Első fejezet.
Egy nappal, egy éjszaka és egy különös hajnal
Kés Márk független kommunikációs szakértő egy reggel arra ébredt, hogy nem ébredt föl.
Különösnek találta. Minden fontosabb történésre szokott emlékezni, amióta csak az eszét tudja, de ez a jelentéktelennek korántsem nevezhető esemény valahogy kiesett a fejéből.
Kés Márk rendkívül csodálkozott, hogy vele ilyesmi egyáltalán megeshet. Nem gondolta volna.
Úgy kellett kényszerítenie magát, hogy próbáljon visszaemlékezni, mi idézte elő ezt a váratlan fordulatot.
Este, amikor a szokott időben lefeküdt, kutya baja sem volt még. Szokása szerint megnézte az interneten a legfrissebb híreket – már évek óta előfizetőjének tudhatta egy föltörekvő kábelszolgáltató –, aztán rövid időt a fürdőszobában töltött. Kés kifejezetten szeretett hosszasan fogat mosni, de kizárólag a mentolos fogkrémeket kedvelte; amikor pedig végzett a szokásos szertartásokkal, és pizsamára cserélte napközbeni melegítőjét is, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben elbotorkált az ágyig.
Ismerte az utat, mint a tenyerét. Évtizedek óta járta a kitaposott ösvényt, a nappalin akár behunyt szemmel is át tudott volna menni. Néha, csak önellenőrzésként, át is ment.
Egy pillanatra megállt, hallgatta a gyerekek szuszogását, aztán elmosolyodott, és bebújt a felesége mellé.
Az asszony mindebből semmit nem vett észre. Késné néhány perccel azt követően, hogy lefeküdt, rendre mély álomba szenderült, és ebben a rögzött szokásában az sem ingatta meg, ha olykor-olykor Kés éjszakába nyúlóan nézett valami meghatározhatatlan állagú tévéműsort, megfeledkezve még arról is, hogy visszavegyen a hangerőből. Nem mintha nagyot hallott volna, csak éppen nem esett keze ügyébe a távirányító, és ezekben a kései órákban már ahhoz is lusta volt, hogy érte nyúljon.
Kés Márk tehát kényelmesen elhelyezkedett a paplan alatt; az ő korában már óvakodnia kellett holmi felelőtlen, éjszakai meghűlésekről. Hason fekve szokott elaludni, de azon az éjjelen valahogy nem jött álom a szemére.
Pedig nem volt különös napja. Kés elmondhatta magáról, hogy hozzáedződött a stresszhez, ám az elmúlt órákat nem mondhatta a megszokottnál feszítettebbnek: átlagos hétköznapot hagyott maga mögött. Reggel a kisebbik gyereket az iskola kapujáig kísérte, a nagyobbik már évek óta egyedül villamosozott a gimnáziumig, Kés pedig, amint hazaért, azonmód leült a számítógéphez. Cikket kellett írnia, és a határidő erősen közeledett. Nem szokta magát különösebben izgatni ilyen esetekben: tudta, ajzószerként hatnak rá az utolsó pillanatok, ráadásul, mire fölmérte, este óta minden billentyű a helyén maradt-e, fejben már helyére került minden bekezdés. Már csak csinosítgatnia kellett a mondatokat.
Az ágyban hánykolódva azon gondolkozott, hogyan alakulhatott ki a munkamódszer. Már régóta próbálta magának megmagyarázni, miért gondolja, hogy bárminemű szöveg létrehozása nem egyéb, mint színtiszta matematika. Ha lenne rá fölkérése, ábrándozott csukott szemmel a sötétben, szívesen írna cikket arról, miként jön létre a cikk maga. És miközben Kés már fogalmazta magában az első mondatokat, maga sem emlékezett, hogyan, de elnyomta az álom.
Erre még világosan emlékezett.
