Harmadik fejezet.
Összeesküvés borítékban

    – Kés Márkot meggyilkolták!
    Tardó Zsuzsanna gazdag képzeletében valóságos rémregény kezdett kikerekedni. És ahogyan combján fölcsúszott szoknyával, lapockacsontjaival falnak támaszkodva azon törte a fejét, melyik lehetséges szálat a legcélravezetőbb elsőként fölfejtenie, észrevette, hogy nejlonharisnyáján lefutott egy szem. Máskor azonmód megvált volna a csalárd ruhadarabtól, most azonban arra gondolt, égi jelet kapott: tekintse a kárt az ügy érdekében meghozandó legkisebb áldozatnak! Veszteség ugyan, de beruházás, öltözéke eme hiányosságával ily módon tehát a továbbiakban nem foglalkozott. Mert, ugye, férkőzött egyik gondolat a másik helyébe, mégiscsak gyilkosságnak tekinthetjük, ha valakit sírba kergetnek, vélekedett. Márpedig Kés hátrahagyott leveléből egyértelműen erre lehet következtetni, és e ponton maga is visszahőkölt az előtte megnyíló távlatoktól.
    – Összeesküvés! – nézett maga elé Tardó Zsuzsanna szigorú szemöldökkel, fölemelt mutatóujjal. – Remek! Erre a sztorira sokan ráharapnak – mosolyodott el, majd fölállt, végigsimított szoknyáján, és az üres íróasztalhoz telepedve körbetekintett. – Jó ez az iroda. Biztos állás, biztos pénz, ráadásul most megcsinálom a szerencsémet.
    – Magasságos menny… – sóhajtott éppen a nevezett helyen Kés Márk. Hallotta a lány minden szavát, és mivel eddig egyedül ő volt tudatában, mi áll a levélben, gyorsan kapcsolt, milyen következtetésekre juthatott az ifjú médiaszakos. Most világosodott meg előtte, hogy amit ketten tudnak, az többé nem titok, s ennek a következményei kiszámíthatatlanok.
    – Bolond ez a nő. Még valami meggondolatlanságra ragadtatja magát – motyogott Kés Márk, Létszy Dóra meg arra gyanakodott, barátja nehezebben viseli az átállást, mint azt a felhők fölött általában szokásos.
    – Meg kell akadályoznom – folytatta monológját a néhai független kommunikációs szakértő, de tettek helyett Dóra mellé huppant, aki aggódva figyelte, hogy a férfi hosszú percekre elszótlanodik, aztán lassanként hátradől, izmai elernyednek, és szeme lecsukódik.
    – Fárasztó az a nap, amelyen temetik az embert – hunyorgott Létszy Dóra, és odalenn most pokrócot kerített volna, hogy betakargassa elszenderült barátját, de idefönn, a magasságos mennyben semmiféle plédre nem volt szükség. A felhő pedig, amelyen tehát egy tapasztalt őslakos őrizte egy tapasztalatlan jövevény álmát, nem mozdult Magyarország fölül, vagyis együtt forgott a Földdel, ennek következtében lassan bealkonyult, majd be is sötétedett: Kés végigaludta az éjszakát.
    Másnap reggel, miután a gyerekek iskolába mentek, Késné kivillamosozott a temetőbe. Az éjjel, amelynek túlnyomó részét álmatlanul forgolódta végig, arra az elhatározásra jutott, engedélyt kér néhai férjétől, hogy a hátrahagyott kéziratok között turkáljon, illetve, ha engedélyt kérni jelen körülmények között értelmetlen is, legalább beszámoljon neki terveiről. Késné persze nem hitt kísértetek fejbiccentéseiben, de most valahogy szükségét érezte, hogy megnyugtassa magát: továbbra is tiszteletben tartja mások személyiségi jogait.
