Harmincharmadik fejezet.
Valami történni fog

    Amikor egy viszonylag csöndes délutánon Lechniczné magához kérette Tardó Zsuzsannát, megfordult a fejében, hogy a lány – mivel nem sejti, miért hívatja a főnöke – esetleg arra gondol, valami hibát követett el, azért rendeltetett raportra. Emlékezett ezekre az időtlen időkig tartó, liftet kerülő lépcsőjárásokra, amíg elért a főszerkesztői szobáig, miközben csorgott a hátán a víz… A folytonos félelem akkor szűnt csak meg, amikor kezdte elhinni, hogy Fehér Emil még a hibakeresésben is a szövetségese. Mert egyikük sem kételkedett abban: a másik mindössze azon mesterkedik, hogy jó lapot csináljon.
    – Mindössze? – kérdezte önmagától, és éppen elmerült volna a múltban, amikor halk kopogás után résnyire nyílt az ajtó.
    – Bejöhetek? – hallott egy visszafojtott hangot.
    – Foglaljon helyet – mondta a tulajdonos, és elmosolyodott.
    Zsuzsanna gyomrában egyik pillanatról a másikra oldódott a szorító érzés, ami akkor tört rá, amikor csöngött a telefonja, hogy a főnök hívatja, de tüstént.
    – Adódott pár percem, gondoltam, beszélgessünk. Persze, csak ha ráér. München óta szinte alig szóltunk egymáshoz. Leszámítva, amikor lebuktam maga előtt, hogy titokban néha csokizom… Szóval? Hogy érzi magát nálunk?
    – Jól, tulajdonképpen egészen jól – felelt mérlegelés nélkül a lány, bár ahogy kimondta, szívta is volna vissza a „tulajdonképpent”, de kicsúszott, nem volt mit tenni. Lechniczné persze azonnal lecsapott rá.
    – Ez a „tulajdonképpen” érdekel. A többit mellőzhetjük.
    – Érdekes minden, amivel foglalkozom, de mind közül a legérdekesebb… a lap. Ennek szólt a „tulajdonképpen” – nyögte ki Zsuzsanna, és olyan mulatságos grimaszt vágott hozzá, hogy Lechniczné megint elmosolyodott.
    – Ha hiszi, ha nem, olvastam minden cikkét, ami eddig megjelent a Befejezetlen Mondatban. A beszélgetését a beatrajongóval. A bántalmazott nőt. A tarnabodi krumpliosztást.
    – És? – csillant föl Zsuzsanna szeme. – Egyedül Alda szerkesztő úr beszél velem az írásaimról. A szüleimnek főleg a képem tetszik a nevem mellett…
    – Mi szerényebbnek mutattuk magunkat, amikor kezdtük a pályát – és evvel a két nő, idősebb és fiatalabb, máris belemerült, hogyan lehet egy-egy odavetettnek tűnő szóval jellemet festeni, és a néhány szabad percből csaknem kilencven lett. Lechniczné az órájára pillantott, és a fejéhez kapott.
    – Jesszusom! Tárgyalásra várnak!
    És amíg szedelődzködött, gyorsan hadarni kezdett.
    – Beszéltem a szerkesztőjével meg a főszerkesztőjével. Három cikkből ki szokott derülni, hogy kukac mozog-e valakiben, vagy tehetség. Nos, a munkájára mostantól nem tart igényt a TTT Kft. kiadói részlege. Maga ugyanis mától újságírói státuszban a Befejezetlen Mondatnál dolgozik. Az egy másik cég, ha nem tudná.
    Aztán az ajtóból még visszafordult Zsuzsannához, aki a meglepetéstől moccanni sem tudott.
    – A kollégák tegeződnek, de nem örülnék, ha csak egyszer is azt hallanám tőled, hogy „Szervusz, Teri néni!” Egyébként meg ezúton értesítelek, hogy nem lesz könnyű életed. Tapasztalatból beszélek: kicsit emlékeztetsz az ifjúkori énemre. Ja, és ha esetleg még ma föltápászkodnál arról a székről, elég, ha kilincsre zárod az ajtót.