Próbálta fölidézni a további eseményeket, és akkor hirtelen az eszébe jutott, hogy váratlanul fölriadt. Még nem világosodott, szeptember közepét írták, de a digitális órára pillantva tisztán látta az időt: 3.23-at mutattak a piros vonalak, és Késnek az is derengett, hogy akkor arra gondolt, két órácskát szunyókálhat még, ha vissza tud aludni.
Csakhogy nem tudott.
Menetrend szerint érkezett a hajnali fejfájás. Amikor pedig rátört, akkor bizony kíméletlenül. Kés egy idő múltán föl is kelt, közben oldalra pillantott, hármas, ötös és kilences állt a kijelzőn, gondolta, hajnali négy előtt még érdemes bevenni egy fájdalomcsillapítót. Fölkelt, elő is kotort az asztalfiókból egy kapszulát, néhány korty vízzel lenyelte, aztán az ágyban hanyatt feküdt, és várta, hogy hasson a gyógyszer. Valószínűleg el is bóbiskolhatott, mert 4.14-et mutatott az óra – nahát, milyen pontosan föl tudta idézni a számokat –, amikor legközelebb megnézte a pontos időt, alhatna akár még másfél órát is, gondolta, hasra akart fordulni, de valahogy nem tudott. Megrémült. Azt hitte, kiújultak a csigolyapanaszai, fél éve műtéttel is fenyegették, csakhogy ez a tehetetlenség most másmilyen volt, mint bármelyik korábbi.
Kés azt érezte, hogy a jobb oldalát egyáltalán nem tudja mozdítani. Próbálta a lábát, de semmi eredmény, aztán összeszedte minden erejét, hogy a kezével megfogja a combját, de a keze sem mozdult, a jobb keze, amellyel az utcán föl szokott jegyezni egy-egy szót az éppen készülő cikkhez. Próbált a piros számokra pillantani, mennyit alhatna még, az alvás a legjobb orvosság, de a szeme se mozdult, viszont egyre kínzóbban lüktetett a feje, szokatlan forróság öntötte el, és azt érezte, mintha vér csorogna az orrából az arcára, onnan pedig a párnára. Bár lehet, csak képzelődött.
Hiába próbált emlékezni a továbbiakra: nem jutott semmi az eszébe.
Mostanra viszont, és ezen aztán különösen meglepődött, elmúlt minden kellemetlen érzés, és fölülről látta önmagát, mintha filmet nézett volna, amelyben ő a főszereplő. Látta az ágyát, látta a saját testét kívülről, látta, ahogyan mozdulatlanul fekszik a paplan alatt, ahogyan a vér rászáradt az arcára, és azt is látta, hogy Budapesten világosodik, és az óra az ágya szélén 6.38-at mutat.
Lassan ébresztenie kellene a családot.
– Kés úr? – szólította meg ekkor egy hang. Hátrafordult, ahonnét a rekedtes bariton jött, nem is csodálkozott, milyen könnyedén mozdult derékból, és ekkor meglátta régi kollégáját, Fehér Emilt, aki éppen nagyot szívott a cigarettájából, komótosan kifújta a füstöt, és kérdően tekintett rá.
– Emil! Drága Emil! De régen… – kiáltott föl Kés, és hirtelen elkerekedett a szeme, mert eddig abban a tudatban volt, hogy Fehér évekkel ezelőtt meghalt, és most nem értette, honnan bukkant föl ilyen váratlanul.
– Csak semmi csodálkozás, fiatal barátom. Nem kísértetet látsz – mosolygott Fehér Emil, és a zsebéből lehajtható kupakos hamutartót vett elő. – Itt nem szokás dohányozni, de sikerült túljárnom az eszükön. Szoktam hozatni füstölnivalót Pestről… Most mit bámulsz? Inkább gyere, üdvözöld a többieket!
Késnek egy hang se jött ki a torkán, de a csöndben legalább közelebb lépett Fehérhez, és alaposan megtapogatta, sőt meg is szagolta. Az öreg hagyta: ugyanúgy illatozott a bagótól, mint régen.
