Harminchatodik fejezet.
Hogyan él Alda Veron?

    Alda Veron két degeszre tömött cekkerrel ért haza a reggeli kutyasétáltatásból. Elemózsia persze, amíg az asszony bepakolt a hűtőszekrénybe, azonnal berontott Kisverához: a gyerek szokás szerint az ablaknál ült a kerekesszékében, és kivételesen azért nem bámult kifelé, mert a kis uszkár kényelmesen elhelyezkedett az ölében, hogy ott pihenje ki a fáradalmakat. Negyedórán át megállás nélkül szaladgált a közeli parkban, valóban ráfért egy kis szunyókálás. Kisvera álomba cirógatta.
    Időközben Alda Veron született Üzbék Veronika is csatlakozott hozzájuk.
    – Mi lesz veled, te lány, ha egyszer nem leszek? Mindegy – és néhány morzsát söpört a terítőről a tenyerébe –, húsz-huszonöt évig még bírnom kell. Bár… jövőre lesz az utolsó nyaram, amikor négyessel kezdődik az életkorom.
    De nem ért rá, hogy az élet értelmén töprengjen. Végigvette, mi mindennel kell végeznie aznap. A reggeli mosdatáson, etetésen már túljutott, aztán ha átküzdik magukat a délelőtti tornán – a gyerek nem szerette a mindennapos tortúrát –, gyorsan megfőz, csak közben ne feledje berakni a mosnivalót. Aztán amíg Kisvera ebéd utáni álmát alussza, öt percre leszalad a kutyával, viszont a maradék szabad órájában körülnéz kicsit a nagyvilágban… Mire menne internet nélkül? Délután sétálnak, jó, hogy itt a tavasz, már nem kell annyit bajmolódni az öltözködéssel, elég rumli liftbe be, liftből ki tologatni a kerekesszéket, utána meg a szokásos kora esti fölolvasás, azt mindannyian szeretik, addigra talán Tomi is hazaér, talán a késő esti kutyasétáltatás gondját is leveszi a válláról, elpilled addigra ő is…
    – Velem miért nem foglalkoztak ennyit a szüleim? – sóhajtott.
    Tudta persze a választ. Amikor 1959-ben megszületett, apját elborították az ötvenhat utáni föltápászkodás feladatai. A pártépítés után a szakszervezet újjászervezése következett, tulajdonképpen fogalma sincs, hogy futotta anyjának, apjának arra, hogy őt egyáltalán összehozzák…
    1966-ban, amikor évvesztesként iskolába ment, egyszerűen jól érezte magát a többi gyerek közt. Nem sejtette, miféle védettséget jelent, hogy apja az MSZMP központi bizottságának tagja, föl se fogta, mi is egyáltalán ez a tisztség, csak azokra az estékre emlékszik, amikor anyja rápisszegett, hogy ne zajongjon, apja kimerülten jött haza, már alszik.
    Az első emléke Üzbék Antal fontos beosztásáról 1968 augusztusához kötődik. Nem volt még kilencéves, örült, hogy egy hétig hármasban nyaralnak a puritán, mégis elegáns Balaton-parti üdülőben, a vízből jött a többi funkcionáriusgyerekkel, de apja azon a délutánon nem cigarettázott trikóban, rövidnadrágban a teraszon, mint az előző napokban. Anyja is a hálószobában hallgatta a rádió híreit.
    – Apádat hazarendelték, kislányom. De mi maradunk – Üzbék Antalné mintha szokatlanul sápadt lett volna.
    Akkor néhány hétig nem látta a papát. Évtizedek múltán is hiába kérdezgette, mit csinált azokban a rejtélyes napokban, sose mondta el. Igaz, addigra annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy a legszükségesebbeket leszámítva szinte alig beszéltek.
    De Csehszlovákia neve megragadt a kislány fejében, és esztendőkkel később, amikor a gimnáziumban egy fölötte járó fiútól, akinek a levéltárban dolgozott az apja, először hallott a Charta 77-ről, megkérdezte Üzbék Antaltól, mit szólna, ha az iskolában ők is aláírásokat gyűjtenének az emberi jogok védelmében.
