Harmincegyedik fejezet.
UHATI ZTITO

    Ifkovics felesége újabban reggeltől estig a szeretetotthon falai között serénykedett. Kezdett a reggeliztetéssel, ám immár nem csupán az ebédidő végéig maradt bent, hanem segédkezett az uzsonna- és a vacsoraosztásban is. Ezen a napon azonban kora délután otthagyta védenceit, mert férje randevúra várta a belvárosban, hogy együtt menjenek gumimentes fehérneműt venni, mondván, ilyesmiben ő ügyetlen.
    Amióta Tivadar kiszállt a nagypolitikából és az asszony is dolgozni ment, kevesebb volt közöttük a súrlódás. Ráadásul az elveszett és megkerült rokon, János fölbukkanása is új színt hozott az életükbe, aminek köszönhetően Tivadarban valami addig ismeretlen vágy támadt föl saját vérei iránt, és ez melegséggel töltötte el az asszony szívét: lám, mégis lappanganak az ifjabb Ifkovics testvérben felebaráti érzések.
    Nem kellett tettetnie hát, hogy törődést mutasson, amikor vásárolni mentek. Férje méreteit fejből tudta, rövid ujjú pamuttrikókat szereztek be tehát, amelyeket ing alatt lehet viselni, pertlis alsónadrágokat – apja, nagyapja ezeket hívta gatyának, somolygott a főszerkesztő –, valamint rengeteg kímélő zoknit, feketét, kéket és néhány barnát, de a közelgő nyárra gondolva világosat is.
    Zacskókkal alaposan megrakodva tértek haza. Nem is emlékeztek, mikor töltöttek utoljára ilyen kellemes órákat egymás társaságában.
    Körülbelül amikor az Ifkovics házaspár vacsorához készülődött, akkor ült asztalhoz a város egy másik pontján Lechnicz Árpád és felesége. Amióta betörtek a szerkesztőségbe, érződött a levegőben a feszültség, de az asszony nem kérdezett semmit: ismerte Árpádot, tudta, szól, ha mondandója lesz.
    Ez a pillanat ezen az estén érkezett el.
    – Már nem gyülekeznek felhők a fejed fölött, Teri.
    – Akkor esetleg a két zord tekintetű martalóc is elmarad mögülem? – érdeklődött az asszony.
    – Pedig állítólag a legügyesebbek közül választódtak ki – nevette el magát az elnök-vezérigazgató. – Majd szólok a főnöküknek, hogy mégsem.
    – Nehogy bántsd a fiúkat, Árpádom! Alig lehetett őket észrevenni. Csak tudod, talán emlékszel is, valamikor a boldog ifjúságomban cikksorozatot írtam a kormányőrökről, ők tanítottak ki, mire kell figyelni. Tehát?
    – Magam se gondoltam volna, hogy valaki már előtted is üzletet lát az ötven fölötti nemzedékben. Egész iparág kezd kiépülni arra, hogy megkopasszák a nyugdíj előtt állókat. Meg persze a nyugdíjasokat is. A történet természetesen a marketinggel kezdődik, vagyis a te Befejezetlen Mondatod, szerintük, jelentős szeletet hasít ki a reklámtortából. Ők is akartak lapot indítani. Beelőztetek, anélkül, hogy tudtatok volna róla. Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg: a minisztériumba is későn futott be a füles, hogy egy időben két helyen is érlelődik ugyanaz a gondolat.
    – Aha – vetette közbe a néhai Tó. T. Teri. – Szóval innen a rejtélyes telefonhívások…
    – Szólhattál volna róluk.
    – Nem gondoltam jelentősnek. Mi van még?
    – El akartak ijeszteni a piacról. Hogy ők csusszanhassanak az így támadt résbe. Alkut kötöttem velük.
    – Alkut? Az én bőrömre?
    – Ha kilyukasztják, az talán jobb? Garanciát adtam, hogy a vállalkozásotok szigorúan szakmai keretek között marad, más területekre nem merészkedtek. Biztosítás, kereskedelem, gyógyászat, üdülés stb. Cserébe viszont szereztem nektek egy új hirdetőt. A tarifáitoknak megfelelően.