– Ismerem ezt az állapotot. Mindannyian túlestünk rajta – mondta elnézően. – Az első pillanatok kissé szokatlanok, de gyorsan alkalmazkodik az ember a körülményekhez. A körülmények pedig egyáltalán nem elviselhetetlenek, sőt. Tetszeni fog itt neked, meglátod!
Fehér pedig megint cigaretta után tapogatott a zsebében, és e néhány pillanat éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Kés megértse, hová keveredett. Furcsállotta, hogy a fölismerés nem szegte kedvét.
– Te, Emil, mondd… Jól sejtem, hol vagyok? – kérdezte bátortalanul, Fehér Emil pedig mélyen a szemébe nézett, és anélkül, hogy egyetlen szóra is nyitotta volna száját, egyet, de szigorúan egyetlenegyet bólintott.
– Vagyis… vagyis… szóval meghaltam volna?
– Ugyan, nem kell a dolgot ilyen tragikusan fölfogni! Nem haltál szörnyet balesetben, nem lettél öngyilkos, nem kellett hosszan szenvedned, nem voltál terhére a családodnak: mi kell még?
– De hát… De a holttestem még az ágyamban… A család még föl se fedezett! És tényleg: ki ébreszti őket, ha nem én? Mindannyian elkésnek!
– Ne törődj semmivel. Ma úgysem mennek sehová… Majd fölébrednek. Majd észreveszik, mi történt. Majd annak rendje s módja szerint elintéznek mindent.
– De hiszen ez borzasztó! Pokoli reggelük lesz. A feleségem… A gyerekek…
– Nézd, a poklot itt nem szokás emlegetni. Egyébként meg nincs is. Legenda az egész. Csak másvilág van, en bloc, ahogyan mondani szokás. A rosszak persze megbűnhődnek, de semmi üstben főzés meg ilyesmik. Mások a módszerek.
És különös, Kés nem is aggodalmaskodott, mi történik nemsokára a pesti lakásban. Már nem az ő gondja volt, ellenben szó szerint földöntúli nyugalom szállta meg, hogy az ügyei hamarosan elrendeződnek odalenn nélküle is. Valami apró kétség rátört mégis.
– A cikk! Jaj, a cikk! Nem fejeztem be, és holnapra ígértem, hogy leadom! Vissza kell mennem. Csak addig, amíg befejezem. Emil, kérlek, csinálj valamit!
– Nem lehet – csóválta a fejét Fehér Emil. – Nem tehetek semmit az érdekedben. Az a cikk már felibe-harmadába marad. De ne aggódj: a szerkesztőd megoldja. Például ír rólad egy szívhez szóló nekrológot. „Lapunk állandó szerzője váratlanul….” Ez már egy oldal, persze fényképpel. Esetleg elkéri a feleségedtől a töredék kéziratot, mint utolsó írásodat, és lehozza azt is.
– Hajjaj – rémült meg Kés. – Az bizony nagy baj lenne, mert csak fölskicceltem, de még cizellálnom kéne. Abba pedig sohasem egyeznék bele, hogy ebben az állapotában jelenjék meg. Még rettentő slendrián.
– Mondom, ne aggódj semmiért! Megoldják, bízd rájuk. Ez már nem a te gondod.
– És a teljes lenti helyzet? A szerkesztőségi állapotok? A médiaháború legújabb fejezete? A politikai viszonyok? Az ország sorsa?
– Ó, idővel minden kérdésedre választ kapsz. Futja az idődből, hogy mindent alaposan megfigyelj. Sőt innen fölülről esetleg tisztábban kirajzolódnak az erőviszonyok – mondta elgondolkozva Fehér Emil. – De most hagyjuk a részleteket. Gyere, várnak a többiek. Főleg Létszy Dóra szeretne már látni.
