlegetett asszonyság. Mostanság a közvélemény-kutatók egészen pontosan behatárolnák: ötven fölötti, nyolc általánost végzett, vidéken élő nő. Tóth Gyuri őt képzelte átlagos nézőjének. Nem tudom, tévedett-e.

4

Régi motorosnak számított, riporter lett valamelyik gyerekéből is, ő talán elmondhatná, milyen szakmai trükköket örökített rá a papa. Például a sztendápot, amelyet a magyarországi tévéhíradózásban ő honosított meg, miként eme képi megszemélyesítés kivitelezésének különféle leleményes módozatait is. Gyakorta igyekezett odaállni egy-egy fontos berendezés mellé, s amíg egyik kezében a mikrofont tartotta, a másikkal némely különös formájú tárgyat mutatott föl. Ritkán, talán havonta műsort is vezetett, de ezekkel a parányi jelenetekkel hetente több ízben villanhatott föl a képernyőn. Bizonyos, hogy törekvéseibe belejátszott a hiúság is. Színfolt volt, belefért.

5

Egy másik trükkjéért eleinte nem, később becsültem. Szívesen készített ugyanis villáminterjúkat. Olykor-olykor ez a lusták egérútja. Mond az ember egy rövidke kopfot, mint tudjuk, lehetőleg azt is a helyszínen, aztán odatartja a mikrofont a megfelelő szakember orra alá, hadd hadarja el ő a tudnivalókat, aztán majd bevágjuk a lényeget, alásnitteljük és kész. Gyuri azért néha belekérdezett, aztán igyekezett önnön kérdéseit is bennhagyni az anyagokban, ahogyan törekedett arra is, hogy kettős kép legyen riporterről és riportalanyról, de erről operatőr társát, Butskó Gyurit, akivel hosszú-hosszú éveket nyomtak le együtt, kellene megkérdezni, hogy ugyanis mindez meg volt-e beszélve, vagy elegendő volt az elején egyszer utalni rá, attól fogva a képfelelős magától tudta, mire vágyódik a szerkesztő-riporter. Később aztán értékeltem ezeket a villáminterjúkat. Rájöttem ugyanis, hogy sosem beszélt olyasmiről, amit ő maga nem értett. Meghagyta annak, aki tudta, becsületére legyen mondva.

6

– Mit szólsz mindehhez, Gyurikám?
– A tévésekbe mindbe szorult némi exhibicionizmus. Nem szégyen.
– Nem hát – bólogatnak többen. – Majdnem, mint a színészek.

7

Tóth Gyuri nem volt színész. Annál inkább újságíró, rádiós, tévés, ahogyan manapság mondanánk, az elektronikus média képviselője. Vajon onlájn milyen lenne? Ebből a zárt céhből egyszer mégis kilépett. A politika közelébe tévedt, amennyiben egyáltalán tévedésnek minősíthetjük a későbbi dicsőséget. Fiatal fejjel, ha jók az információim, mintha benne lett volna, de mindenesetre nagyon a közelében, a rádió munkástanácsában. Ötvenhat, gondolom, tetszenek sejteni. Mármost pediglen ez az ötvenhat jelentős kihatással bírt lenni a hatvanas, némileg a hetvenes, még némilegebben a nyolcvanas évek káderlapjaira. Tóth György pedig a Tv-híradó vezető riportere, műsorvezetője volt, ez a szikár tény! Mindenki Matúz Józsefné köpönyegéből bújt elő, sokan sokat köszönhetnek neki. Csak adalék az ember fejlődéstörténetéhez. Ne is térjünk el a tárgytól.

8

Hívő katolikus volt, nem csinált belőle titkot. Nem készített egyébként egyházi riportokat (nem mintha sok lett volna belőle akkortájt), evvel párhuzamosan természetesen, ha a szükség úgy hozta, forgatott az egypárt rendezvényein, de azt hiszem, munkássága jól példázza azt, hogy a világnézetét az ember nem viszi be a munkahelyére. Tudtuk, hogy templomjáró, tudtuk, hogy az eszméiből (is) fakadóan nagycsaládos ember. Na és?

9

Gyuri nagycsaládosságából azért persze több dolog adódott. Legfőképpen hogy szeretet-megnyilvánulásai hát… – hogy is mondjam – nos… eléggé látványosak voltak. Mintha mindenki iránt rokoni érzésekkel viseltetett volna. „Szervusz, testvérkém” kiáltással közeledett ahhoz, akit meglátott, megölelte, és két oldalról ajkával illette. Cuppanós változatban. Ez a jelenség a szerkesztőségen belül naponta többször fölütötte a fejét, és meg is osztotta a közvéleményt: voltak pártolói, akik elnéző mosollyal tűrték, egy idő után azonban fölsokasodtak az ellenzői, akik bizony menekültek előle. Elrejtőzni azonban nem lehetett egykönnyen, mert harsány ember lévén Gyurink, az örömteli „testvérkém” kiáltásokat visszhangozták a folyosók, csöndesítő hatást pedig kizárólag az váltott ki, ha hagyta magát az ember. Ráadásul sovány, nyúlánk ember létére hosszú lábbal, ennek megfelelően gyors léptekkel rendelkezett, nagyon résen kellett tehát lennie annak, aki szedni akarta előle az irháját.

10

– Nahát! Tényleg nem szerettétek, ha megcsókoltalak benneteket?
– Nézd, Gyuri, ez nem utólagos leltár, de… szóval hát nem mindenki. Voltak közöttünk tartózkodóbbak.

11

Méltó volt hozzá a halála is. Kicsorduló szívű ember, akit a szíve vitt el.

(2005. január 12-16.)