    Az a negyedikes fiú volt egyébként az első szerelme, és az ő családja hatására akart Veronika is levéltáros lenni. Talán ha mással hozza össze a sors, nem történelem-könyvtár-levéltár szakra jelentkezik a budapesti bölcsészkarra.
    Hogy fölveszik, azt egyrészt kitűnő tanulmányi eredménye, másrészt apja Szocialista Hazáért kitüntetése garantálta.
    Az egyetemen ismerkedett meg a nála három évvel idősebb, magyar-könyvtár szakos Kés Márkkal. Ő kezdte a lányt Veronnak becézni, mondván, nincs ideje ilyen terjedelmes nevet kimondani. A pillanatok alatt fölizzó, ám hetek alatt ki is hunyó lángolás hozadékaként találkozott Márk barátaival, közöttük gyerekkori vértestvérével – Kés konferálta föl neki így a fiút –, a biológia-földrajz szakos Alda Tamással. A Pesti Barnabás utca, ahol akkoriban működött a bölcsészkar, nem esett messze a természettudományi kar Múzeum körúti épületeitől.
    Amikor bárki kezébe vette Veron indexét, aligha akadt akár oktató, akár hallgató, aki ne kapcsolt volna, hogy a közismert pártvezető (akit akkorra már a politikai bizottság tagjává is választottak) lányához van szerencséje. Akit egyébként kezdett zavarni a saját neve, különösen, hogy apjával mindennaposakká váltak a konfliktusok. Pláne azt követően, hogy a gimnáziumból kikerülve Üzbék elvtárs határozott kérésére sem volt hajlandó átjelentkezni az egyetemi KISZ-szervezetbe.
    – Csak a szokásos kamaszlázadás – csitítgatta férjét Üzbék Antalné függetlenített szakszervezeti titkár. – Ne foglalkozz, vele, fölismeri majd magától, hogy minden gyerekbetegsége ellenére a szocializmus a legfejlettebb társadalmi rendszer.
    Csakhogy Veron egyre kevésbé ismerte föl.
    Azért vörös diplomával végzett, bár apja nem egyszer olvasta a fejére, hogy „csupa másként gondolkodó döngicsél körül, lányom, még a végén nekem lesz kellemetlenségem belőle”. Amikor először hallotta ezt a mondatot, akkor fogott gyanút, hogy az apja is fél.
    1983-ban egyébként már Fehér Emil baráti köréhez tartozónak tudhatta magát. Veron a repülőegyetemeken éveken át hallgatott rendkívül okos embereket – egyikről-másikról a bölcsészkaron ki sem derült, valójában mivel foglalkozik –, mit lehetne kezdeni avval az országgal, amelyet hazájuknak vallottak, mert ahogy a béketáborban mentek a dolgok, azt mindannyian egyre elviselhetetlenebbnek érezték.
    Egyszer idézte is az apjának, mit hallott a Szabad Ország főszerkesztőjétől.
    – Kádár? Egy házmester. Bár egy háztömb dolgait sem bíznám rá, nemhogy egy országét.
    Veront meglepte, hogy Üzbék Antal nem védte a pártfőtitkárt, mindössze annyit jegyzett meg, hogy Fehér még mindig meg van sértve az ellenforradalom alatt tanúsított magatartása megítéléséért, azért mond ilyeneket.
    Üzbék Veronika az Új Magyar Központi Levéltárban kapott segédkutatói állást. Tekintettel apjára, a legkényesebb területen dolgozhatott: a koncepciós perek irataival foglalkozott. Veront elborzasztotta mindaz, amit olvasott. Amikor az iratokból idézett a barátainak, azok rábeszélték, hogy egyet s mást, persze álnéven, publikáljon szamizdatokban.
    Közben fontos események játszódtak le a magánéletében. Húszas évei vége felé, a Charta 77 tizedik évfordulóján rendezett házi ünnepségen, egy Belgrád rakparti magánlakáson megválasztották „az ellenzék szépének”, és a kétes dicsőség véget vetett Alda Tamáshoz fűződő, hosszú kapcsolatának. A viharos véget viharos másfél év követte.