Ez volt az a pillanat, amikor budapesti ágyában Késné nyitogatni kezdte a szemét.
Különösnek találta. Minden fontosabb történésre szokott emlékezni, amióta csak az eszét tudja, de ez a jelentéktelennek korántsem nevezhető esemény valahogy kiesett a fejéből.
Kés Márk rendkívül csodálkozott, hogy vele ilyesmi egyáltalán megeshet. Nem gondolta volna.
Úgy kellett kényszerítenie magát, hogy próbáljon visszaemlékezni, mi idézte elő ezt a váratlan fordulatot.
Este, amikor a szokott időben lefeküdt, kutya baja sem volt még. Szokása szerint megnézte az interneten a legfrissebb híreket – már évek óta előfizetőjének tudhatta egy föltörekvő kábelszolgáltató –, aztán rövid időt a fürdőszobában töltött. Kés kifejezetten szeretett hosszasan fogat mosni, de kizárólag a mentolos fogkrémeket kedvelte; amikor pedig végzett a szokásos szertartásokkal, és pizsamára cserélte napközbeni melegítőjét is, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben elbotorkált az ágyig.
Ismerte az utat, mint a tenyerét. Évtizedek óta járta a kitaposott ösvényt, a nappalin akár behunyt szemmel is át tudott volna menni. Néha, csak önellenőrzésként, át is ment.
Egy pillanatra megállt, hallgatta a gyerekek szuszogását, aztán elmosolyodott, és bebújt a felesége mellé.
Az asszony mindebből semmit nem vett észre. Késné néhány perccel azt követően, hogy lefeküdt, rendre mély álomba szenderült, és ebben a rögzött szokásában az sem ingatta meg, ha olykor-olykor Kés éjszakába nyúlóan nézett valami meghatározhatatlan állagú tévéműsort, megfeledkezve még arról is, hogy visszavegyen a hangerőből. Nem mintha nagyot hallott volna, csak éppen nem esett keze ügyébe a távirányító, és ezekben a kései órákban már ahhoz is lusta volt, hogy érte nyúljon.
Kés Márk tehát kényelmesen elhelyezkedett a paplan alatt; az ő korában már óvakodnia kellett holmi felelőtlen, éjszakai meghűlésekről. Hason fekve szokott elaludni, de azon az éjjelen valahogy nem jött álom a szemére.
Pedig nem volt különös napja. Kés elmondhatta magáról, hogy hozzáedződött a stresszhez, ám az elmúlt órákat nem mondhatta a megszokottnál feszítettebbnek: átlagos hétköznapot hagyott maga mögött. Reggel a kisebbik gyereket az iskola kapujáig kísérte, a nagyobbik már évek óta egyedül villamosozott a gimnáziumig, Kés pedig, amint hazaért, azonmód leült a számítógéphez. Cikket kellett írnia, és a határidő erősen közeledett. Nem szokta magát különösebben izgatni ilyen esetekben: tudta, ajzószerként hatnak rá az utolsó pillanatok, ráadásul, mire fölmérte, este óta minden billentyű a helyén maradt-e, fejben már helyére került minden bekezdés. Már csak csinosítgatnia kellett a mondatokat.
Az ágyban hánykolódva azon gondolkozott, hogyan alakulhatott ki a munkamódszer. Már régóta próbálta magának megmagyarázni, miért gondolja, hogy bárminemű szöveg létrehozása nem egyéb, mint színtiszta matematika. Ha lenne rá fölkérése, ábrándozott csukott szemmel a sötétben, szívesen írna cikket arról, miként jön létre a cikk maga. És miközben Kés már fogalmazta magában az első mondatokat, maga sem emlékezett, hogyan, de elnyomta az álom.
Erre még világosan emlékezett.