    És evvel Lechniczné elviharzott.
    Késné éppen akkor ért haza.
    A gyerekek nem voltak otthon – a nagyobbik angolórán, a kisebbik edzésen –, az asszony egy percre lerogyott, kifújta magát, aztán gyorsan rendet rakott a konyhában, majd lapozgatni kezdett férje hagyatékában. Egy dosszié tetején régi levelet talált, tapasztalt szeme azonmód észrevette, hogy az írás nőies, vagy inkább diáklányos. Miért ne pillanthatna bele? Végig is olvasta, aztán egy-egy mondatnál, szónál megállva még egyszer.
    Először féltékenységfélét érzett. Aztán rájött, harmincéves vagy még régebbi történet kavarta föl, ráadásul a szerelmi történet két szereplője közül az egyik nem is él már… Az, akinek csaknem húsz esztendeig élt az oldalán. Miféle bolondság ez az utólagos bánat, legyintett, kicsit fölhúzta az orrát, hogy mesélhetne ő is, hajaj, voltak neki is szerelmetes ügyei Márk előtt, nem is egy! És az is igaz, kölcsönösen lezártnak tekintették a múltat, mi változott hát a megállapodásban, csak mert…
    Merengésében itt tartott özvegy Késné, amikor csöngettek.
    Erkel Sándor állt az ajtóban.
    – Hát te? – ámult el az asszony. – Azt mondtad, az egész héten vidéken leszel!
    – Baj, hogy korábban elszabadultam? – kérdezett vissza Erkel Sándor. – Mert akár fordulok is vissza – és a nagy medve a hátát mutatta, de Késné már húzta befelé.
    A közlekedési mérnök mostanában sokat ingázott Pest és Pécs között: lekötötte energiáit az M6-os autópálya építése. Ha napokig Szekszárd környékén kellett maradnia, egyszerűbbnek tűnt, ha nagyobbik lányáéknál alszik, akik szívesen megágyaztak neki a leendő gyerekszobában, hiszen arra néhány hónapig még nincs szükségük, kacsintott rá a veje. Szilvi pocakja mindenesetre szépen gömbölyödött, nyugtázta a leendő nagypapa, és ilyenkor óhatatlanul összehasonlította ifjonti önmagát a mostanival, amikor felesége domborodó hasát figyelte…
    De minden véggel kezdődik valami új, gondolta ilyenkor, és Csizmadia Jutka arcát idézte maga elé. Nem esett nehezére. Igyekezett is mielőbb túljutni a feladatain, hogy autózhasson vissza Budapestre.
    Jutka megvacsoráztatta az elcsigázott mérnököt, és amíg az evett, az asszony iskolai történetekkel szórakoztatta, majd végül szóba hozta, hogy talált egy régi szerelmes levelet, Márkhoz írta egy hajdani lány… Ám mielőtt folytathatta volna a történetet, Erkel Sándor leintette.
    – Hagyd a csudába a múltidézéseket, Jutka! Igen, Márk volt szerelmes előtted is, és ez így történt jól. Ám aztán csak téged szeretett, amíg meg nem halt. Így volt ez Dórával is, velem is, veled is és kész. Engedjük el a holtakat.
    Létszy Dóra, aki mindent látott és hallott, elmesélte a jelenetet Késnek, amikor a néhai független kommunikációs szakértő napokkal később benyitott a szerkesztői szobába. Benéztek volna Fehér Emilhez is, de a főszerkesztő szobája üresen tátongott. Nem is nagyon keresték tovább, nyilván másutt lehetett dolga.
    Pedig érdemes lett volna. Bármennyire problémamentesnek mutatta is magát a másvilág, Fehér Emilre időnként ott is rátört a szorongás. A kivételezés, amelyben az Úr jóvoltából részesült – hogy ugyanis néhány földi szokást megőrizhetett –, sajnos, az élvezeteken túl evvel a kellemetlenséggel járt.
    Fehér Emil tehát egy félig kiürült vodkásüveg társaságában kuporgott egy lakatlan felhőn. Ha az ember éltében-holtában mérleget készít, szíves örömest megszabadulna ettől az átoktól… Az a múltkori beszélgetés a kávézóban, az hozta föl a régi dolgokat.