    – Beleszólnak a lapcsinálásba?
    – Én is kértem garanciákat, hogy békén hagynak benneteket. Ti lehoztok időnként egy hirdetést egyik-másik nyugdíjbiztosítóról, nyugdíjasházról, bevásárlóközpontról, tudom is én, miről. Ennyi.
    – Mi a garancia?
    – Az az én dolgom. A testőreidet pedig mostantól nem látod.
    Az asszony az ablakhoz ment, és kinézett. Senki nem lődörgött odakint az áprilisi alkonyatban.
    Kés Márkot nem hagyták nyugodni a történtek. Tartott, ahol tartott, de abbahagyta, és egy másik, jóval későbbi fejezetet kezdett fölskiccelni.
    Először egy levelet gépelt be. Nemrég hozta odalentről. 
    „Talán jobb lenne, ha leülnél, ne ijedj meg, semmi rosszat nem akarok mondani, csak elmesélem, mi történt az este. Szóval a lépcsőházban megnéztem az órám, ¾ 9 volt. Halálra váltan siettem felfelé: ajtónk elé érve hallottam, hogy szól a lemezjátszó – nagy baj nem lehet, gondoltam akkor. (Azért írok ilyen rondán, mert már ½ 1 van és fekszem és mellesleg sírok.) Hála istennek, vendégek voltak, régi ismerősök, így fel se tűnt, hogy én mikor értem haza. Nagyon örültek nekem, de tudod, hogy van az ilyenkor! Ha én ezt tudom! Még sétálhattunk volna egy nagyot a ködben. Klassz volt, nem? Most jön a lényeg, ami ott kezdődött, hogy ennek a házaspárnak olyan jegygyűrűje van, amilyet én szeretnék. Nos, érdeklődtem az ára felől. 1000 forint a kettő. Ez viszont feltűnt. Ekkor bevallottam, hogy igen, komolyan érdekel a téma, és megkérdeztem mélyen tisztelt és nagyon félt apámat, nem akar-e végre igazán megismerni, ha már majdnem 4 éve stb. (A részletekről neki nem kell tudni.) Hát igen, mondta, nagyon szívesen, ő is nagyon szeretne, úgyhogy most légy erős, jövő szombaton, azaz 11-én úgy 4 óra tájban jelenésed lesz. Bemutatlak az apukámnak. Ja, és még valami. A papámnak ez a barátja egy nagyon rendes bácsi. Valami főkatona. És én megkértem, elmondtam, felírtam. Ez azért kellett, nehogy februárban hívjanak be, és ha majdan sor kerül rá, Pesten maradj. Most lehet, hogy nagyon dühös leszel, de ne bánts, a szerelem tényleg elvette az eszemet. Látod, nem is merem majd ezt elmondani, hanem oda fogom adni a levelet. De lehet, hogy nem, mert meg fogok halni, és holnap rohanok hozzád, jaj, csak hívjál fel reggel, akkor talán elviselem azt a rohadt, átkozott könyvtárat. Utálom, már nem bírom tovább, hogy amiatt a hülye tanulás miatt alig tudunk találkozni. Utálom a németet! Szörnyű időszakban vagyok különben. És nem tudom, ez később hogy lesz, de most úgy érzem, hogy ilyen nagyon még nem szerettelek, szóval hogy most olyan nagyon szeretlek, mint még nem. De ha belegondolok, hogy már annyiszor éreztem így, nem tudom, mikor fogom elérni a tetőfokot. De nem, ez már csak csökkenhet, tényleg, mert majd belehalok, annyira szeretlek. Hát ehhez tartsd magad!” 
    És Kés még odaírta, hogy többé soha, egyetlen sort sem kapott Szedittől. Mert három hét múlva véglegesen szakítottak.
    Legközelebb egy év múlva találkoztak.