Próbálta fölidézni a további eseményeket, és akkor hirtelen az eszébe jutott, hogy váratlanul fölriadt. Még nem világosodott, szeptember közepét írták, de a digitális órára pillantva tisztán látta az időt: 3.23-at mutattak a piros vonalak, és Késnek az is derengett, hogy akkor arra gondolt, két órácskát szunyókálhat még, ha vissza tud aludni.
Csakhogy nem tudott.
Menetrend szerint érkezett a hajnali fejfájás. Amikor pedig rátört, akkor bizony kíméletlenül. Kés egy idő múltán föl is kelt, közben oldalra pillantott, hármas, ötös és kilences állt a kijelzőn, gondolta, hajnali négy előtt még érdemes bevenni egy fájdalomcsillapítót. Fölkelt, elő is kotort az asztalfiókból egy kapszulát, néhány korty vízzel lenyelte, aztán az ágyban hanyatt feküdt, és várta, hogy hasson a gyógyszer. Valószínűleg el is bóbiskolhatott, mert 4.14-et mutatott az óra – nahát, milyen pontosan föl tudta idézni a számokat –, amikor legközelebb megnézte a pontos időt, alhatna akár még másfél órát is, gondolta, hasra akart fordulni, de valahogy nem tudott. Megrémült. Azt hitte, kiújultak a csigolyapanaszai, fél éve műtéttel is fenyegették, csakhogy ez a tehetetlenség most másmilyen volt, mint bármelyik korábbi.
Kés azt érezte, hogy a jobb oldalát egyáltalán nem tudja mozdítani. Próbálta a lábát, de semmi eredmény, aztán összeszedte minden erejét, hogy a kezével megfogja a combját, de a keze sem mozdult, a jobb keze, amellyel az utcán föl szokott jegyezni egy-egy szót az éppen készülő cikkhez. Próbált a piros számokra pillantani, mennyit alhatna még, az alvás a legjobb orvosság, de a szeme se mozdult, viszont egyre kínzóbban lüktetett a feje, szokatlan forróság öntötte el, és azt érezte, mintha vér csorogna az orrából az arcára, onnan pedig a párnára. Bár lehet, csak képzelődött.
Hiába próbált emlékezni a továbbiakra: nem jutott semmi az eszébe.
Mostanra viszont, és ezen aztán különösen meglepődött, elmúlt minden kellemetlen érzés, és fölülről látta önmagát, mintha filmet nézett volna, amelyben ő a főszereplő. Látta az ágyát, látta a saját testét kívülről, látta, ahogyan mozdulatlanul fekszik a paplan alatt, ahogyan a vér rászáradt az arcára, és azt is látta, hogy Budapesten világosodik, és az óra az ágya szélén 6.38-at mutat.
Lassan ébresztenie kellene a családot.
– Kés úr? – szólította meg ekkor egy hang. Hátrafordult, ahonnét a rekedtes bariton jött, nem is csodálkozott, milyen könnyedén mozdult derékból, és ekkor meglátta régi kollégáját, Fehér Emilt, aki éppen nagyot szívott a cigarettájából, komótosan kifújta a füstöt, és kérdően tekintett rá.
– Emil! Drága Emil! De régen… – kiáltott föl Kés, és hirtelen elkerekedett a szeme, mert eddig abban a tudatban volt, hogy Fehér évekkel ezelőtt meghalt, és most nem értette, honnan bukkant föl ilyen váratlanul.
– Csak semmi csodálkozás, fiatal barátom. Nem kísértetet látsz – mosolygott Fehér Emil, és a zsebéből lehajtható kupakos hamutartót vett elő. – Itt nem szokás dohányozni, de sikerült túljárnom az eszükön. Szoktam hozatni füstölnivalót Pestről… Most mit bámulsz? Inkább gyere, üdvözöld a többieket!
Késnek egy hang se jött ki a torkán, de a csöndben legalább közelebb lépett Fehérhez, és alaposan megtapogatta, sőt meg is szagolta. Az öreg hagyta: ugyanúgy illatozott a bagótól, mint régen.