    – Nem bánok semmit, amit boldog ifjúságomban elkövettem – mondta anyjának apja temetéséről jövet abban a tíz percben, amíg a Mező Imre úti munkásmozgalmi panteontól a Baross téri metróállomáshoz értek. – Legalább lesz mire emlékeznem öregkoromban. Tényleg, neked vannak szép emlékeid, anya?
    – Mi is voltunk fiatalok, kislányom – pirult el a az egyik pillanatról a másikra megözvegyült asszony. Ilyen intimitásokról sosem beszélt a lányának. – Igaz, a mi fénykorunkat beárnyékolta a háború, de attól még… Az ifjúság mindig ifjúság.
    Fél évvel a beszélgetés után Üzbék Antalnét elvitte egy tüdőgyulladás.
    Alda a temetésen odament Veronhoz, hogy kifejezze részvétét. Azt gondolta, ennyivel tartozik a sok húslevesért, amellyel egykori „anyósjelöltje” traktálta… A fiatalok – akik persze nem voltak már annyira fiatalok – így álltak hát szóba újra, az egyszeri találkozásból több lett, egykettőre kiderült, összeveszésük óta Alda idejébe is csak futó kapcsolatok fértek, azokban a lázas hónapokban mindketten nyakig merültek a tennivalókba. 1989-ben Veron részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, és bizonyosnak látszott, hogy országgyűlési képviselőnek jelölik. Alda pedig megfordult mindenhol, ahol valami történt, aztán az eseményekről beszámolt a Szabad Ország hasábjain.
    Üzbék Veron és Alda Tamás az év végén minden különösebb felhajtás nélkül összeházasodott. Közrejátszott ebben, hogy a fiatalasszony gyereket várt.
    Csakhogy egy késő téli hajnalon – amikor a tizenhetedik hétben volt – Veronika sírva ébresztette Tamást. Ömlött belőle a vér. Rohantak a kórházba, és délután, amikor Veron fölébredt az altatásból, azt mondta a férjének, aki ott ült az ágya szélén, hogy:
    – Mindent odaadnék, ha gyereket szülhetnék neked.
    A másik megcirógatta a felesége arcát.
    Három nap múlva Üzbék Veron – akkor már Alda Veron – bejelentette, hogy nem vállalja a képviselőjelöltséget. A barátai a háta mögött összenéztek – „kijön a hullámvölgyből, és fölhagy a felelőtlenkedéssel” –, és úgy tettek, mint akik jóváhagyólag tudomásul veszik, amit hallottak, de teltek a napok, a hetek, és Veron rendületlenül kitartott döntése mellett.
    Nem lett tehát országgyűlési képviselő sem 1990-ben, sem később. A választások utáni hónapokban továbbra is a levéltárban dolgozott, és immár saját nevén publikált.
    És az esztendő utolsó estéinek egyikén édes kis titkot súgott férjének. Másnap haladéktalanul veszélyeztetett terhesnek nyilvánította a nőgyógyásza, aki azt tanácsolta, ezekre a hónapokra hagyjon föl odahaza is a munkával, mert – bármilyen ostobának tűnhet a fölvetés – ideje elmorfondíroznia azon, jelen pillanatban melyikük sorsa a fontosabb: a leendő gyermekéé vagy a hazáé.
    Veronnak nem volt min gondolkoznia.
    Szólt a munkahelyén, hogy mostantól három évig ne számítsanak rá, és szólt ellenzékbe szorult pártjában is, hogy átmeneti időre kivonja magát a forgalomból.
    A politikában gyorsan leírják az embert. Különösen azt, aki másodszor mond nemet.
    1991 nyarán megszületett Kisveron.
    Féléves volt, amikor az ifjú anya megkérdezte az ifjú apát, nem tapasztal-e valami furcsát kislányuk viselkedésében.
    Alda Tamás már a kérdést sem értette.
    Legközelebb a gyerek egyéves születésnapjának reggelén beszéltek erről. Alda ekkor vallotta be a feleségének, hogy az elmúlt hónapokban gyerekorvosok sokaságával konzultált.
    A további tizenöt év szinte észrevétlenül telt el.