    Kés éppen harmadízben kísérletezett avval, hogy beverekedje magát a neves felsőoktatási intézménybe, ahová Szedit már második éve járt. A lány a Pesti Barnabás és a Váci utca sarkán toppant elé a legteljesebb váratlanságból, „Tessék, már meg sem ismeri az ember lányát”, csúfolkodott. A fiú továbbtanulásról beszélt, előkészítő tanfolyamokról, megátalkodottságról és akaraterőről, Szedit pedig valami bölcsészkari összejövetelről, amikor valaki táncra kérte, az illető azonmód szerelemre gyulladt iránta, s immár össze is fognak házasodni. Az ifjú Kés, a valamikori majdnem-vőlegény boldogságot kívánt Szeditnek, s konok fensőbbséggel hagyta faképnél az utcasarkon.
    Bő fél esztendő telt el. Már öntudatos egyetemi polgárként szántotta az intézmény folyosójának kövezetét, amikor ismét szembejött vele a lány. „Nemrég esküdtünk”, mesélte, csillogott ujján a gyűrű. Szedit asszony volt már, Kés félig még gyerek.
    Évekig elnéztek egymás feje fölött, ha valamelyikük véletlenül keresztezte a másik útját. Ma is magyarázattalanok e hamvukba holt találkozások. Közös ismerősök mesélték később, hogy Szedit gyereket vár. Messziről világlott arcán az anyák sugárzó mosolya, amikor egyszer újra föltűnt a belvárosi forgatagban. Kisfia nevét mondta, csecsemő-titkokat, hallgatóját szóhoz jutni sem engedte, kérdésre se méltatta, végül ránézett, ahogyan hajdanán, és így szólt: „Tőled is lehetett volna.” És szaladt tovább.
    Régi szerelem sebesültje: Kés csak állt ott, gyerektelen apaként a Kígyó utca közepén, még mindig nem értve semmit a világ dolgaiból.
    A későbbi független kommunikációs szakértő aznapra – persze földi időszámítás szerint – befejezte az írást. Kinyomtatta, két oldal lett, visszament a Földre, a pírlapokat betette abba a dossziéba, amelyből előző alkalommal vette ki a szükségeseket. Legyen csak odalent, hátha az özvegye majd megtalálja… Megint megsimogatta gyerekei arcát – nemrégen aludtak el –, aztán fölszállt az éjszakai hatosra, hogy Budáról átvillamosozzék Pestre a Petőfi hídon, ahogyan tette hajdanán is, miután Szeditet hazakísérte. És egy pillanatra, a Karinthy Frigyes úton, mintha látta volna a kék neonföliratot, hazafelé menet kabalából mindig odapillantott, a hetvenes évek elején, közepén kitartóan világított a sötétbe: UHATI ZTITO.
    A producer megkérdezte Savanyút, ha esetleg írni kellene a megjelenő lemezhez valamicske szöveget, kit ajánlana, aki mesélni a későbbi gigasztár ifjúságáról. A beatzenész gyerekkora jó ismerőjének nevét említette. A producer nyomban fölhívta Alda Tamás lapszerkesztőt, de őt már avval, írna-e könyvet bérházbeli barátjáról, olyan kétszáz oldalra gondol, persze fényképekkel gazdagon illusztrálva.
    Alda azt mondta, szívesen megad minden segítséget, de ilyen feladattal inkább egy fiatal tehetséget kellene megkínálni, ő máris javasol maga helyett valakit, egy ügyes lányt, aki mellékesen kutatja is a kort, bár más szempontból. Tardó Zsuzsannának hívják a jelöltjét, ígéretes tollforgató, itt dolgozik a Befejezetlen Mondatnál, akár azonnal meg is adhatja a telefonszámát.
    Ez annál is égetőbb, mondta a producer, mert a lemez is érik: a müncheni Sauer Verlag megadta az engedélyt, hogy Savanyú Henrik közreműködjék egy ilyen jellegű piaci termék létrehozásában, természetesen a szerzői jogdíjak figyelembevételével, amelyek bizonyos hányada őket illeti, de a részletekről majd a cég jogászai nyilatkoznak.