– Ismerem ezt az állapotot. Mindannyian túlestünk rajta – mondta elnézően. – Az első pillanatok kissé szokatlanok, de gyorsan alkalmazkodik az ember a körülményekhez. A körülmények pedig egyáltalán nem elviselhetetlenek, sőt. Tetszeni fog itt neked, meglátod!
Fehér pedig megint cigaretta után tapogatott a zsebében, és e néhány pillanat éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Kés megértse, hová keveredett. Furcsállotta, hogy a fölismerés nem szegte kedvét.
– Te, Emil, mondd… Jól sejtem, hol vagyok? – kérdezte bátortalanul, Fehér Emil pedig mélyen a szemébe nézett, és anélkül, hogy egyetlen szóra is nyitotta volna száját, egyet, de szigorúan egyetlenegyet bólintott.
– Vagyis… vagyis… szóval meghaltam volna?
– Ugyan, nem kell a dolgot ilyen tragikusan fölfogni! Nem haltál szörnyet balesetben, nem lettél öngyilkos, nem kellett hosszan szenvedned, nem voltál terhére a családodnak: mi kell még?
– De hát… De a holttestem még az ágyamban… A család még föl se fedezett! És tényleg: ki ébreszti őket, ha nem én? Mindannyian elkésnek!
– Ne törődj semmivel. Ma úgysem mennek sehová… Majd fölébrednek. Majd észreveszik, mi történt. Majd annak rendje s módja szerint elintéznek mindent.
– De hiszen ez borzasztó! Pokoli reggelük lesz. A feleségem… A gyerekek…
– Nézd, a poklot itt nem szokás emlegetni. Egyébként meg nincs is. Legenda az egész. Csak másvilág van, en bloc, ahogyan mondani szokás. A rosszak persze megbűnhődnek, de semmi üstben főzés meg ilyesmik. Mások a módszerek.
És különös, Kés nem is aggodalmaskodott, mi történik nemsokára a pesti lakásban. Már nem az ő gondja volt, ellenben szó szerint földöntúli nyugalom szállta meg, hogy az ügyei hamarosan elrendeződnek odalenn nélküle is. Valami apró kétség rátört mégis.
– A cikk! Jaj, a cikk! Nem fejeztem be, és holnapra ígértem, hogy leadom! Vissza kell mennem. Csak addig, amíg befejezem. Emil, kérlek, csinálj valamit!
– Nem lehet – csóválta a fejét Fehér Emil. – Nem tehetek semmit az érdekedben. Az a cikk már felibe-harmadába marad. De ne aggódj: a szerkesztőd megoldja. Például ír rólad egy szívhez szóló nekrológot. „Lapunk állandó szerzője váratlanul….” Ez már egy oldal, persze fényképpel. Esetleg elkéri a feleségedtől a töredék kéziratot, mint utolsó írásodat, és lehozza azt is.
– Hajjaj – rémült meg Kés. – Az bizony nagy baj lenne, mert csak fölskicceltem, de még cizellálnom kéne. Abba pedig sohasem egyeznék bele, hogy ebben az állapotában jelenjék meg. Még rettentő slendrián.
– Mondom, ne aggódj semmiért! Megoldják, bízd rájuk. Ez már nem a te gondod.
– És a teljes lenti helyzet? A szerkesztőségi állapotok? A médiaháború legújabb fejezete? A politikai viszonyok? Az ország sorsa?
– Ó, idővel minden kérdésedre választ kapsz. Futja az idődből, hogy mindent alaposan megfigyelj. Sőt innen fölülről esetleg tisztábban kirajzolódnak az erőviszonyok – mondta elgondolkozva Fehér Emil. – De most hagyjuk a részleteket. Gyere, várnak a többiek. Főleg Létszy Dóra szeretne már látni.
Ez volt az a pillanat, amikor budapesti ágyában Késné nyitogatni kezdte a szemét.
(folyt. köv.)