    A családi sírra, amelyben Kés szülei is nyugodtak, már visszaemelték a bemohásodott kőlapot, de a fejrészhez, pontosabban a mellkas és a has tájára, a korábbi feliratok alá – Kés Mihályné 1921-1989, Kés Mihály 1920-1994 – még nem vésték rá, hogy „Kés Márk 1956-2007”. A kőfaragó a jövő hétre ígérkezett, mondván, ilyenkor, ősszel valahogy mindig fölsokasodik a munka.
    – Aztán meg egész télen csak vakarózunk – bökött a parcella mélye felé csüggedten a kőfaragó, amikor egyeztették a betűtípust –, már megbocsásson a kedves elhunyt.
    Késné néhány pillanatra eltűnődött, hogyan is működnek a sírkertek: temetések végeztével, a munkaidő utolsó óráiban, amikor minden elcsöndesedik, visszatérnek a kisegítők, elhordják a koszorúkat, elrendezik a sír körül a földet… Valóban, villant be a kép, amíg a kondoleálók sora az özvegy előtt kígyózott, mintha a szeme sarkából látta volna Alda Tamást, aki félrevonta a legtekintélyesebb sírásót, és némi pénzt csúsztatott a markába. Talán ők intézték az intéznivalókat, mindegy, elmúlt, már nem számít.
    Késné tehát leült a kőlap szélére, és a bágyadt reggeli napfényben beszédbe elegyedett férjével, mint a régi szép időkben.
    – Drágám – kezdte, és maga is meglepődött, hogy önkéntelenül is ez a szó csúszott ki a száján, mert egyébként sosem szólította így Kést. – Nézd, valamit el kell mondanom neked. Ideje. Ígérd meg, hogy nem bántódsz meg. A helyzet az, tudom, nem szereted, ha a holmidhoz nyúlok, de… de rendet kell raknom otthon. Ismersz, nem állhatom a felfordulást. Szóval, ha egyetértesz, elpakolnám a… az elöl maradt dolgokat. Amire meg nincs szükség, nos, attól ideje megválnunk, minek az a sok porfogó a lakásban; nem gondolod?
    Kés meghatottan hallgatta özvegyét.
    – Gondoltam arra is, át lehetne rendezni a dolgozószobádat. Kicsit áttologatnánk a bútorokat, és beülhetnénk hozzád a… a diákjaimmal. Szóval oda. Mert vállalnék néhány magántanítványt. Az én tanári fizetésem kevés hármunknak, ami a te biztosításodból befolyik, gyorsan elmegy, a temetésed se volt, szegénykém, két fillér, özvegyi nyugdíjat meg hiába kapok utánad, mit számít az a pár ezer forint, ugye, értesz.
    És amíg Késné mint afféle praktikusan gondolkodó családanya csak szőtte, szőtte terveit, Tardó Zsuzsanna már új harisnyában, bár tegnapi kiskosztümjében ült az íróasztal mellett, és hatásszüneteket se tartva egyre csak telefonált.
    – Tudja, utánanéztem egy-két dolognak. Elolvastam Kés Márk régi cikkeit, és érdekesnek találtam őket. Jellemzőnek egy korra. Arra gondolok, maga elmondhatná nekem, miért kellett meghalnia, hogy is mondjam, ilyen fiatalon. Nem hiszek véletlen betegségekben.
    Tardó Zsuzsanna persze blöffölt: valójában csak néhány cikket futott át, azokat, amelyekre az éjjel hirtelenjében rábukkantak az internetes keresők. Érdekesnek pedig akkor minősített dolgokat, ha nem pazarolta az idejét arra, hogy kifejezőbb jelzőt találjon: egyébként sem vélekedett sehogy Kés íráskészségéről. Viszont érezte, ha kicsit puhítja még beszélgetőpartnerét, az előbb-utóbb kötélnek áll.
    – Érdekel a kor, tudja, amelyben maguk éltek. Nézze, nekem Kés szinte az apám lehetne, és szeretném megérteni, miért viselkedett a nemzedéke bizonyos helyzetekben úgy, ahogyan viselkedett. Nekem ez, maga biztosan érti, valamiért fontos. Nem az, hogy írjak egy emlékező cikket róla, hanem hogy megértsem; érti? Még azt is beismerem, hogy teljesen önző okból. Magamat szeretném megérteni, hogy én mitől lettem olyan, amilyen. Hogy miért neveltek ilyenné. Ezért szeretnék találkozni magával.