    – Mikor küldött értem csónakot az Isten? Amikor a marhavagonban préselődtem a többiekhez? Hány évet ültem magánzárkában, és sehol egy helikopter! Még azt se üzente meg, hogy Imre bácsit kivégezték! – És a főszerkesztő nagyot kortyolt a palackból. – És amikor szabadultam, hány évig bámultam a falat estéről estére az albérleti szobámban! Még azt is elvette tőlem, amikor hittem neki a vége felé, hogy legalább akkortól jóra fordít mindent! A gázcsapot se zárta el, pedig megtehette volna. Az egyik gáztól megmentett, a másiktól nem – és Fehér Emil, amikor azt hitte, senki se látja, a térdére hajtotta a fejét, s csak úgy rázkódott az egész teste.
    Ekkor hajolt le hozzá az Úr.
    – Aludd ki magad, Fehér Emil – mondta. – Részeg vagy! Éppen ezt az önpusztító kételyt szeretem benned. Hát te tényleg azt hiszed, végig tudtad volna csinálni a huszadik századodat, ha nem vigyázok rád? Nem értél még az utad végére, az a te bajod. Nyugodj meg. Az egyetlen leszel, akit valószínűleg visszaküldök.
    Amikor John Ivcovich meghallotta, hogy egy nő érdeklődött utána, azonnal tudta, nem lehetett más, csak a vasalódeszkás.
    – Helyes is, okos is – biccentett elismerően.
    Amióta Budapesten leszállt vele a repülőgép – megvolt már annak hat hete is –, csöppnyi szabad időt se tudott magának kisajtolni. Járta az országot, a helyiekkel ki-kiment kisebb-nagyobb tűzesetekhez, továbbképzéseket tartott… Alvásra is csak néhány óra futotta a szoros programból, az is szolgálati szállásokon.
    Eddig egyetlenegyszer engedélyezett magának egy kis kitérőt: Zsuzsanna lakásának a közelében, valami váratlan ötlettől vezéreltetve megállíttatta a visszafelé poroszkáló tűzoltóautót, hogy az ajtórésbe gyűrhessen egy cédulát.
    Amikor néhány órát ismét Pesten töltött, úgy alakította az időbeosztását, hogy másodszor is eljusson arrafelé. A lány megint nem volt otthon: John megint cédulát gyömöszölt a kulcslyukba de ezúttal nem írt rá semmit.
    Ifkovics azon a héten előbbre hozta a lapzártát: a Befejezetlen Mondat nyolcadik száma már a négynapos ünnep előtt megjelent, a testvérek pedig immáron másodszor vették délnek az útjukat, avval a különbséggel, hogy ez alkalommal velük tartott Ifkovics felesége is, akit megnyugtatott a szeretetotthon többi önkéntese: ezeket a napokat végigcsinálják nélküle is.
    János és Tivadar arról beszélgetett útközben, ki mivel töltötte idejét legszívesebben kamaszkorában.
    – Tudod-e egyébként, öcsi, hogy interjút adtam a lapodnak?
    Tivadar meglepődött.
    – Melyiknek? És mikor?
    – Ó, hát a mostaninak! Egy riportered addig győzködött, hogy meséljek neki a beatkorszakról meg Savanyúról, amíg kötélnek nem álltam.
    – Hohó! Te lettél volna az, aki…
    Ám az elámuló sofőr nem tudta befejezni a mondatot. Még idejében rántotta félre a kormányt – szerencséjére jól működtek a reflexei –: így a szembe száguldó terepjáró, amely a kanyarban átsodródott a másik sávból, sértetlenül suhant el mellettük, csak éppen ők kötöttek ki az árokban.
    Mindhárman épségben szálltak ki, értesítették a rendőrséget, a helyszínelők kihívták a mentőket, biztos, ami biztos, nézzék meg az utasokat, esett-e az ijedtségen kívül bajuk, meg a tűzoltókat, hogy szabadítsák ki a kocsit az árokból.