    Amíg pedig hagyta a másik felet is szóhoz jutni, Tardó Zsuzsanna besatírozgatta jegyzetfüzete címlapjának betűit, és a főiskolai gyakorlatokon tanultakra gondolt, hogy most kell provokálni a delikvenst, különben visszakozik, és akkor kereshet helyette mást, pedig az a közös cikke Késsel, nem is cikk, inkább valóságos tanulmány, bár éjszaka nem mélyedt el benne igazán, nagy reményekre jogosította. Hirtelen elhatározással át is vette a szót.
    – Maguk, már megbocsásson, hogy magát is belekeverem, békeviselt nemzedék. A harcaikat, ha mondhatok ilyet, harcmező helyett terepasztalon vívták meg.
    És beszélt és beszélt, néhány perc múlva pedig elégedetten dőlt hátra. A másnap délutánra egyeztetett időpontot sikerként könyvelte el, találkozásuk leendő színhelyét, a Duna-parti presszót is látta már a villamos ablakából.
    Lechnicz Árpádné eközben egyedül szürcsölgette kávéját az irodaház büféjében. Nemrégiben vált el Ifkovics Tivadartól: kora reggel a minisztériumban kezdett. Ugyan teljesen más ügyben járt a főosztályon, nem is sikerült elintéznie, amit akart, búcsúzáskor valahogy mégis szóba jött kettejük közt Kés. Ifkovics az ajtóig kísérte az asszonyt, megbeszélésük lezárásaként széttárta a karját, de a küszöbről utánaszólt:
    – Láttalak, Teri, tegnap Márk temetésén.
    – Én is észrevettelek, Ifi. Örülök, hogy eljöttél. Kár, hogy ennyi idő elteltével nem hangulatosabb körülmények között találkoztatok.
    – Nem lehetett. Ha valaki, hát te aztán tudod.
    – Azért arra is emlékszem, hogy engem hívtál, vegyem oda a céghez, amikor kirúgattad a laptól.
    – Ha nem én küldöm el, megteszi más. Nem lehetett vele tárgyalni.
    – Esetleg békén lehetett volna hagyni.
    – Na, szervusz, Teri.
    – Szervusz, Tivadar.
    Lechniczné azokat a perceket szerette a délelőttökből, amikor Késsel leliftezett az első emeletig egy kávéra, és amíg elkortyolgatták, kibeszélhette vele a világ dolgait. Az asszony rajta kívül senkit nem avatott be abba, mit gondol arról Magyarországról, amelyet, ha erősen középkorú asszonyként is, de volt szerencséje megérni. Kés is megőrizte magának a véleményét. A délelőtti szertartások közben többnyire hallgatott, de Lechniczné tudta, igazat adna neki, ha közbevethetne egy-egy mondatot ő is.
    Régi barátság volt az övék: egy ideig szünetelt, aztán újra föltámadt. Valaha, Fehér Emil főszerkesztősége idején együtt dolgoztak a Szabad Ország belpolitikai rovatában. Kés, Alda, Ifkovics, no meg Létszy Dóra és ő. Ücsörgött tehát Lechnicz Árpádné kiürült kávéspohara mellett, és arra gondolt, jó lenne most rágyújtani, mint akkor. Csak hát, intette magát fegyelemre, okosabban teszi, ha fölidézi az a múltkori szívritmuszavart, vagyis csak a jelennel törődik. Akad gondja épp elég. Különben se cigarettázik már három éve. Pontosabban három éve és két hónapja.
    Különös, de éppen ebben a pillanatban gondolt jó néhány szinttel följebb Kés arra, hogy többet kellene foglalkoznia a múlttal. Ideje bevallania magának, miért nem örül annak, hogy az az ostoba boríték avatatlan kézbe került.
 
(folyt. köv.)